Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kiszámítható rendszerességgel fordulnak magyarra Philip K. Dick kevésbé ismert regényei is, de nem ezért jeles alkalom A Harag Istene itthoni megjelenése. Sokkal izgalmasabb a tény, hogy végre egy új Roger Zelazny-regényt is kapunk egyben, ami jóval ritkább kiváltság. Ugyan az Agave egy alkalommal bevállalta az újhullámos fantaszta egyik legjobb regényét (A fény ura), a hazai közönség valamiért nem szaladt olyan lendülettel az író után, mint jelen cikk szerzője – aki egészen véletlenül feketeöves Zelazny-rajongó.

Ez a kollaboráció tehát lehetne számomra valamiféle felfoghatatlanul szakrális különlegesség, a nyers valóság viszont sokkal egyszerűbb: ponyvaregény ez a javából, méghozzá egy a sok közül mindkét titán életművében.

 A könyv szellős kétszáz oldalon fest meg egy posztapokaliptikus világot, ahol emberek, mutánsok és különböző szekták maradtak csak életben egy harmadik világháború után. Az egyik ilyen szekta a Harag Szolgái, ők a gob nevű légkörpusztító fegyvert elsütő Carleton Lufteufelt istenítik. Tibor McMasters, egy végtagok nélkül maradt festő, aki szabad idejében a kereszténység felvételét fontolgatja, megbízatást kap tőlük, hogy fesse meg az istenük portréját. Tibor zarándokútra indul, mert a nagy mű másképpen nem lehet elég igazi.

Egyenes, nem túl komplikált sztori, de azért vannak itt témák: bűn, igazság, becsület, de talán mégiscsak a fontosabb a vallás és politikai dicsőség kapcsolata, az átlagemberek rítuséhsége és az a vadság, kegyetlenség, amivel az emberek védik az ideológiájukat. Mindez egyáltalán nem súlyos szövegtömbökben zajlik, a szereplők többnyire laza párbeszédekben szekálják egymás nézeteit, rég elfeledett költőket és filozófusokat idézgetnek két banális szóváltás között.

Ha ez soványnak tűnik, a regény keletkezéstörténete bőven adhat értelmezési támpontokat. Philip K. Dick cselekményvázlata már 1964 előtt élt valamilyen formában, leginkább két 1953-as novella (The Great C és Planet for Transients) továbbgondolásaként, de a vallási aspektus akkor még kemény diónak bizonyult, a Doubleday pedig csak úgy vállalta a kiadást, ha valaki más fejezi be. 1964-ben Dick felkérte Ted White sci-fi szerzőt, hogy segítsen ebben, de White hamar elvesztette az érdeklődését, és gyakorlatilag el sem kezdte a munkát. Később Zelazny fedezte fel a kéziratot White házában, 1967-ben pedig levelezni kezdett az ötletgazdával.

Philip K. Dick 1968 szeptemberében, a Baycon nevű sci-fis (a résztvevők szerint inkább drogos) összejövetelen találkozott életében először Roger Zelazny-val, októberben pedig már megkezdődött a tényleges munka.

 Dick egy novemberi levélben hosszan méltatta Zelazny regényét, A fény urát, hangsúlyozva, hogy az immár Deus Irae címen futó projekt jó kezekbe került – azért persze küldött tippeket, mit hogyan kéne.

Ha párhuzamosan olvassuk Lawrence Sutin Dick-biográfiáját (Isteni inváziók: Philip K. Dick élete) és Christopher S. Kovacs több részre bontott Zelazny-tanulmányát ("And Call Me Roger": A Literary Life of Roger Zelazny), észrevehetjük, mennyire ellentmondásos információk maradtak fent arról, hogyan is zajlott a munka, mennyit kommunikáltak egymással a szerzők. 

Annyi biztos, hogy sokáig húzódott, lassan haladtak, rengeteg pénzt elvertek kutatásra – gyanítom, ezalatt filozófia-könyveket és egyéb tudatmódosító szereket kell érteni.

