A páter és a filozófus Utószavában a szerző egy helyütt arról ír, hogy a könyve alapjául szolgáló valós történet akár egy Umberto Eco-regény cselekménye is lehetett volna.

Adva van egy szerzetes, aki a II. világháború idején egy halott zsidó filozófus titkosírással írt kéziratait csempészi ki Németországból,

hogy aztán nem kis szervezőmunkával egész apparátust hozzon létre e művek elrejtésére, megőrzésére majd megfejtésére és publikálására. Annyiban azonban mégsem túl ecói (vagy borgesi) a történet, hogy itt nem valami kabbalista gondolkodó titkos tanairól van szó, hanem a fenomenológus Edmund Husserl gyorsírással készített feljegyzéseiről, életművének nagy részéről. A sztori ettől még elég krimiszerűnek tűnik, a könyv kissé hatásvadász „tagline”-ja pedig még rá is erősít erre a címlapon: „Egy bátor szerzetesen múlik, sikerül-e megmenteni a nácik elől a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodójának a hagyatékát”. Ám ez némiképp megtévesztő, ugyanis 

nem arról volt szó, hogy a nácik kifejezetten üldözték vagy meg akarták volna kaparintani a Husserl-hagyatékot, akár a filmekben az elveszett frigyládát vagy a szent grált,

hanem egyszerűen a háborús helyzet és persze a bölcselő zsidó származása következtében került az veszélybe a hagyaték. 

Ennek ellenére sok szempontból lehet érdekes e történet, így sokfajta lehetőség is rejlett a róla írt könyvben. Egyrészt, mint említettem, rá lehet világítani a projekt tétjére: rajta keresztül felvázolható Husserl filozófiájának jelentősége és széles körű hatástörténete. Mivel a 20. század bölcseletének egyik legmeghatározóbb alakjáról beszélünk, így szövegeinek megőrzése, publikálása filozófiatörténeti jelentőséggel bír – vagy megfordítva: jó eséllyel másként alakult volna az utóbbi hetven év gondolkodása, ha ezek az írások elvesztek volna. Másfelől, a történetből kibontakozhat a husserli filozófia – és tágabban a kortárs európai kulturális szférák – történeti és politikai beágyazottsága, konkrétan a nácizmussal való viszonya. Husserl esetében a filozófus zsidó származásán kívül a legközismertebb és legjelentősebb a Heidegger-szál, vagyis az egykori tanítvány „árulása”, a hitleri rendszerben való pozícióvállalása és mesterének megtagadása.

A harmadik jelentős vetület szűkebb keresztmetszetű, mivel a kéziratok megmenekülésének históriáját egy személyes rögeszme története keretezi. A szövegeket kimenekítő flamand ferences rendi szerzetes, Herman Leo Van Breda nem kis kockázatot vállalva igyekezett biztonságba juttatni Husserl munkáit. Van Breda maga is filozófus volt, aki az 1930-as évek végén kezdte írni Husserl műveiről szóló disszertációját – ennek kapcsán jutott el az özvegyhez, és fogalmazódott meg benne a hagyaték Belgiumba menekítésének gondolata. A könyv mintegy kétharmada arról a kalandos történetről szól, ahogy a szerzetes saját (és időnként mások) életét kockáztatva csempészte ki a kéziratokat, majd igyekezett kijuttatni az özvegyet, illetve Husserl egykori tanítványait és munkatársait, akik dekódolni tudják az eredetileg gyorsírással készített szövegeket. Vagyis a II. világháborús embermentők sorához a flamand szerzetes „könyvmentőként” csatlakozik. Egy német napilap recenzense egyébként fel is tette a kérdést, 

vajon Husserl életművének jelentőségétől függetlenül etikus volt-e a páter döntése – ti., hogy kapcsolatait, erőfeszítéseit nem potenciális áldozatok megmentésére, hanem sok ezer oldalnyi kézirat megóvására fordította.

A kérdésre a könyvből nem kapunk választ, sőt, az tulajdonképpen fel sem vetődik, azt sugallva, hogy Van Breda számára sem fogalmazódott meg – egyértelműen a szövegek megmentése lett a küldetése és rögeszméje, azaz a hivatásából fakadó keresztény etikát felülírta a filozófusi szerep. A szerzetes személyes történetéhez is társul társadalmi dimenzió, hiszen egyházi figuraként, illetve széles kapcsolatrendszerrel rendelkező értelmiségiként cselekedett, azaz tevékenységén keresztül feltérképezhető a korszak belga-flamand egyházi és intellektuális mozgástere a német megszállás előtt és után.

