1967-ben jelent meg Frank O’Hara Meditations in an Emergency című kötetének második kiadása (az első még 1957-ben), amely a 2020-as magyar nyelvű, Gerevich András és Krusovszky Dénes által fordított Töprengések vészhelyzetben című kötet anyagának forrása. Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy a világlíra kiadásának régi adósságát törlesztette azzal a Magvető Kiadó, hogy a magyar nyelven Nagy László, Somlyó György és Kántor Péter átültetésében eddig csak szórványosan, folyóirat- és antológiaközlésekből ismerhető Frank O’Hara egy teljes verseskötetben mutatkozik be a hazai közönségnek.

Fél évszázados adósságok törlesztésekor azonban mindig föltehető a kérdés: nem késtünk el ezzel? 

Továbbá: hová érkezett, hol landol ez a kötet kortárs irodalmunkban, kultúránkban? Érdekesnek tűnik-e ez a sokat hangoztatott hétköznapiság? És végül: miért egy önálló kötetnek, és miért épp ennek a fordítására vállalkoztak?

Frank O’Hara azon költők egyike, akiknek a magyar irodalomra gyakorolt hatása e kötet megjelenéséig kétségkívül nagyobb volt, mint a tulajdonképpeni jelenléte és olvasottsága. Az az elsősorban Kulcsár-Szabó Zoltán nevéhez köthető megállapítás, mely szerint az „új szenzibilitás / új érzékenység” poétikáját, a posztmodernnek is nevezhető magyar líra első hullámát (a korai Tandorit, Petri, Oravecz és Orbán Ottó bizonyos köteteit) nem kis részben határozta meg a háború utáni újamerikai költészet, a New York-i költészeti iskola, és elsősorban Frank O’Hara lírája, mára irodalomtörténeti alapvetés. (Mohácsi Balázs egy Petri-versrészleten keresztül rá is mutat bizonyos rokonságra.) Ez részben közvetlenül, részben például a német költészet és költészetértés közvetítésével történt, ami magában foglalja egyfelől az alkotói, másfelől a befogadói oldalt, hiszen nem feltétlenül a költői praxisra hatott egy nemzetközi áramlat, hanem a magyar lírában felbukkanó egy-egy újabb költői megszólalást értünk jobban és másként bizonyos nemzetközi poétikákon edződött füllel.

 „Az »új szenzibilitás«, »új szubjektivitás« vagy »új bensőségesség« [...] szinonimaként használt kifejezés[ei] [...] a költői szubjektivitás új felfogását jelölik, amelynek [...] egyik legfontosabb eleme egy olyasfajta személyesség kialakításának igényében azonosítható, amely elsődlegesen az »én« privátvilágának egyediségét helyezné szembe a későmodern líra hermetikus, absztrakt, személytelen beszédmódjával, [...] egyenesen a művészet és realitás, poétikus és mindennapi nyelv elkülöníthetőségét kétségbe vonva” – fogalmaz Kulcsár-Szabó Zoltán.[1] Ezekben a határátlépésekben a magaskultúra mellett a népszerű kultúra különböző formáinak játékba hozatala is lényeges szerepet játszik, mint azt a mostani O’Hara-kötetben is láthatjuk. A vonatkozó szakirodalom azonban elsősorban az 1964-es második, Lunch Poems kötetet nevezi meg lehetséges hatásközpontként, amelynek már hazájában is sikerült megalapoznia O’Hara elismertségét (sajnálatos módon a költő nem sokkal később, 1966-ban balesetben elhunyt). Itt a cím nyújtotta alkalomszerűség, szituációs jelleg (tudniillik hogy a versek jellemzően ebédszünetben lefirkantva születtek, abban az időben, amikor a szerző a MoMA-ban dolgozott) legalább olyan lényeges, mint maguknak a költeményeknek a poétikája. Azt gondolhatnánk tehát, hogy ha szempont lehet egy kötet kiadásakor az, hogy általa jobban megértsük a magyar költészet alakulását, annak bizonyos teljesítményeit, akkor célszerűbb lehetett volna vagy a Lunch Poemst, esetleg mindkét, O’Hara felügyelte gyűjteményt lefordítani (még így sem lett volna túlzottan vaskos a kiadvány), vagy akár egy markáns válogatásban gondolkodni. Így ugyanis kimaradtak olyan, fontosnak nevezhető költemények, mint a Music, a The Day Lady Died, a Poem (Lana Turner Has Collapsed) vagy a Personal Poem. Utóbbi egy olyan, látszólag esetlegesen kezdődő és végződő monológ, amelyben a versbeszélő egy ebédszünet alatti városi sétát beszél el, asszociációkkal, banális észleletekkel, pop- és magaskulturális utalásokkal, a pásztázó személyesség körébe tartozó megjegyzésekkel, a pillanatnyiság és az épp történő jelleg keretében („Now when I walk around at lunchtime...”). Jellegzetes módon egy olyan magánjellegű utalásrendszerről van szó, amely nem igazán fejthető föl sem szimbolikus, allegorikus olvasásmóddal, sem a kulturális kontextusok felől (illetve ezek fölfejthetősége és jelentősége az évtizedek múltával alaposan kopik).

