Afonso Cruz Festő a mosogató alatt című kisregényének címoldalán a főhős Jozef Sorsot látjuk egy léghajóban, ahogy pásztázza az ellenséges állásokat. Mintha kívül lenne az ütközeteken, szerelmeken, és magán az életen is, pedig minden mozgásban van, főleg a huszadik századi történelem – az ő léghajója viszont sokáig semerre nem mozdul. Az élet egy nagy állóháború. A szlovák zsidó festő, Sors az első világégéskor megfordult a lövészárkokban, a második idején egy mosogató alatt is.
„Van bennünk egy óriási táj, amely csak akkor válik láthatóvá, ha lemerülünk a mélybe, és felhozzuk az emlékeinket. Nincs erősebb a láthatatlan dolgoknál, a Behemót agyarának gyökerénél. Egy festőnél a mosogató alatt” – olvasható Afonso Cruz harmadik magyar nyelven megjelent regényében, és igen, ez a nyelvi táj meglehetősen változatos, annyira, hogy néha még a svéd gyerekversek kedves naivitása is visszaköszön… „Ha meg akarják csókolni egymást, napokig készülnek rá, hiszen apámnak le kell hajolnia a felhőkből a földig, és ez hosszadalmas, különösen annak, akinek fáj a háta. Az eső azért tud leérni ilyen gyorsan, mert nincs háta.”
Az elbeszélő pozíciójában mindig ott van a naivitás, akkor is, ha filozófiai problémákra keresi a magyarázatot. Ugyanakkor annak is kamaszos bája van, ahogy folyton a művészet magas rangú voltáról beszél az ún. élettel szemben. Minden fejezetnek van tételmondata, sokszor azt adja a szerző címnek is, lásd például Az egyik könyv utolsó oldala a következő könyv első oldala című részt, vagy a Metafizika csak az ordítozásokban létezik című fejezetet. Ezek a tételmondatok nemcsak a regényben mutatnak jól, de Cruz egy-egy rajzával együtt (a könyv tele van illusztrációkkal is) az Instragramon is. Azt írja, hogy „a szerelem olyan, mint egy tető nélküli ház. Ha felnézünk, a mennyeket látjuk”. Ugyanakkor sokszor nyitja ki a giccs csillogó vitrinjét, és ez megterheli a szöveget. Azt írja, hogy „minden csillag egy-egy szembogár”. Sőt, nem egyszer már Coelho szelleme is ott kísért a vizek felett: „Amit a mellkasodban hordasz (itt az emberi szívre gondolt), az minden fegyverek között a leggyilkosabb. Az az a kő, amellyel Káin agyonverte testvérét, Ábelt” – és ez a szív-motívum később még visszatér. Szóval sokszor rezeg a léc, az olvasó nem is érti, hogy miért kell minden bekezdésben elereszteni egy-egy csattanót, amit néha le is dob a szöveg.
Ami a főszereplőt illeti: Sors festő, a könyv címe is erre utal, ugyanakkor alapvetően rajzokat készít, jórészt emberi szemeket ábrázol, és a regény is megpróbál sajátos perspektívát, szemléletet, látásmódot felmutatni, ami egy nagy regény igényét veti fel – Cruz kötete azonban csak 160 oldal, így ezt az ajánlatot nem tudja maradéktalanul teljesíteni. A könyv nem szemérmeskedik, elolvashatjuk Sors ars poeticáját is:
„Azért rajzolok, mert nagyon fontosak számomra a körvonalak. Amikor a dolgokat nézem, fejemben lerajzolom őket (…) Apám arca vonalak összessége. A rajzolt vonalak alkotta korlátokat gondoljuk oda. Végeredményben mégis ez a legjobb módja a dolgok ábrázolásának. Igazából határokkal dolgozom, képzeletbeli vonalakkal, amelyek megadják a dolgok körvonalait.” Ez a leírás utalhat Cruz kihagyásos technikájára, arra, hogy a szerző az olvasóra bízza a színezést.
De mit lehet színezni, merre vezet a regény fonala? A történet sokáig egyhelyben áll, nem tart sehová, leginkább ahhoz hasonlatos, amikor a kamasz Sors Frantiskát, a bakfis lányt hintáztatja. A hinta hol fölrepül, hol visszatér, de valójában nem tart sehová. Ahogy a kettőjük kapcsolata sem. Olyannyira, hogy a kislánynak fel sem tűnik a fiú vágyakozása, így aztán nyugodt lelkiismerettel megy hozzá Sors barátjához, ami a történet első igazán komoly drámája. Mire Jozef hazatér a mustárgázszagú lövészárkokból, és elszánja magát, hogy megmondja a lánynak, mit is érez iránta, már megelőzte Wilheim, a jóbarát. Mindezt előlegezi a történet egyik leginkább zavarba ejtő képe: a lövészárkok fölött elszálló pillangót egy golyó tépi darabokra.
