„Legyenek új kliséink!”
(Sam Goldwyn, amerikai filmproducer)
Marx írja valahol Hegelre hivatkozva, hogy a világtörténelem nagy eseményei és személyei kétszer kerülnek színre, hozzáfűzve, hogy először tragédiaként, másodszor bohózatként. Baudrillard ezt még kiegészíti azzal, hogy a bohózat megismétlődéséből újból történelem lesz. Ballard pedig látszólag csak annyit mond: a grandiózus történelmi premier már mindig is csak egy repríz.
A Helló, Amerika! 2114-ben nyit, amikor is a címbéli földrészt már nagyrészt csak a neve és a múltja tartja életben – ekkorra a kontinens szinte teljesen lakatlanná vált az olajválságból induló gazdasági recesszió és erőforráshiány nyomán. Felszínét a szándékos éghajlat-változtatás eredményeként kietlen sivatagok és sűrű esőerdők borítják, elhagyatott, omladozó épületek és rozsdás autóroncsok központozzák. Ben Marcus bevezetője joggal hozza fel, hogy ez alapján a cím nyugodtan lehetne Viszlát, Amerika! is, de egy dialektikára érzékenyebb író talán az Aloha, Amerika! mellett is dönthetett volna, hogy a címben is megragadja a regényen végigvonuló üdvözlet és búcsú kettős alakzatát. A nagyvárosokban megmagyarázhatatlanul megemelkedő radioaktivitás kivizsgálására egy csapat felfedező érkezik a New York-i kikötőbe, a régóta sínylődő Európából végre kiszakadva pedig legtöbbjüket nem elsősorban a romantikus kalandvágy, hanem az anyagi boldogulás lehetősége mozgatja; elvégre a huszadik századi popkultúra ereklyéit és nagyiparának műtárgyait otthon valószínűleg jó pénzért értékesíthetik majd.
A narrációt fokalizáló Wayne azonban az expedíció legtöbb tagjával ellentétben ennél ambiciózusabb álmokat dédelget; ő még hisz mindazon ideálokban, amelyekre egykoron felhúzták az Egyesült Államokat, vagyis hogy „mindenki korlátlanul kiélheti a fantáziáit, vezessen bárhová – és élhet minden lehetőséggel, legyen az bármilyen bizarr” (116). Ennek lenyomatát számára már csak régi magazinok lapjai, ismert filmsztárok és előadók nevei, valamint egykor világhírű márkák logói közvetítik, kiteljesedését pedig saját elnökké válásában látná. Ez persze cinikusok szerint színtiszta hazugság, megfáradt teoretikusok szerint puszta szimuláció, Ballard szerint viszont szükségszerű, konstitutív illúzió.
A regény egyik nagy kérdése az, vajon kimenthetők-e még ezek a jellegzetesen polgári eszmék (önmegvalósítás, szabadelvűség, a magántulajdon szentsége stb.) a megtépázott konzumpiramisok romjai közül.
Ugyanakkor beszédes, hogy a legénység többi tagjával egyetemben Wayne ábrándjai is – hiába nem elsősorban anyagi természetűek – az első pillanattól fogva a tranzakció nyelvezetén keresztül fogalmazódnak meg: „Akárcsak annak idején a bevándorlók, ők is magukkal hozták kicsiny, értékes poggyászukat: egy batyura való reményt és vágyakozást, amit elcserélhetnek [barter] a lehetőségekre, amikkel ez az új földrész kecsegtet” (28).
Wayne számára a mitikus Amerika hajszolása összefonódik önmaga keresésével is, és ezzel párhuzamosan jelenik meg a regény másik kulcsmotívuma – jelesül az olyan fogalmi konstrukciók, mint az „eredeti”, az „igazi”, a „hamisítatlan”, a „hagyományos” és az „autentikus” esetlegességének hangsúlyozása és folyamatos eltolásuk általi relativizálása. Évszázados távlatból ugyanis e fogalmak jelöltjei az expedíció tagjai számára már egészen mások, mint jelenleg lennének. Többé már nem az indiánok számítanak őshonosnak, hanem mindenki, akinek a felmenői nem vándoroltak ki Európába az ország bedőlése után, hanem továbbra is a volt Egyesült Államok területén élnek. A csapat tagjai partraszállásukkor már várják, hogy a bennszülöttek „hagyományos ajándékaikkal, hamburgerrel és képregényújságokkal” (38) fogadják őket. Nem sokkal később pedig találkoznak is a törzsekbe verődött „új indiánokkal”, akik rég letűnt márkák (GM, Heinz, Pepsodent, Xerox) neveit viselik magukon, és otthonosabban közlekednek egy gőzhajtású Ford Galaxyval, mint teveháton, ezzel is jelezve, hogy ezek „a nomádok [...] igazi amerikaiak” (112). Hasonló helyzetben vannak a mexikóiak, akik talán annyival előrébb járnak, hogy a xenofóbia kulturális örökségét is sikerült magukévá tenniük, és „különösen lenézik az ős-amerikaiakat, feketéket és fehéreket egyaránt: degenerált bennszülöttnek tartják őket” (148–149).
A Másiktól, a Másságtól való patologikus félelem, valamint ennek a mozgósító- és szervezőereje tehát továbbra is megvan, csak kissé átalakult: mondhatni, átmárkázták.
Amint az egy ponton világossá is válik, az újjáépülő Amerika hőn áhított integritását és (elsősorban a potenciális európai bevándorlóktól való) „tisztaságát” akár a teljes elpusztítása árán is hajlandóak megvédeni.
