Az amerikai prózaíró, Alexander Weinstein első novelláskötete valódi ötletbomba. Az Új világ gyermekei és más történetek első ránézésre könnyed, szórakoztató nyári zsánerolvasmánynak tűnhet, ám olvasói e tekintetben csalódni fognak a kötet végére érve. Bár a novellák egytől egyig profi, olvasóbarát írások, témáik még úgy is komoly számvetésre késztetnek, hogy a szusszanásnyi történetekben csak röviden időzhetünk el.

A novellákban bemutatott társadalmat, emberi kapcsolatokat teljesen leuralja a mindenre kiterjedő digitalitás. Mindegyik szöveg az elektronikus, digitális és virtuális világok egy-egy aspektusát tárja fel. Továbbá a könyv tizenhárom novellája, bár a kötet ezt nem feltétlenül ígéri, többnyire egyazon háttérországból tudósít. A címadó szöveg „Új Világa” egy virtuális környezet, ahol a szülők a való világot lemodellező safe space-ben nevelik, járatják iskolába és szórakoztatják a gyerekeiket, akik ugyanakkor az analóg léthez hasonlóan itt is meghalhatnak, legfeljebb más okokból. Mondjuk amiatt, hogy elözönlik biztonságos terüket a ravaszabbnál ravaszabb vírusok és kéretlen reklámok (Az Új Világ gyermekei).

A Búcsú Yangtól a gyereknevelés egy újabb disztópikus vízióját tárja fel, azt, hogy milyen elveszíteni egy humanoid robotgyermeket, akinek a hardverfrissítésére már nincs pénzünk. A szerelem virtuális, ám ennek ellenére valóságosan átélhető verzióját tárja fel a Térképészek című novella, melyben a virtuális tér-, táj- és emléktervező cég munkatársa saját szakmájának áldozatává válva éli át, milyen is az, ha a szerelem úgy múlik el, mintha nem is lett volna – a szó szoros értelmében értve. De a Vándorlásban terítékre kerül a testi szerelem nyers fiziológiája is: miközben egy pár egymás mellett fekszik a hálószobájukban, mindketten egy-egy kétszemélyes virtuális orgián vesznek részt érzékeiket stimuláló interface-ruháikban. Az orgia, bár esetükben egy-egy párról van szó, pontos kifejezés: a digitális térben férfiak és nők testük hagyományostól eltérő pontjain is növeszthetnek nemi szerveket, szimultán orgazmusokat átélve így különböző testrészeiken.

A digitális azonban nem csak a totális virtualitás formájában értendő a történetekben. Találkozhatunk itt augmentált vagy kiterjesztett valósággal is, amely itt nem a hétköznapi tér puszta érzéki megnövelését, hanem a psziché részleges vagy teljes felturbózását is jelenti (Nyíltan). Ebben a verzióban a szereplők különböző „rétegekkel” vonják be elméjüket, attól függően, kinek a közelében tartózkodnak épp, és mit szeretnének megmutatni magukból: „Az én gyerekkorom aztán nem az a sztori volt, amit az ember fűvel-fával megoszt, és amióta magam mögött hagytam Ohiót, gondosan a rétegeim alá temettem azokat az emlékeket” (197). Ezek az emberek célzott bulikat tartanak, ahol a védőburokként szolgáló „tűzfalaikat” leengedve látni engedik önmagukat – ha pedig úgy tartja a kedvük, olyan kapcsolatba lépnek, ahol a teljes nyíltság nevében elméjük és lelkük legféltettebb, legmélyebb, legsötétebb bugyraiba is beengedik a másikat. A már említett Nyíltan című szöveg ennyiben a kötet egyik legsúlyosabb kérdését veti fel ezzel kapcsolatban: mennyit közölhetünk magunkról a párunkkal anélkül, hogy elijesztenénk?

A virtuálisból eggyel visszább lépve Weinstein más formában is megmutatja olvasóinak, miképpen élhetünk, vagy élhetünk vissza az internet és a radikális hálózatiság nyújtotta lehetőségekkel. A Zuhanóív hőse egy híres, visszavonult extrémsíelő, aki azzal lesz elismert, hogy minden siklását élőben közvetíti a neten. Olyannyira függővé válik azonban a hírnévtől és extrém, azonnal közvetíthető életvitelétől, hogy végül egy súlyos, az életét veszélyeztető baleset után is visszatér korábbi „szakmájához” – mert tartozik ennyivel a híveinek.

Weinstein szemmel láthatóan törekszik rá, hogy ebben a látszólag egységes, megnövelt valóságunkban megváltozott életünket a legkülönbözőbb szempontok szerint járja körbe. A lélekvándorlás és a digitális tudatraktározás szintén egyfajta augmentált vallásos élményt vet fel, mely a lelkek feketekereskedelmének melegágyává teszi a feketepiacot, ebben pedig a drogok hétköznapi banalitássá vagy digitálissá fejlődnek, és minden alkalomra felkínálkoznak, függően attól, hogy éberségre, lazulásra vagy épp extázisra van-e szüksége a fogyasztónak (A piramis és a segg). De ebben a világban mutatkoznak olyan alakok is, akik az USA ellenségének kikiáltott Tibet legeldugottabb bugyraiban kínálnak pszichedelikus megvilágosodásként (elektronikus) „móksát”. A megvilágosodás azonban elmarad, és csak valami új, drogfüggőségre emlékeztető digitális dependencia, no meg az intenzitásnövelés utáni szüntelen vágy marad (Móksa).

