„Egy pap bíró és pandúr is egyben, akár akarja, akár nem” (20) – jegyzi meg John Reve, Oakham falu papja és egyben a regény narrátora. A Reve név, amely az angol „reeve” – ispán, helyi tisztviselő – szóra rímel, játékba hozza Samantha Harvey főhősének sokarcúságát, hiszen a papnak számot kell vetnie az isteni kegyelem és az emberi törvénykezés ellentmondásaival, miután a falu leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, Thomas Newman, nagyböjt kezdete előtt négy nappal eltűnik a folyóban. Mi történt Newmannel? Baleset volt, megölték, vagy öngyilkos lett? Hogyan tud Reve egyensúlyozni saját lelkiismerete, a falu népe, a törvény és az esperes elvárásai között? Mennyire képes akár bírói, akár pandúri szerepének eleget tenni, amikor az igazság feltárása egyben a halálbüntetést is jelenti? Várhatunk-e őszinteséget a narrátortól, aki empatikus és türelmes védelmezője a nélkülözésre kárhoztatott oakhami falusiaknak, és akinek saját múltja is sötét titkokat rejt?

Samantha Harvey Nyugati szél című történelmi krimije valószínűleg csalódást okoz azoknak, akik az izgalmas történelmi korban játszódó bűnügyi történettől a klasszikus detektívregényre jellemző kliséket, karaktereket vagy matematikai pontossággal kidolgozott narratív szerkezetet várják. Harvey regénye szüntelenül kibújik valamennyi kategóriából, és talán éppen ez a szabálytalanság teszi egyedülállóvá a szöveget, amelyben a nyomozás és a tettes felkutatása másodlagos szerepet játszik, miközben a regény a bűn és a lélek kapcsolatára, az isteni tisztaság és az emberi tökéletlenség ellentétére, az idő múlásának pszichés hatására, valamint a középkori vidéki Anglia mindennapjainak egyszerűségére fókuszál.

A cselekmény a bűnügyi irodalomban megszokott narratív struktúrához képest meglehetősen szokatlan módon bontakozik ki, mivel az eseményeket John Reve időben visszafelé haladva meséli el. A bűnügyi történetek elbeszélési szerkezetét a kétosztatúság jellemzi, vagyis nem egy, hanem két történetet ismerünk meg, melyek időben és térben is elválnak egymástól. Az egyik a bűncselekmény története (story of the crime), a második a nyomozás története (story of the investigation),[1] amelyek egymáshoz viszonyítva az időben ellentétesen haladnak. A bűntett bekövetkeztének és körülményeinek elbeszélése időben visszafelé, a nyomozás története viszont időben előre halad, és végül a bűntény rekonstruálásával és tettes kézre kerítésével zárul. Harvey regényéből azonban hiányzik a klasszikus értelemben vett nyomozás és a detektívfigura, így a két narratíva egymásba csúszik; mindezt azért, hogy a „ki a tettes?” (whodunit) helyett a „miért tette?” (whydunit) kérdésekre keressük a választ.