Ilyen típusú megoldásokat a kor magyar költészetében Petrinél és Oravecz Imrénél találunk szép számmal.

Oravecz esetében érdekes, hogy utolsó verseskötete, a Távozó fa (2015) tartalmaz egy olyan angol nyelvű szöveget (korábban a Jelenkorban jelent meg), amely közvetlenül játékba hívja O’Hara Music című, a Lunch Poems kötetet megnyitó versét: „A line from Frank O’Hara’s poem Music: »I am naked as a table cloth, my nerves humming:«” (Kb. „Meztelen vagyok, mint egy asztalterítő, az idegeim dudorásznak.”) Oravecz kifejezetten emblematikus sorokat emel be (a The New York Times kritikusa, Dwight Garner szerint ezek O’Hara érzékenységének párlatát jelentik), a teljes vers pedig O’Hara hatásának állít emléket: a versbeszélő elmondja, hogy tízéves volt, amikor az amerikai költő az idézett sorokat írta, s neki még fogalma sem volt róla, mi a költészet. Most, ötven évvel később a hatása alatt van, s az Oravecz-szöveg és annak beszélője az O’Hara-vers lírai szituációjába (májashurkásszendvics-vásárlás a nagyváros forgatagában) vonódik bele: a magyar költő angol szövege itt idézőjelek nélkül eleveníti föl az amerikai vers sorait.

A fél évszázados időtávlat egyébként nem csak Oravecz versében vagy jelen írás felütésében jelent meg: Marjorie Perloff, a modern és avantgárd amerikai líra elismert kutatója és O’Hara költészetének egyik első igazi értője[2] a Lunch Poems ötven évvel későbbi, 2014-es újraolvasásáról írt cikket a Poetry magazinba. Ebben Oraveczhez hasonlóan ő is a máig felvillanyozó, borzongató olvasásélményt emeli ki (mindketten a thrill szót használják), és teljes mértékben korszerűnek érzi ezt a költészetet. Gondos Mária Magdolna ugyanakkor nem alaptalanul írja a Magyar Narancsban megjelent recenziójában, hogy „O’Hara egy-két mutatványa mára már közhelyes, a korabeli vagányság fölött eljárt a popkultúra, a poénos hatalmaskodás vagy a maszkulinitás kódjai viszont máig serényen sértegetik a határokat”. (Tegyük hozzá, hogy most nem ugyanazokat a határokat, és nem ugyanúgy sértegeti, mint ötven évvel korábban.) 

Bár O’Hara szövegeinek beszédmódja alkalminak és közvetlennek tűnik, szerkezetük valójában gondosan kidolgozott, izgalmasan ötvöződik bennük a humor és a pátosz.

Engem is e két minőség keveredése fogott meg leginkább, amikor a Töprengések vészhelyzetben verseit olvastam, melyek erőteljesen jelen vannak például a festmények köré írt versekben: ezek szituációja alapvetően ironikus, a tónus a Grande Jatte-versben fennkölt, elégikus, a Washington-szövegben viszont inkább pimasz, hetyke – ám az irónia célpontja egyik esetben sem a magaskulturális műalkotás, hanem részben a bennük reprezentált téma, részben pedig a hozzá való viszonyulás. (Mindkét vers hangsúlyosan a képek szemlélését, befogadását helyezi a fókuszba.) A Rahmanyinov születésnapján című vers erőteljes és illő tisztelgés az orosz zenész előtt, az Egy mexikói gitár viszont frivol és könnyed, csapongó áradat – nem lehet nem észrevenni, hogy a költemények hangneme ezekben inkább illeszkedik a témákhoz, semmint feszültségben volna velük.

