Tértől és időtől függetlenül vegyük komolyan Michael Castro felszólítását: „lépj ki lezárt elmédből, / szűkös a hely odabent – a gondolatok elfekélyesednek, / ha nem fejlődhetnek. / Találkozzunk, // Fedezzük fel egymást közös elveink érdekében. Beszélnünk kell” (24). A Viselnéd a szemem böngészése közben pontosan ezt teszi az olvasó: aktív részesévé válik egy korokon és népeken, privát és politikai szférákon átívelő polifon párbeszédnek. Az alcím – Kortárs amerikai költészet és próza – szerényen utal a kötetben rejlő sokszínűségre: a „kortárs” fogalma négy évtizedet fog át, a beattől és a jazztől a slam- és space-költészeten át a szürrealista versekig ível, s élénk párbeszédet folytat az amerikai irodalmi hagyományokkal: különböző intertextusokon keresztül megjelenik Hemingway és Kurt Vonnegut, Layli Long Soldier és Sherman Alexie. A szövegek amerikaisága az etnikus hagyományokból ered: őslakos, fekete, arab, kelet- és dél-európai bevándorlók hangján szól, az alcímben szereplő „költészet és próza” megjelölés ugyanakkor játékosan megtévesztő: nem készíti fel az olvasót a folyamatos játékra a műfaji határok elmosásával. A sokszínű kavalkádot az emberi lét és a zeneiség erős motívumai fogják össze.

Nehéz megmondani, hogyan érdemes antológiát olvasni. Az irodalmi szöveg-, gyakrabban versgyűjtemény fogalma mindenki számára ismerős, de olvasója válogatja, milyen metódus szerint fogadja be a csokorba szedett irodalmi műveket. A Viselnéd a szemem esetében Domokos Johanna szerkesztő irányt mutat azzal, hogy kilenc tematikus blokkba rendezi a verseket és prózákat, így az összefüggések felismerése könnyebbé válik.  A love supreme címet viselő első és az Ahol a szavakat nem értem című utolsó blokk keretbe foglalja az egységeket. A love supreme az egyetlen, amely az eredeti angol cím alatt szerepel. A jazzt és John Coltrane munkásságát nem ismerők számára az első vershez kapcsolódó lábjegyzetből kiderül, Michael Castro verse Coltrane 1964-es azonos című albumára utal. A vershez fűzött jegyzetek segítik az értelmezést, bár a teljes köteten átívelő zeneiségnek köszönhetően az olvasó bátran merülhet bele abba a – másik? – világba, [a]hol a szavakat nem ért[i]. A kötetet záró A Véreskezű Grófnő után kutatva a Birodalom gyomrában a magyar olvasó számára egy többdimenziós utazás (vég)állomása. A röviddel a rendszerváltás után játszódó történetben a Romániában született, majd az 1960-as években fiatalon Amerikába emigrált író-elbeszélő, Andrei Codrescu szemét viselve látjuk magunkat a sokszorosan görbe történelmi, politikai és kulturális tükörben, és szembesülünk „a kapitalista Magyarország nouveau gazdagságával” (205). Az elbeszélővel együtt egy mítosz valóságmagvait kutatva engedelmeskedünk Castro felszólításának: „Fedezzük fel egymást közös elveink érdekében” (24).

A nyitó és zárófejezet keretessége tükröződik A másik világot indító két Ferlinghetti-versben is. Az ironikus Gyönyörű hely ez a világ és az azt követő Kár azért a nemzetért szintén térben és időben mozgatja az olvasót, aki A másik világban tett útját befejezve rádöbben, nem fontos egy mű keletkezési dátumát ismernie ahhoz, hogy a maga által megélt valóságot láthassa benne. A kötet szerzői életrajzai nem tartalmazzák a szövegek első megjelenésének évét. Ferlinghettiéből kiderül, hogy az itt közölt versek az 1958-as A Coney Island of the Mindban jelentek meg – bár a Kár azért a nemzetért több forrás szerint is 2007-ben íródott. Az amerikai és a magyar olvasók is átérezhetik a következő sorok aktualitását: „Kár azért a nemzetért / amelyik csak egy nyelvet ismer / és csak egy kultúrát ismer el // Ó / Hazám könnyezem érted / szabadság édes földje” (43–44). Ferlinghetti mintha ötven évvel korábbi önmagára reflektálna: „ez a világ minden világok legjobbika // de pont amikor minden jól megy / érkezik a mosolygó / temetkezési vállalkozó” (42–43).

A kötet címét adó Bob Kaufman-vers is egy a másik világok közül, elválaszthatatlanná téve a személyes (emberi testre vonatkozó) és a kollektív tapasztalást („Rég elfelejtett indián törzsek csatáznak mellemen” [51]). A lírai énnel együtt üldögélve a mennyezeten meg is válaszoljuk a kérdést: „Viselnéd a szemem” (51).