Ahogy említettem, Sors főleg szemeket rajzol, önálló rajzfüzetet szentel a csukott szemeknek, a nyitott szemeknek, a Végtelen könyvben pedig Frantiskának – közben viszont az olvasó ilyen sorokat lát: „A művészet az emberiség legnagyobb bűntette…” Tanácstalanságát csak fokozza Sors édesanyja, aki azt mondja: „Bárcsak egy ügyvédet vagy egy orvost szültem volna. Azok sokkal boldogabbak.” Ezt már értjük, de nem világos, hogy ezért gyűlöli-e Sors az anyját, vagy lehet, hogy nem is gyűlöli, csak egyszerűen egy szórakozott művész?
Az eddigiekből alighanem kitűnik, hogy nem könnyű azonosulni a főhőssel, aki nemcsak hogy érzéketlen, anyját semmibe vevő fickó, de igazi csetlő-botló figura is: nőügyei sincsenek, mert számára csak egy nő létezett: Frantiska. A kamaszkori érzelmi fiaskó után nem is tud párkapcsolatokat kialakítani – ezzel ugyanakkor a regényíró is lemond a nagy érzelmi rezgésekről; a szerelemnek az első oldalak után már nem lesz jelentősége. A könyv valójában negatív fejlődésregény, hiszen Sors egyre lejjebb csúszik, és ez még akkor is igaz, ha az életútnak vannak hullámzásai: hirtelen jobbra fordul például a sorsa, amikor népmesei úton meggazdagodott (egy általa megmentett féllábú koldussal sikeres éttermet nyitó) barátja, Matej meghívja az Egyesült Állomokba.
Sors él a meghívás lehetőségével, és elutazik az Államokba, sőt, még kiállítása is nyílik, mégis: inkább a történelem hurcolja ide-oda, jelleme nem fejlődik, élete valójában nem tart sehová – nem is fut be, csak rajzolja a szemeket, aztán visszautazik Európába. Hasonló hiányérzetünk lehet a főhős anyja iránti, néhol gyűlöletté fokozódó érzéketlenségével kapcsolatban: Afonso Cruz adós maradt az anya és fia viszonyának analízisével. Ugyanakkor izgalmas, ahogy bizonyos jellemrajzokat egy-egy megfigyelésből állít össze. „Sosem ette meg az utolsó falatot, mert vonzódott a be nem fejezett dolgok iránt”. Sokszor kilóg a filozofikus lóláb, de az elmélkedő szekvenciák mégsem ültetik le a kötetet, sőt kimondottan sokszínű könyvvel van dolgunk, vannak például egészen képregényszerű oldalpárok. De persze A festő a mosogató alatt valójában egy mese, ahol feje tetejére áll a huszadik század, így aztán valahogy helye lesz annak a szintén giccshatáron egyensúlyozó mondatnak is, mely szerint a „boldogság az, amikor elfelejtjük életünk boldogtalanságát”. Bár a könyvben ide-oda utazgatunk, mégis olyan, mintha minden állna, hiszen maga Sors személyisége nem fejlődik, a sztorit maga a történelem írja, nincs szerelem, nincs házasság, sem gyerek, sem karrier, a mese egyetlen akciójellegű motívuma pedig az, amikor Sors Lisszabonban a kövér rendőrök elől menekül. Egyébként minden olyan statikus, mint a hintázás. Ez persze valahol nyilván nemzet-metafora is: egy ponton elhangzik, hogy a portugálok nem azok leszármazottai, akik a karavellákon új világok felfedezésére indultak, hanem azokéi, akik itthon maradtak – ez a réveteg mozdulatlanság pedig épp annyira sajátja Sorsnak, mint a portugál társadalomnak.
A regény tele van bonmotokkal, még a nyitó gondolat is az: „A vizet be lehet palackozni, a történetek viszont hamar megposhadnak, ha palackba zárjuk őket. Szabadon kell mozogniuk, mint a vadállatoknak. El kell oldoznunk béklyóikat, hogy a maguk meztelenségében szárnyalhassanak.” Afonso Cruz sem zárta palackba a meséit, így azok szertefolytak a huszadik század történelmi tájain.
Afonso Cruz: Festő a mosogató alatt. Fordította Király Szabolcs. Budapest, Typotex, 2019.