Lényeges, hogy az O’Hara közreműködésével összeállított, már említett két kötet megjelenése egyaránt kultikus esemény lett a bohém amerikai, mindenekelőtt New York-i művészeti szcénában, az elismert kritikusok azonban kételyeiknek is hangot adtak, részben poétikai, részben tematikus okok miatt. A már említett, a modernista és hermetista törekvésekkel szembemenő, lazább dikciójú, a közvetlen személyesség hatását keltő, ugyanakkor olykor erőteljes trópusokkal dolgozó O’Hara-vers nem fél frivolnak és földhözragadtnak lenni, ugyanakkor azért is nagyon élvezetes, mert épp ezt a frivolitást és földhözragadtságot vonja be a nagyszerűség légkörével. Nem eseményként tünteti ki a hétköznapiságot (mint egy ebédszünetben megtett sétát és szendvicsvásárlást), hanem az olykor valóban patetikussá váló és posztromantikus gesztusokkal is élő beszéd öleli körbe a mindennapi helyzeteket. A New York-i utcákat róva O’Hara a nagyvárosi szemlélődő járókelő, a baudelaire-i flâneur toposzának újraértését is elvégzi, ám az esztétának megmaradt sétálóját érő és általa közvetített benyomások sokkal véletlenszerűbbek, érzékibbek: a jelenlétélmény hatja át ezeket a tapasztalatokat. Prágai Tamás írta 2005-ös tanulmányában, hogy a „nagyváros a New York-i költők számára egyszerre inspiráló közeg és az alkotás anyaga, matéria – valamint kifejezendő kultúra”. Prágai Hazel Smitht, a költő monográfusát[3] idézve írja az ötvenes, hatvanas évek tértapasztalatáról, hogy „ez olyan világ, mely egyszerre szorosan zárt és egy irdatlan méretű átláthatatlan hálózat része”. Bár ez a nagyvárosi átszüremlés közvetlen témaként a Töprengések…-re jellemző kevésbé, ennek olvasásakor is megdöbbentő hatású a sorokat átható érzéki jelenlét, származzon az testi (például szexuális) tapasztalásból vagy műalkotással történő találkozásból: s e tekintetben nincs különbségtétel a popkulturális és magaskulturális produktumok között.

A kötet egyik nagy versét (A válságban lévő filmiparhoz, fordította Krusovszky Dénes) például szótárral vagy Google-lal kellene olvasnunk, ha utána akarnánk járni a benne felvetett számos filmes referenciának.

Ám ezt nem szükséges megtennünk ahhoz, hogy lenyűgözzön az az enumeráció, amelyet felvonultat: a színészek és a velük kapcsolatos ikonikus pillanatok megannyi személyes jelenlétélmény fölmutatásai („Csodás jelenéseitek soká ragyogjanak még”) a technikai eszközök által lehetővé tett érzéki áradásban: „tündökletes Mozivászon, tragikus Technikolor, szerelmes Cinemascope” stb. A művet nevezhetjük ódának, illetve akár parodisztikus ódának is, de műfaji szempontból ez nem jelent különbséget – kétségtelen, hogy például a Januári versben is mintha mindvégig ott lenne egy ironikus, ám nem komolytalan félmosoly az ódai gesztusok körül. A válságban lévő filmiparhoz szembeállítja a magasabb morális-intellektuális tartalmú művészeti praxisokat (folyóirat-irodalom, kísérleti színház, opera) a Filmművészettel, amely képes a lehengerlő, érzéstelített hatásra. Hazel Smith írja a fönt idézett monográfiájában, hogy O’Haránál a magaskultúrát nem meghaladja a populáris kultúra, hanem a kettő egymásra hat, összhangba kerül.[4] Érdekes azonban, hogy Hazel Smith O’Hara szövegeinek stilizált pózait, a felkiáltásokkal tarkított fecsegő hangot a camp versnyelvi megjelenítésével hozza összefüggésbe, A válságban lévő filmiparhoz című versben pedig a hollywoodi színészek lelkesült felsorolásában egyszerre érhető tetten a sztárpletykák iránti vonzalom, de az is, hogy ebben az „álarcosbálban” különböző feminin és maszkulin konstrukciók felvonultatását láthatjuk.[5] Ha a versnyelv sajátosságait nem is feltétlenül ebben a reprezentációs keretben olvassuk, kétségtelen, hogy Frank O’Hara költészete a (New York-i) meleg közösség hangjának fontos közvetítője lett – Csehy Zoltán fogalmazza meg nagyszerű, Élet és Irodalom-beli kritikájában, hogy a mostani kiadás a szövegek „szubkulturális, meleg allúzióit” pontosabban adja vissza – e dimenzió hatékony érzékeltetéséhez elképzelhetően akkor is szükséges lett volna egy újrafordítás, ha netán valaki már a hetvenes-nyolcvanas években átülteti a kötetet magyarra.

