A Bánat és öröm az ausztrál származású Meg Mason második regénye, ami 2020-as megjelenése óta jelentős népszerűségre tett szert. Ez a közkedveltség egyrészt azzal magyarázható, hogy Mason sok esetben átülteti a női „depresszióirodalom” nagyjainak ötleteit a saját regényébe: főhőse, Martha Friel épp olyan intelligens és sikeres újságíró, aki a látszólagos boldogságból az öngyilkossági kísérletig süllyed, mint Sylvia Plath Esther Greenwoodja, az antidepresszánsok kétségbevonható gyógyerejének visszatérő motívuma Elizabeth Wurtzel Prozac-országából lehet ismerős, és még hosszan folytathatnánk. Ezen allúziók mellett ugyanakkor a regény népszerűségét a műfaji választás is segíti: Mason az olyan, komolyabb hangvételű, elsősorban női olvasók számára íródott szórakoztató irodalmi művek hagyományát követi, mint Gail Honeyman Eleanor ​Oliphant köszöni, jól van című fejlődésregénye (2017) vagy Sally Rooney Normális emberek című bestsellere (2018). A két Costa-díjas brit regény különböző mentális betegségeket ábrázol, valamint a társas kapcsolatok dinamikáját elemzi a mentális zavar szempontjából, az olvasó számára könnyen érthető és fogyasztható módon. Mason sem kivétel: ausztrál gyökereit elhagyva a története helyszínét Angliába helyezi, ahol 

narrátorán, Marthán keresztül a pszichés betegségek jellemformáló mivoltát és az ezekhez kötődő abuzív társas kapcsolatokat kívánja olvasmányos formában bemutatni, több-kevesebb sikerrel.

„Miért nem bírsz egy kicsit normális lenni?” (247), szól Martha Friel életének állandó kérdése, aki a regény elején éppen a negyvenedik életévét tölti be, orvos férjével Oxford előkelő negyedében lakik, és újságíróként dolgozik. A látszólagos normalitást azonban felborítja Martha „őrültségre való hajlama” (156): a látszólag jelentéktelen részletekhez és eseményekhez való megszállott ragaszkodása, a valóság határainak elmosódása, és a szellemi kábultság, ami a testét is mozgásképtelenné teszi. Martha depresszív időszakai, az öröm és bánat közti állandó ingadozása tinédzserkorában kezdődnek, mikor úgy érzi, „mintha egy kis bomba robbant volna fel az agyában” (37), ez pedig még évtizedekkel később is érezteti kártékony hatását rendkívüli hangulatingadozások, képzelgések és olykor testi fájdalom formájában. Számos kezelés, diagnózis és gyógyszer ellenére pedig Martha képtelen a változásra. Hiába próbálja életét úgy élni, hogy „épp az ellentétévé váljon önmagának” (15), a fokozatos szellemi bomlás hatására lassan elveszti az uralmat saját cselekedetei és érzelmei felett, és teljesen izolálja magát férjétől és családjától.

Martha már az első pár fejezetben eléri ezt a mélypontot, majd retrospektíven, mintegy vallomásként vagy terápiaként az olvasó elé tárja, hogyan jutott el idáig, arra keresve a választ, melyik énjében találja meg leginkább önmagát: „A gyógyszereim nélkül [...] nem voltam a régi Martha, és nem voltam az új sem. Csak voltam” (61). Ezen a ponton a regényes jelleg egészen kivész a szövegből, és a szöveg sokkal inkább hosszas monológgá, személyes titokká válik, amit Martha csakis az olvasóval oszt meg. A párbeszédeket a nő rövid, szabad függő beszéd formájában írt összefoglalói váltják fel, a cselekmény folyását pedig folytonosan megszakítják egy-két bekezdéses, a fő egységtől külön tagolt asszociációi, emlékei, gondolatai. Martha többször kísérletezik regényírással, de minden próbálkozása „valahogy folyton az önéletrajz felé tendál, és ebből sehogy sem tud kikecmeregni”. (96) Nem véletlenül fordul tehát végül mégis az önéletírás legegyszerűbb formájához; a regény végén kiderül, a naplóját olvassuk, ami megerősíti a szöveg privát, vallomásos jellegét. A naplóírás folyamata által az olvasó és Martha közösen kap rálátást a nő gyengeségeire, önzésére, félelmeire és múltbéli hibáira. Ez az énközpontú, őszinte kitárulkozás szükséges ahhoz, hogy Martha felismerje, szélsőséges érzelmi kilengései nem csak az ő életét befolyásolják, hanem szeretteire is épp akkora hatással vannak. Ahogy édesanyja ráébreszti, ingatag mentális állapota nem az ő „szörnyű, egyszemélyes tragédiája, ami csak neki fájhat” (285), hanem mindannyiuké.