Az amerikai irodalmi hagyományokat kevésbé ismerő olvasó számára is erős látomás Philip Lamantia E szavakat álmodom című verse, aki pedig William Carlos Williams Csak azt akarom mondaniját véli benne felfedezni, még egy értelmezési réteggel gazdagodik. Hasonlóképpen, a Rézsútos érzéket záró Murguiá-próza főszereplője, Santiago nem csak nevében emlékeztet Hemingway öreg halászára. Mindkét Santiago „feláldozott mindent, bárkáját és önnön életét” (82), igaz, A hableány főhősét nem a természet, hanem az érzései győzik le.

A korábban említett zeneiséget hangsúlyosabbá teszi a körülbelül a kötet felénél beálló – zenei szakszóval élve – generálpauza. A Hirtelen csendben részben a világűr némasága szólítja meg az olvasót. Tracy K. Smith Sci-fi-je olyan „tökéletes” világot ír le, ahol „[a] kemény gerincű és kutyafül sarkú / történelem nüansszal lesz helyettesítve // a népszerű közös megegyezésnek köszönhetően sokkal tovább fogunk élni” (108). A nem csupán technikailag fejlettebb jövő utáni vágyakozás Kurt Vonnegut disztópikus Harrison Bergeronjának fonákja: azt a 2081-es esztendőt idézi, amikor az USA esélykiegyenlítés-ügyi minisztere végre tűzzel-vassal egyenlővé tett minden polgárt.

A tartalommal teli csendet a Megszentelt nyelvtan című blokk oldja fel, amelyben a hagyományos lírai műfajok is új, posztmodern életre kelnek. A trinidadi gyökerű slamköltő, Samantha Thornhill klasszikusan személyes hangvételű három ódája és két elégiája a fennköltség követelményét kiterjesztve egy németjuhászhoz, a dzsentrifikációhoz, a meztelencsigához, illetve a női testhez és egy óvszerhez szól. A fordítások kiválóan adják vissza a versek lüktető erejét, érdemes meghallgatni az online elérhető eredeti verziókat akkor is, ha a szöveget magyarul ismerjük.

Thornhill ódája a dzsentrifikációhoz kiváló felvezetője A Nagy, városi indián címet viselő fejezetnek, amely nem csupán három indián költő(nő) tizenkét versét tartalmazza: a művek áthallásai kitágítják az őslakos irodalmi univerzumot. A fejezetcímet adó Kim Shuck-írás mintha Alexie Hogyan írjuk meg a Nagy Amerikai Indián Regényt [1] című versének párja lenne, a rezervátumot a nagyvárossal, a regényt verssel kiegészítve. Shuck szintén ironikusan, de Alexie-vel ellentétben belülről és nem csupán a sztereotípiák kifigurázásával kommentálja a mai indián valóságot: hogyan „viszálykodnak” (164) a törzsek az indián vérvonalat igazoló dokumentumokon, és mérlegelik, ki mennyire „igazi” indián. A torzsalkodást a verset záró Jim Pepper-dallam oldja fel; a Muscogee Creek jazzmuzsikus játéka helyrebillent mindent, egyúttal pedig láthatóvá teszi a városi indiánt is. A Darázs – Fehér angolszász protestáns [2] (168) a gyarmatosítás kollektív traumáját a vaddarázsraj-támadás metaforájával írja le. Az őslakos költészetben folytonosan lüktető dallam, a zene és az ének gyógyító ereje azonban felülírja a zümmögést, és visszavezet ahhoz a világhoz, amelyben a mitikus hős Prérifarkas, Pók, Cickány és Holló újrateremtik a kultúrát.

Mire az utolsó blokkban Dennis Maloney Néhány ablak című versében azt olvassuk: „Most épp a Duna-parton ülve // Ebben az országban / ahol a szavakat nem értem” (194), valóban átlényegülünk, és más(ok) szemét viselve látjuk magunkat. Ahogyan Gyukics Gábor fogalmazott a 2022. február 9-én az Írók Boltjában rögzített beszélgetésben: csak a szöveg – vers és próza – számít. A Viselnéd a szememténylegesen „elvisz jobbra-balra, előre-hátra, hanyatt dobod magad tőle”. Domokos Johanna szerkesztő ugyanebben a beszélgetésben a fordító szerepét hídépítőként írja le. A hídra lépni és azon végigmenni élvezetes és tanulságos kihívás, a szerkesztői előszó pedig irányt mutat: „Az Erő legyen velünk! Pontosabban: a Szeretet” (12) saját és mások világának megismeréséhez, befogadásához.

Viselnéd a szemem: kortárs amerikai költészet és próza. Szerkesztette Domokos Johanna. Fordította Gyukics Gábor. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan, 2021. 242 oldal, 2990 forint

*

Jegyzetek:

[1] Gyukics Gábor fordításában a 2015-ben megjelent Medvefelhő a város felett című antológiában olvasható.

[2] A cím a WASP szó kettősségére mutat rá, mely betűszóként a „White Anglo-Saxon Protestant” rövidítése, egyszerű angol szóként viszont a jelentése „darázs”.