Wayne, az amerikai felmenőktől származó, de eddigi életét Berlinben élő örökös hontalan számára az összeomlott Amerika látképe egyaránt megtestesíti elhunyt anyja iránt érzett fojtogató gyászát a saját kikötőjébe fulladt Szabadság-szobor formájában, és titokzatos kilétű apja hívó szavát a végtelen pusztaságban. A kapitány, Steiner kérdésére, miszerint hova is való pontosan, válasz híján egy ösztönös hazugsággal felel: először New Englandet, majd hirtelen meggondolva magát Jamestownt jelöli meg a családja származási helyeként. Ez nemcsak ellenpontozza a születési anyakönyvi kivonatában tátongó üres helyet, egy stabil pontban rögzítve az identitását, de egyben össze is köti saját eredetét Amerika mitikus genezisével. Ezt követően pedig keletről nyugatra tartó zarándokútja során Amerika újrateremtés-mítoszát viszi színre, ami alatt Ballard a – lehető legtágabb értelemben vett – popkultúra archeológusaként leltározza a bő százéves pusztulás maradványait és a kapitalizmus belső logikája által kitermelt világot.
A regény első felének lényegi részét elsősorban ezek a leírások teszik ki – olyannyira, hogy néha már-már önismétlésbe is fulladnak, az olvasónak pedig az az érzése támad, hogy a szöveg talán jobban működhetett volna kisregényként vagy terjedelmesebb novellaként. A másik zavaró tényező az írói reflexió didaktikussága, mivel Ballard rendszerint lebetűzi nekünk azt, amit már pár bekezdéssel korábban sem túl burkoltan sejtetett. Szerencsénk viszont, hogy a hanyatlás evokatív passzusait Tamás Dénes remekül ültette át magyarra. A gördülékeny fordítás csak pár, magyarul kissé esetlenül ható mondaszerkezetnél vagy kevésbé szerencsés szóválasztásnál bicsaklik meg; ilyen a fentebb idézett „képregényújság” (bőven elég lett volna a „képregény” is), ahogy ugyancsak kissé furán hat egy tizenéves mexikói fiú szájából a „csigavér” (139) felkiáltás.
Ballard szövege mindvégig számos jól ismert műfaji klisét idéz fel, és fordít ki játékosan: az első találkozás a „bennszülöttekkel”; a western-párbaj a vidámparkban; az eldugott helyen bujkáló, félőrült feltaláló vagy a sivatag átszeléséhez kötődő vallásos élmény, ahol megjelennek az égen Amerika szikár tekintetű, napbarnított istenei: John Wayne, Henry Fonda és Gary Cooper. A vágyképpel való azonosulás viszont rendre csődöt mond, hiszen a tökéletes illúzió zavartalan működése mindig is feltételez bizonyos távolságot önmagától. Wayne minden erőfeszítése ellenére végül csak abban a pillanatban válhat azzá az igazi amerikaivá, aki mindig is lenni akart, amikor épp megtagadja ennek a lehetőségét: „Én nem vagyok igazi amerikai [...] Ha meg kéne mondanom, ki vagyok, azt mondanám: Ich bin ein Berliner” (226). JFK patetikus, az áldozatokkal való azonosulásra felhívó gesztusa Wayne szájából az önazonosság hiányának egyetemes affirmációjává válik. Ahogy Amerika is „a mozgásról szól, ebben fejezi ki az energiáját, az önmagába vetett hitét” (55–56), úgy számára is világossá válik, hogy
amerikainak lenni sem előre meghatározott állapot, hanem folyamatos tevékenység
,ami csupán annyiban létezik, amennyiben ez az erőfeszítés szüntelen és befejez(het)etlen.
A regény eredetileg 1981-ben jelent meg, és vitathatatlanul korának feszültségei szülték, ugyanakkor a 2014-es újrakiadás és 2019-es magyar fordítás is jelzi, hogy továbbra is makacsul aktuális maradt. A történelmi jelen persze mindig elkerülhetetlenül beleolvasódik a múlt műveibe, és az általánossá vált ökoszorongás, a kiéleződő válságtudat vagy a regény második felében felbukkanó Manson – aki amolyan proto-Trumpként Las Vegas egyik kaszinójában trónol az államok önjelölt, 45. elnökeként, és mindenáron „újra naggyá akarja tenni Amerikát” (177) – épp elég kézenfekvő párhuzamot nyújt: de épp ennek a kísértésnek nem szabad engedni. Ballard ugyan már a szerzői előszóban is kifejezi optimizmusát Amerika jövőjét illetően (az ilyenen persze egy posztstrukturalizmuson edződött hermeneuta gyorsabban lapoz keresztül, mint a kilencvenes évek kamaszai a Popó magazin impresszumán), és a regény végén is felvillantja egy pillanatra az eljövendő McVáltás (sic!) lehetőségét, ez viszont már negyven éve is kissé naivnak hathatott, ma pedig egyenesen tarthatatlannak tűnik. Többek között ezért is lehet érdemesebb nem a jelen felől megközelíteni, hanem a jelent olvasni a regényen keresztül. Nehéz volna utána még bárkinek is abban a hitben ringatnia magát, hogy az USA előző négy éve valamiféle véletlenszerű történelmi kitérő volt, és hogy valaha is létezett az a sokat hangoztatott régi kerékvágás, amibe vissza kellene térni.
J. G. Ballard: Helló, Amerika! Fordította Tamás Dénes. Budapest, Metropolis Media, 2019.