Ahhoz azonban, hogy Martha teljesen megértse saját helyzetét, elengedhetetlen, hogy rátaláljon a megfelelő diagnózisra. A nő szerint pszichés zavarainak összetettsége és tüneteinek sokrétűsége miatt „mindenki átvette [...] a saját diagnózisát, miszerint nehéz eset, és túlérzékeny”, és „ezért nem jutott eszébe senkinek elgondolkodni azon, hogy ezek az epizódok vajon nem ugyanannak a hosszú láncnak a különálló szemei-e”. (64) Mason megoldásként egy olyan diagnózist állít fel Martha mentális zavarának magyarázataként, amit sosem nevez meg. A könyv végén szereplő megjegyzését idézve, „a regényben leírt mentális zavar tünetei nem valós betegség kórképét tükrözik. A terápia, a gyógyszeres kezelés és az orvosi javallatok bemutatása fikció” (336). Némiképp zavaros, mit ért Mason „gyógyszeres kezelés és az orvosi javallatok bemutatása” alatt, hiszen Martha egyetlen alkalommal jár csak a pszichiáternél, aki egy rövid beszélgetést követően rámutat arra, mi a nő pszichés problémája, ami könnyen kezelhető egyetlen gyógyszerrel. 

Tekintve, hogy Martha narratívája szinte egészében a megfelelő diagnózis utáni kutatásra épül, egészen hihetetlennek és antiklimaktikusnak hat, mikor a megoldás egyszerűen az ölébe hullik egy végletekig leegyszerűsített és nevetségesen ábrázolt orvosi kezelés során.

Ráadásul a Mason megjegyzésében említett „fikciós terápia” maga is fikció: Martha, aki egy teljes naplót tölt meg azzal, hogy szellemi viharok sújtotta, viszontagságos életről írjon, sosem megy vissza a pszichiáterhez, mert „nincs mit mondania neki”. (325)

Bár a Bánat és öröm általános fogadtatása világszerte pozitív, a műben szereplő diagnózis névtelensége megosztó. „A címkék akár jól is jöhetnek, ha megfelelően használják őket” (235), mondja Martha. 

Az erősen stigmatizált pszichiátriai betegségek hiteles irodalmi reprezentációja jóval több kutatást és nüanszot kíván meg, mint amit ez a regény kínál, ahogy ezt a mű befejezése is tükrözi.

Az utolsó fejezetek egészen mesebeli véget adnak Martha mentális tortúrájának: az orvos által felírt gyógyszer beszedése után az életében „attól fogva minden normális volt”. (253) Martha konklúziója szerint „én is normális voltam, és ennek minden másodpercben tudatában is voltam”. (253) A „normális-nem normális” a mentális egészség kérdéskörének egy meghatározó bináris ellentétpárja, egymással folyamatosan diskurzusban létező, egymásra ható és egymást alakító, szétválaszthatatlan fogalmak, Mason fekete-fehér olvasata erre vonatkozóan pedig igen problémás, és csak lerombolja az eddig gondosan felépített, mentális egészségről szóló narratívát. Erősebb, hatásosabb lenne-e Mason regénye, ha ragaszkodott volna egy létező mentális zavarhoz, nevén nevezi, „megfelelően használja” azt? Ha a végcél a happy end, kétséges. Az első lépések a gyógyulás útján már magában hordozzák a boldogabb jövő képét, ám ez nem egy pár hetes folyamat, ami könnyedén összefoglalható lenne egy egyszerű délutáni olvasmányban.

A Bánat és öröm nem ad hű vagy túlságosan hihető kórképet a mentális betegségekről, a Mason által lecsupaszított fogalmak és diagnózisok kevéssé szemléltetik a mentális egészség témájának árnyaltságát. 

A mű egészen felelőtlen: az erősen tájékozatlan Mason a témában való kutatás helyett több mentális betegséghez tartozó klisét összeollózva alkotja meg saját fércnarratíváját, amiben sokkal fontosabb szerephez jut a főhősnő romantikus kapcsolata, mint lelki egyensúlya.

A komoly tartalom káros és felszínes ábrázolása bizonyítják, hogy az írói szándék magában nem elég ahhoz, hogy áttekintést adjon egy releváns és mérvadó problémáról: a siker eléréséhez hozzáértés és alapos kutatómunka szükséges. A regény egy pontján Martha egy egyetemi esszéjét a következő megjegyzéssel kapja vissza: „kitűnően ír, csak nagyon keveset mond”. (60) Habár aligha öntükröző megjegyzésnek szánta, sajnos mindez Masonről is elmondható.

Meg Mason: Bánat és öröm. Fordította Endreffy Kata. Budapest, 21. Század Kiadó, 2023. 336 oldal, 5990 forint.