Mesél az erdő (Richard Powers: Égig érő történet)
Fotó: 1749
Mesél az erdő (Richard Powers: Égig érő történet)

Létezhet-e olyan regény, melynek főszereplői a fák? Debütáló szerzőnk, Benczik Vera személyes hangú kritikája Richard Powers Pulitzer-díjas regényéről, az Égig érő történetről.

Galen Clarknál 1857-ben tüdőbajt állapítottak meg az orvosok, és mivel nem jósoltak neki sok időt, úgy döntött, felköltözik hőn szeretett kaliforniai hegyei közé, hogy ott haljon meg. Fittyet hányva a jóslatokra, meggyógyult, és a táj, valamint az itt élő hatalmas mamutfenyők iránti szerelem új céllal ruházta fel életét: megóvni az utókornak Amerika természeti kincseit. Így lett Galen Clark a ma Yosemite Nemzeti Parkként ismert terület egyik szellemi atyja és a nemzetipark-mozgalom egyik szószólója. Részben neki köszönhetjük, hogy ha arra a vidékre téved az utazó, még láthatja a sok ezer éves famatuzsálemeket, melyek gótikus katedrálisokként magasodnak az erdő fölé. Clark életéből 1976-ban készítettek filmet – gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt ez –, a bakancslistámra pedig tízéves koromban Disneyland mellé felkerült a Yosemite-ben teendő látogatás is, hogy találkozzak ezekkel a csodálatos falényekkel, lássam és megérintsem őket. 

Mert fontos, hogy az embernek legyen egy fája.

A fák és az általuk alakított életközösség, az erdő több, mint 350 millió éve a Föld élővilágának elengedhetetlen szereplői, és az emberi kultúrák integráns részévé váltak: az örök élet és a tudás fái a Paradicsomban, mely utóbbiról Ádám és Éva a tiltás ellenére eszik, és  ezért kitaszíttatik; Yggdrasil, a skandináv és germán mitológia világfája, mely összeköti az eget és a földet, és gyökerei az alvilágig érnek; a Heszperidák kertjében található fák, melyeknek gyümölcsei a viszályért vagy épp a boldogságért felelnek; Philémón és Baukisz története, akik időskorukban fákká változva folytathatják közös életüket az állhatatos szerelem és hűség jelképeiként; végül az égig érő fa, mely a magyar népmesék egyik alapeleme. Csak néhány példa arra, hogyan válnak a fák kulturális szövetünk részévé, hol a világ szerkezetének építőelemeként – mely összeköti az emberi szférát a túlvilággal vagy épp a természetfölöttivel –, hol veszélyes tudás hordozóiként, hol menedékként vagy épp a vészterhes ismeretlen helyeként, hol pedig az állandóságot jelképező, emberöltőkön átívelő néma szemtanúkként. Gazdag és bensőséges közös múltunk ellenére az ember évezredek óta pusztítja az erdőket, és míg az iparosodás koráig ez nem veszélyeztette az élővilágot, a környezet alakítása és kizsákmányolása az elmúlt két évszázadban, kiváltképp a huszadik század második felétől, olyan mértéket öltött, mely mára az egész ökoszisztéma összeomlásával fenyeget.