Az említett vers is megmutatja egyébként, hogy O’Hara költészete nem egyszerűsíthető le valamiféle avantgárd gesztuskészletre, hanem nagyon is folytonosságot mutat a romantikus és posztromantikus költészettel, úgy látszik, leginkább az expresszionizmus, bizonyos pontokon a szürrealizmus közvetítésével. A gyakori felkiáltójel-használat, a nagybetűs, jelképivé duzzadó terminusok, a lexikálisan is erőtől duzzadó nyelvhasználat, az adoratív gesztusok, az ironikus köntösbe bújtatott pátosz, a markáns képzettársításokon alapuló trópusok (amelyekre már a kötet első versében is találunk példákat: „akaratom vihartépett kábeleit”, „a szél a nádas barna ajkának taszít” [A révkapitányhoz, ford. Gerevich András]) olyan jellemzők, amelyek bizonyos alulretorizált kódokkal, „alacsony” témákkal és regiszterekkel vegyítve alternatívát kínálnak a késő modern intellektuális lírával, illetve a tárgyias, hermetikus alakzatokkal szemben. (Krusovszky Dénes remek és alapos utószavában a háború utáni két évtizedet az amerikai költészet aranykorának nevezi. S valóban: a New York School, amelyhez Frank O’Hara mellett a tavaly szintén önálló magyar fordításkötettel[6] jelentkező John Ashberyt is sorolhatjuk, csak egy volt a különböző korabeli költői csoportok és irányzatok között. A confessional poetry irányzata vagy a Black Mountain csoporthoz kapcsolódó költészet és a Charles Olson-féle „projektív vers” hasonlóan alternatív beszédmódokat mutatott fel ebben az időben.) A már említett Perloff jellemezte úgy O’Hara költészetét, mint amely alkalmi, improvizatív, és kerüli mind a strófikusságot, mind a metrumot: pompás és élvezetes játéknak tekintette a költészetet, olyan darabok létrehozásával, amelyeket hagyományos értelemben alig nevezhetünk versnek, ám mindeközben – John Ashbery szóhasználatát kölcsönvéve – áthatja műveit a „hagyomány romlékony, kellemes illata”.[7]

Frank O’Hara költészete, és kivált a most lefordított kötete cseppet sem nevezhető egyhangúnak: összetett modalitású, stilárisan rétegzett, sokféle utalásrendszerrel dolgozó és többféle hagyományt megszólaltató líráról van szó. Egyáltalán nem volt könnyű dolga a két fordítónak, amikor korszerűen, hitelesen, a kortárs élvezhetőséget is figyelembe véve igyekeztek átülteni a műveket. Elmondhatjuk, hogy megbirkóztak a feladattal.

Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben. Fordította Gerevich András – Krusovszky Dénes, utószóval ellátta Krusovszky Dénes, Budapest, Magvető, 2020.

*

Jegyzetek:

[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika, Budapest, Kalligram, 2007, 370.

[2] Lásd például O’Hara: Poet Among Painters című, 1977-es monográfiáját.

[3] Hazel Smith: Hyperspaces in the Poetry of Frank O’Hara, Liverpool, Liverpool University Press, 2000.

[4] Smith: I. m., 33.

[5] Smith: I. m., 131.

[6] John Ashbery: Önarckép konvex tükörben. Fordította Lanczkor Gábor – Mohácsi Balázs – Krusovszky Dénes, Budapest, 21. Század, 2020.  

[7] Vö. Micah Mattix: Frank O’Hara and the Poetics of Saying ‘I’. Madison–Teaneck, Fairleigh Dickinson University Press, 2011.