Egy ponton Dick belevette az 1975-ös pálmaliget-látomását is, ami a „másik világi léttel” való saját tapasztalatát tükrözi. Zelazny a Doubleday-szerződés lejárta előtt, néhány nap alatt írta meg az utolsó fejezeteket, valójában akkor kapott észhez, miután a kéziratra rávizelt a macskája – ezt később kénytelen volt elküldeni a kiadónak, aki nem elégedett meg a fénymásolatokkal.

A befejezett szöveget végül is Philip K. Dick az utolsó öngyilkossági kísérlete utáni reggelen találta meg a postaládában, és bár magánélete továbbra is zűrös maradt, ez a fejlemény sokat segített a közérzetén. Most pedig itt tartunk, hetven évvel az ötletcsírák után, csaknem fél évszázaddal a megjelenése után ez a könyv végre magyarul is elérhető, és mi is láthatjuk, milyen a végeredmény.

Nos, nem egy mestermű, annyi szent, de messze nem olyan rossz, mint mondjuk a Ray Nelsonnal közösen írt A ganümédeszi hatalomátvétel. Jelen esetben mindkét szerzőről elmondható, hogy klasszikus értelemben is művelt ponyvagyárosok, akiknél a kapkodó, funkcionális próza mögött mindig fedezhetünk fel bámulatos mélységeket – 

Dick az ötleteivel és metsző hatalomtechnikai megfigyeléseivel sziporkázik, Zelazny pedig költői, mitikus karizmájával, commedia dell’arte-jellegű karakterrajzaival és cselekményvezetésével tűnik ki.

Ez történik ebben a regényben is: fejezetenként röpködnek olyan koncepciók, frázisok, amelyek görbe tükröt állítanak a propagandának behódoló tömegeknek, ebben a fiktív világban ma is valós viselkedésminták élnek tovább, az elnyomó győzteseknek jár a kultusz, bármilyen kézzelfogható is az atrocitások hatása a világon. Mindez kaotikus, abszurd skiccek láncolata, és mégis talán Dick életművén belül az egyik legkoherensebb történet. Nagy szerencséje az is, hogy piszok olvasmányos.

Minden egyes fejezettel egyre világosabbá válik, hogy ezt a csonka regényt Zelazny csak úgy tudta megmenteni, hogy jelenetszinten kidomborítja benne a humort. Egyre több a nonszensz, 

a tehénhúzta kocsin utazó Tibor furcsa mutánsokkal és beszélő állatokkal is találkozik,

így már-már Terry Gilliam filmjeire jellemző mentális kép jelenhet meg előttünk: ferde tájképek, kacatdíszletek, színpadias alakítások. Mindezt pedig összetartja valamiféle hanyag, melankolikus sárm, emiatt pedig nehéz is letenni.

Minthogy Zelazny több történetét is pontosan ugyanígy tudom jellemezni, sejthető, mely pontokon és milyen eszközökkel veszi át ő a gyeplőt. Ugyanakkor a regény olyan szigorúan követi Dick cselekményvázlatát és ötleteit, hogy ő is képes előtérben maradni: Zelazny szerényen azt nyilatkozta, hogy ez „Phil könyve” (sőt, odáig ment, hogy Dick anyagi helyzetére való tekintettel a részesedését ötven százalékról egyharmadra csökkentette). Én úgy hiszem, mindkét szerző személyisége tetten érhető itt: belakják ezt a könyvet, ami emiatt mindkét polcra felrakható.

Végül nem mehetünk el a tény mellett, hogy ravaszdi termékkapcsolással pont az Oppenheimer premierje környékén jött ki ez az egyébként elképesztően találó borítójú könyv. A kapcsolódási pont nem annyira felszínes, ennek a szövegnek a rengeteg (olykor helytelen) német idézete között szerepel ez a Faust-utalás is a tettről – a tömegpusztító bomba ledobását itt is egy új világ kezdeteként ismerik fel, a hatalmat és a teremtést felülíró, pusztító akaratot kapcsolják a tetthez egyfajta logoszként. Dick és Zelazny ebben keresik az értelmet, de csak az abszurdot találják – jobb híján ezt mutatják meg, ahogy csak ők tudják.

Philip K. Dick – Roger Zelazny: A Harag Istene. Fordította Pék Zoltán. Budapest, Agave, 2023. 222 oldal, 3980 forint