Richard Powers könyvében minden szinten a fák állnak a középpontban,

 áthatják a szöveg egészét: köréjük szerveződik a regény szerkezete – a Gyökereknél kezdjük az olvasást, a Törzsön keresztül kapaszkodunk fel a Koronába, hogy aztán a Magokon keresztül vegyünk búcsút a történettől. A regény kulcsszereplőihez egy-egy konkrét fa és fafajta is kapcsolódik: az egyes fajok ember és fa egybefonódása révén kapnak arcot és hangot. Nicholas Hoel családtörténete egy amerikai gesztenyefa történetén keresztül bontakozik ki. A család birtokára a tizenkilencedik században ültetett fa végigkíséri a család férfitagjainak életét: a bevándorló ős elülteti, az utódok fényképekkel dokumentálják a növekedését, Nick pedig végül szemtanúja a fa (és családja) pusztulásának; mindkettő egyetlen tárgyi lenyomata az évtizedeken átnyúló fényképalbum marad. Mimi Ma kínai bevándorlók gyermekeként szoros kapcsolatban nő fel a kertük eperfájával, mely Nick gesztenyéjéhez hasonlóan megbetegszik, és elpusztul. A fa kapocs Mimi apjához, és ezer szállal kötődik a család eredeti kulturális közegéhez is. Adam Appich fája a juhar, és az autisztikus fiú a természet mintáiban talál megnyugvást és menedéket. Ray és Dorothy Brinkman fái a tölgy és a hárs, ezzel pedig természetesen megidézik Philémón és Baukisz történetét, hiszen a két mondabeli hős is tölgyként és juharként folytathatja életét; Ray és Dorothy esetében azonban a sírig és azon túl is tartó szerelemhez kanyargós út vezet. Az indiai származású Neelay Mehta életét egy magyaltölgy változtatja meg alapjaiban tizenegy éves korában: a fiú lebénul, miután leesik a fáról, felnőttkorában pedig programozóként egyre élethűbb virtuális játékvilágokat kreál, ezeken keresztül modellezve a természet megmentésének lehetőségeit. Douglas Pavlicek nevében is hordozza fáját, a duglászfenyőt, de életének fontos része a fojtófüge is, mely katonaként egy repülőbaleset után megmenti az életét. Patricia Westerfordot a bükkfa imádott apjához köti, aki gyerekkorában beléoltotta a természet, és különösképp a fák szeretetét. Erdőkutatóként azonban minden fához kötődik, és szószólójukként vonul végig a regényen. Végül Olivia Vandergriff egyetemistaként hazatérve páfrányfenyőt lát, mielőtt áramütést szenved, és a klinikai halálból visszatérve a fák prófétájaként megmentésüknek szenteli az életét.

A regény szereplői olyan sérült emberek, akiket ütközőpályára állítanak, életüket pedig a Törzs című részben valós vagy virtuális módon egybefonják a fák; töredezett lelkükbe a réseken keresztül beférkőzik valami ősi, növényi, mely célt ad az életüknek, és a gyógyulás reményével kecsegtet. Nick, Olivia, Mimi, Douglas és Adam természetvédőként találkoznak, amikor az amerikai erdők módszeres kipusztítása és kizsákmányolása ellen tiltakoznak. Az emberek közönyét, a kapitalista nagyvállalatok kegyetlen módszereit látva elkeseredésükben egyre szélsőségesebb eszközökhöz nyúlnak, ami végül egyikük halálához vezet, a maradék csoporttagok életét pedig ezután a bűntudat, a bujkálás és a vezeklés határozza meg. Ray és Dorothy kívülről szemlélik az eseményeket: ők azon kevesekhez tartoznak, akiket megérintenek a tiltakozások, és életük alkonyán figyelmük ismét a fák felé fordul: kertjeik fáin – képzelt gyerekeiken – keresztül fedezik fel újra egymást. Olivia és Patricia alakja azért kiemelten fontos, mert ők e kis csoport szellemi vezérei, hangadói: Olivia fákhoz kötődő, már-már természetfölötti kapcsolatán keresztül közvetíti az erdő vélt és valós üzeneteit, Patricia tudományos munkássága és könyvei pedig elméleti szinten alapozzák meg a fák és az erdők szerepének létfontosságát a könyv szereplői számára. Patricia alakja egyébként valós személyen alapul: Suzanne Simard erdőbiológus volt az egyik első kutató, aki bebizonyította, hogy az erdő fái szoros kommunikációban állnak egymással a gyökérrendszerükön és azok gombatelepein keresztül: néha tápanyagokkal segítik egymást, néha kórokozók elleni információt közölnek a többi erdőlakóval, az anyafák pedig óvják gyermekeik életét, és segítik növekedésüket.

Powers szereplőinek történetén keresztül mutatja be azt a végtelenül szövevényes viszonyrendszert, mely az ember és fa együttélését jellemzi: ültetjük, gondozzuk, csodáljuk, bántjuk, kivágjuk, feldolgozzuk őket, tárgyakat készítünk belőlük, kommunikálunk velük, óvjuk, művészetté lényegítjük, vallásosan imádjuk őket, felmászunk rájuk, és leesünk róluk, virtuálisan modellezzük őket, bennük látjuk a múltunkat, magunkat, a gyerekeinket, harcolunk és gyilkolunk értük és ellenük, kutatjuk a titkaikat, leírjuk, katalogizáljuk őket, megmentenek, vagy épp megölnek, szétszakítanak és összekapcsolnak minket. A cselekményt néhol hosszabb-rövidebb leíró részek szakítják meg, melyeken keresztül az olvasó elmélyedhet az amerikai fák természetrajzában – a regény utazás az Egyesült Államok erdeiben is, időben és térben egyaránt.