Ebben a megközelítésben a narrációs technika összekapcsolódik a történet idő- és térbeli szimbolikájával. A történet húshagyókedden, a Thomas Newman eltűnését követő negyedik napon kezdődik, és eltűnésének napjával zárul. Oakham egy pici, elszigetelt falu, valahol Somerset megyében, amelyet egykor híd kötött össze a külvilággal. A híd beszakadása után a falu hermetikusan elzárt világgá vált, amely igen csekély gazdasági, spirituális vagy intellektuális vonzerővel bír a helyiek és az idegenek számára. „A maguké nem az a falu, melynek lakosai tömegével jutnak a mennybe” (21) – jegyzi meg az esperes Johnnak, aki később maga is „számkivetettnek” (110) nevezi a falu népét, „amelyik nem kereskedik gyapjúval, nem sző vásznat, és még arra sem képes, hogy egy hidat felépítsen” (110). A pap elbeszélésében a hídépítés vagy annak meghiúsulása központi szerepet játszik, nemcsak azért, mert a falu gazdasági fellendülését szolgálná, hanem azért is, mert Reve hisz az újrakezdésben, a bűnbánatban és az isteni kegyelemben. A híd metaforikus értelemben önreflexív, John atya Isten szolgája és az isteni kinyilatkoztatás értelmezője, általa nyernek a falusiak bűnbocsánatot. De adhat-e feloldozást a pap, amíg a saját bűneit meg nem gyónta, és amíg saját lelkének mélységeit fel nem tárta Isten színe előtt? Thomas Newman története Oakham és Reve összefonódó története is egyben. A narratíva egy belső utazást jelenít meg, amelyben Reve őszintén vall hitről és kételkedésről, titkokról és veszteségekről. Belső monológjai önmarcangolásról árulkodnak, ám a filozofikus és meditatív hang gyakran finom iróniába vált, és humorral szemléli emberi mivoltának alapvető gyengeségeit. A „4. nap” című fejezet „Vágy” című alfejezetében Reve az élet és a halál kérdésén mereng, mikor eszébe jut, hogy éhes (32). A „3. nap” „Sült liba” című fejezetében például azt képzeli, hogy a libával az egyik helyi földbirtokos, Lord Oliver Townshend hangján értekezik gazdagságról és szegénységről, és az eszmecsere végül az „evés örömébe” (97) vész. Ezek a jelentéktelennek tűnő helyzetek azonban túlmutatnak John atya mindennapjain: saját történeteiben a tizenötödik századi Anglia mindennapjaira ismerünk, ahol a napi szükségleteken túl a szexualitás, az ivás, a házasság és a betegségek is meghatározó szerepet játszanak, akárcsak Oakhamben. Reve szerepe a gyónás és gyóntatás rituáléjában koncentrálódik. Newman eltűnése azonban némileg átírja a bűnbánat jelentését és jelentőségét a regényben. A kivizsgálást végző esperes a gyónást az igazság kiderítésének, a nyomozás egyik lehetséges eszközeként értelmezi, Reve számára azonban a bűnök megvallása nem használható az emberi manipuláció és igazságszolgáltatás módszereként. Belső monológjai és a gyóntatófülkében zajló bensőséges beszélgetések az emberi lélek összetettségét, valamint a teleologikus igazság hiányát láttatják, így a regény kezdetben sematikus karakterei idővel árnyaltabbá, mélyebbé válnak. A kauzális összefüggések retrográd értelmezése az események szintjén egyre világosabbá válik, mégsem érzünk megkönnyebbülést. John Reve és Oakham története lezáratlan marad: a múlt átírása és újraértelmezése válaszok helyett további miérteket szül, amit talán csak a gyógyító nyugati szél orvosolhat.

Samantha Harvey regényét az egyedi narráció és színes karakterábrázolás, valamint gazdag szókincse és élvezetes stílusa teszi páratlanná. A kritika gyakran hasonlítja Virginia Woolfhoz vagy Hilary Mantelhez, de méltó elődként megemlíthetjük Dorothy L. Sayerst is, aki a klasszikus krimi egyik brit úttörője volt a két világháború közötti időszakban. A magyar fordítás, bár többnyire élvezetes és gördülékeny, nem tudja hiánytalanul visszaadni Harvey könnyedségét és változatos nyelvezetét. Dicsérendő, hogy mindvégig igyekszik hű maradni az angol szöveghez, ám ez leszűkíti a mozgásteret, és néhol meglehetősen magyartalan szöveget eredményez, mint például a következő mondatban: „Amikor felkeltem, hogy megszabaduljak beleim tartalmától és vizet vigyek be…” (95) („When I got up and went outside to empty my bowel and fetch in water…”). Ez csikorgó megoldás, a „könnyít magán” vagy az „elvégzi a dolgát” természetesebb lenne, és a „vizet hozzak” is jobb magyar változat lehetne. De előfordul olyan eset is, amikor a magyar fordítás megtöri a gondolati egységeket: „Igazából még csak fiú, és határozottan jólelkű. Akiből aznap reggel kiszállt a lélek” (13). („A boy, really, and a good one at that. One who’d had the spirit knocked out of him that morning.”) Mégis: az esetleges gyengeségek ellenére a magyar fordításban is megtapasztalhatjuk a regényre jellemző nyelvi sokszínűséget és a szöveg egészét átható érzelmi lüktetést, amely Harvey világát alapvetően meghatározza.

Samantha Harvey: Nyugati szél. Fordította Tóth Attila. Budapest, 21. Század, 2021.

*

Jegyzet:

[1] Tzvetan Todorov: „The Typology of Detective Fiction.” 1966. The Poetics of Prose. Translated by Richard Howard. Ithaca, N. Y., Cornell UP, 1977. 44.