Az már az első néhány szöveget elolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy nem egyszerű gyűjteményről, hanem konceptkötetről van szó, mely mind stilisztikai, mind tartalmi értelemben összefüggő egészet alkot. A novellák csak néha és lazán kapcsolódnak össze, tematikailag azonban épp annyira tartanak el egymástól, hogy a finom kapcsolat érezhető maradjon, de ne váljon tolakodóvá vagy erőltetetté, közben pedig minden szöveg álljon meg a lábán. 

Weinstein kötete ezért úgy működik, mint egy kis szövegkalendárium:

az ember vesz egyet belőle, és alapvetően mindig ugyanazt kapja – törékeny, hétköznapi emberi kapcsolatokon keresztül bemutatott víziókat, a természetes emberi pszichét tönkre vágó virtuális és megnövelt valóságokat. Ha mindez unalmassá nem is teszi a gyűjteményt, a kötet végére bizony beáll a csömör: mondanivalója szerint ugyanis az emberi elme leuralható annyira, hogy az augmentált vagy virtuális tértől való elszakadást követően egy tóparti séta, társasjátékparti vagy nyugodt erdei időtöltés a szorongás forrásává váljon (Nyíltan).

Ha műfaji keretbe kellene foglalnunk a Weinstein-novellák világát, disztópiákról beszélhetnénk, mert az „új világokba” belépő emberek egytől egyig veszteségeket élnek át. Ugyanakkor a megírt szereplők legalább olyan arányban választják a felkínált digitális világokat, mint a hétköznapi, analóg verziót. A szövegek politikai, történelmi háttere csupán érintőlegesen kerül terítékre, Weinsteinnek ugyanis eszében sincs a hatalomra kenni ezeknek a szétzúzott életeknek a következményeit. A disztópia tehát nemcsak a szereplők életvilágában, hanem az elméjükben vagy a lelkükben is megvalósul.

Minden történetben hús-vér testekbe kábelezett emberek döntéseivel szembesülünk, akik a pillanat, az érzések és az ösztönök rabjai. Ha pedig valaki megpróbál kitörni az új szokásrendekből, mind fizikai, mind mentális értelemben földönfutóvá válik. Éppúgy, mint a történelem során bármikor: ha valaki felrúgja a közösség szabályait, azt megbélyegzik, furcsának tartják, kitaszítják. Mindez, ha lehet, még inkább a könnyebb átélhetőség felé billenti a kötet szövegeit, melyek sűrű, olykor nagyobb időszakokat is átugró jelenetezései filmszerűen váltakoznak – nem véletlen, hogy a Búcsú Yangtólnak már filmváltozata is van: 

a legtöbb szöveg ordít a megfilmesítésért.

A kötet utolsó novellájában viszont Weinstein hátrahagyja „letöltési szorongástól” (193) szenvedő hőseit, analóg kontrasztot teremtve a végére. Egy, a Holnapután bizarr, jégvihar utáni világára emlékeztető, kissé sajnos kidolgozatlan jégkorszakban járunk, ahol az emberek jávorszarvasokra és egyéb fellelhető állatokra vadásznak, miközben próbálják beásni magukat a hó által eltemetett egykori valóságukba. Bár nem kevésbé katasztrofális ez a világ, üdítő ellenpontja a korábbi kvázi metaverzumszerű életekhez képest. Nyomasztó tapasztalata Robert Merle Maleviljének hőseit idézi: 

az apokalipszis után is ugyanoda vezet az út – saját magunkhoz.

Ha Weinstein kötetének emberiségképét egy mondattal kéne jellemeznünk, a Vándorlás kínálja a legevidensebb megoldást: „folyamatosan az jár a fejemben, hogy milyen jó a szexuális életünk Ann-nel. Tizenöt éve vagyunk házasok, de hetente legalább kétszer vagy háromszor lefekszünk egymás avatárjával” (146). A karakterek hétköznapjai egy új normalitáshoz alkalmazkodtak – a helyzet viszont az, hogy a kötet olvasójaként ehhez képtelenség alkalmazkodni. Weinstein ennyiben is elvégezte a munkát: képes termékeny irritációt kelteni az olvasóban – így határozott mondanivalója is van.

Az üdítő zsánerjelleg ennyiben nem pusztán a felhőtlen szórakoztatásunkról gondoskodik, de kőkeményen beledörgöli az orrunkat abba, milyen világot építünk így a huszonegyedik század elején. A sokadik szöveget olvasva arról, mennyire leuralhatja az elménket a digitalitás, és milyen mértékben elveszíthetjük a természetes(ebb) valóságra való fogékonyságunkat, roppant elkedvtelenítő. Aki végigolvassa a kötetet, jó eséllyel elgondolkodik majd azon, mennyire hagyja, hogy a hálózati rendszerek, az internet leuralja az életét és az elméjét.

Hogy mindemellett mennyire tekinthetők a szövegek gyorsaságuk, villanásszerűségük mellett afféle ötlet- vagy gegparádénak, kérdéses. Talán csak helyenként. Olykor nehezebb ugyanis elmélyedni egy-egy szövegben, de mindez talán csak a korszellemet követi, amihez ez a jól szerkesztett, jól megírt kötet remekül alkalmazkodik. Ha másképp nem, hát úgy, hogy engedi az olvasót benézni egy ablakon, hogy elvégezze a gyors leltárt, és már lapozhat is a tovább. Időszerű kötet, és jelen esetben talán éppen azoknak készült, akikről szól.

Alexander Weinstein: Az Új Világ gyermekei és más történetek. Fordította Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Felkai Ádám, Pék Zoltán és Török Krisztina. Budapest, Agave, 2022. 240 oldal, 3480 forint.