Powers szövege egyrészt óda a fákhoz, másrészt segélykiáltás:

 a regényből mély, gondoskodó szeretet és aggodalom árad e különleges lények iránt. Része az elmúlt évtizedekben nagy népszerűségnek örvendő ökofikció műfajának, mely az ember környezetre gyakorolt hatását járja körbe. A műfaj előzményei évszázadokra nyúlnak vissza, hiszen mindig születtek olyan művek, melyek kritikusan szemlélték ember és természet viszonyát. Irodalmi mozgalommá azonban az 1970-es években vált – innen datálódik az elnevezés is –, ekkor vált a közbeszéd fontos részévé az emberi faj környezetpusztító hatása. A művek az elbeszélésmódok széles skáláját használják, gyakran a fantasztikum – a science fiction vagy a fantasy – nyelvén és eszköztárán keresztül reagálva korunk égető kérdéseire és problémáira. Powers alapvetően realista történetmesélésébe csak helyenként türemkednek be mágikus realista felhangok: Olivia halálközeli és természetfölötti élménye, a fák néhol hallhatóvá váló hangjai, az emberi sorsok szinte már szürreálisan végzetes összefonódása ilyen pillanatok a regény folyamán.

Bár a szereplők élete, munkássága vagy tettei nem hoznak látványos, sorsfordító változásokat – nemhogy a Föld és erdei nem menekülnek meg, maguk a szereplők sem feltétlen lelnek békére –, mégsem jelenthető ki, hogy a regény borúlátó lenne. A szereplők saját élményeikből táplálkozva újabb és újabb embereket érintenek meg, és sejthető, hogy ezekből az érintés-magokból új csemeték sarjadnak majd. A folyamat lassú és fokozatos, de megállíthatatlansága miatt a regény mintha az óvatos optimizmus mellett tenné le a voksát, ahogy a Ray és Dorothy kertjében felbukkanó amerikai gesztenyefa-csemete is a fák elpusztíthatatlanságának záloga lesz.

Barabás András fordítása pontos és lírai, kiválóan visszaadja a regény szövegének lassú hömpölygését. A címválasztás rendkívül találó, az eredeti (The Overstory) a fák koronájára, és az erdő kollektív lombsátorára utal, ennek ötletes és eredeti továbbgondolása az „égig érő történet”, mely a magyar mesevilágon keresztül a honi olvasóközönséghez is kapcsolja az egyébként hamisítatlanul amerikai regényt. Jól teszi, hiszen a fák ügye mindannyiunké, nem ismerhet határokat.

A recenzió címét adó Hobo Blues Band-dalhoz hasonlóan Powers fái sem kétdimenziós szereplők. Az erdő mesés hely, csodálatos és tragikus események színtere egyaránt lehet. Élet és halál összefonódik, az erdő pedig mindnek teret ad, nem kérdez, és nem ítélkezik. Fák és erdő nélkül azonban, és ez talán a regény legalapvetőbb üzenete, mind pusztulásra vagyunk ítélve. Ahogy korábban már írtam, a regény minden porcikáját átszövi a fa motívuma, és végtelenül igaz ez magára a könyvre mint tárgyra is, mely fa és ember együttműködésének egyik legláthatóbb eredménye. A könyv létrejötte azonban a fa pusztulását is jelenti; Patricia Westerford találóan jegyzi meg: „Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább annyira csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt” (574). Powers regényére ez sokszorosan igaz, és csak remélni lehet, hogy nem sírverset tart a kezében az olvasó, hanem a magokból kicsírázó új erdők születésének lehetünk szemtanúi.

Richard Powers: Égig érő történet. Fordította Barabás András. Budapest, Park, 2020.

A kritika szerzőjéről
Benczik Vera (1973)

Az ELTE BTK Amerikanisztika Tanszékének adjunktusa, ahol az amerikai és kanadai irodalom, kultúra és populáris kultúra témakörében tart órákat.