Az előbbi négy dimenziót tulajdonképpen feltételes módba is tehetném, hangsúlyozva, hogy a témában mennyi potenciál volt, ám a könyvet végigolvasva sajnos egyik szál vagy problémakör sem kerül alapos elemzésre (a legtöbb még kifejtésre sem). A könyv nyilván nem akart filozófiatörténet lenni, ám a bölcseleti részek látványosan felszínesek, legtöbbször „gyorstalpaló” jellegűek: kapunk 2-3 oldalas leírásokat a husserli fenomenológiáról, annak különböző (heideggeri, sartre-i, lévinasi stb.) változatairól, Derrida dekonstrukciójáról, legtöbbször legfeljebb annyi funkcióval, hogy ezek újra és újra megerősítsék Husserl jelentőségét és hatástörténetét. A politikai–társadalmi dimenzió sem kap igazi súlyt: Heidegger náci múltjáról egyrészt már sokkal alaposabb elemzések is születtek, másrészt a könyv különösebben nem is megy bele a német filozófus bölcselete és politikai aktivitása közötti lehetséges összefüggésekbe. Ugyanígy felmerül például Lévinas életének, zsidóságának viszonya a fenomenológiájához, de szintén nem kap túl nagy súlyt. Von Breda személyiségéhez sem kerülünk sokkal közelebb: a könyv végére legfeljebb annyit tudunk meg róla, hogy emberi hibáktól és hiúságtól sem mentes, a feladatában megszállottan hívő személy volt, aki valószínűleg saját filozófusi középszerűségét is pontosan ismerve igyekezett véghezvinni kitűzött életcélját, a Husserl-hagyaték megőrzését és későbbi publikálását (a háború után az ő vezetésével kezdték meg a filozófus munkáinak sokkötetes összkiadását, a Husserlianát).

Társadalom-, kultúr- és személyes történet helyett a könyv középpontjában leginkább az eseménytörténet áll: az újságíró szerző tényleg rengeteg munkával, számos anyagot mozgósítva rekonstruálja a hagyaték történetét 1938-tól, azaz a Husserl halálát követő időszaktól a hetvenes évek első feléig, Von Breda haláláig. Újságíróként nem filozófia- vagy társadalomtörténetet ír, hanem tényirodalmat, ám 

pont az hiányzik belőle, amitől a műfaj igazán jó szövegei ki tudnak emelkedni az átlagból: valamilyen központi szervezőelv, amely köré gazdag tényanyagát építheti,

és amitől a végeredmény túlmutathat az események puszta rekonstrukcióján. Hogy csak a nácizmussal foglalkozó non-fictionre koncentráljunk, ilyen, amikor Gitta Sereny műveiben sikerül bizonyos elkövetők portréját közelről megragadni, vagy amikor Philippe Sands munkái a biográfiákon keresztül jogi, morális és történeti kérdéseket feszegetnek: ezeknél a kísérleteknél érezzük a könyvek tétjét. Toon Horsten könyvében e tét kissé elsikkad. Mindenből kapunk egy kicsit: életrajzból, filozófiából, a háború alatti események leírásából és a háború utáni emlékezettörténetből stb., ám az események rekonstrukcióján és néhány kultúrtörténeti adalékon túl a könyv sokkal többet nem tud nyújtani.

Miközben olvastam, végig azon töprengtem, tulajdonképpen ki lenne a könyv ideális olvasója. Ha valakit a fenomenológia vagy annak története érdekel, akkor kissé felszínes. Ha „könyvmentő” kalandra vagy Umberto Eco-féle kultúrtörténeti játékra vágyik, el fog veszni a rengeteg részletben. Ha történelemi összefüggéseket, az intézményi és kulturális szférák interakcióját szeretne jobban megismerni, csalódni fog. Ahogy életrajzként, egy rögeszme pszichohistóriájaként sem igazán működik a szöveg, hiszen bár a könyv előszava hangsúlyozza, hogy a páter a szerző távoli rokona volt, ezért kezdte az életét kutatni, mégsem sikerül árnyalt személyiségrajzot alkotnia róla, inkább csak a főszereplésével zajló események ismertetésére koncentrál. Persze a Husserl-hagyaték megmenekülésének és kiadásának története még így sem érdektelen, legfeljebb az sajnálható, hogy mennyi jóval érdekesebb könyvet lehetett volna írni e témáról. A jó tényirodalomhoz ugyanis nemcsak érdekes, fontos, különleges tények kellenek, hanem jó író is.

Toon Horsten: A ​páter és a filozófus. Fordította Winkler Erika. Budapest, Európa, 2024. 360 oldal, 5499 forint