Jelentékenységet, emberi mélységet és drámát kölcsönözni az államfőnek, aki hosszú évtizedeken át fegyelmezetten fönntartotta a megingathatatlan elfogulatlanság és a magaslati pártatlanság fikcióját. Elég csupán A királynő című remek filmre, Peter Morgan gusztusos bulvárdarabjára, az Audienciára, vagy a Netflix kínálatának büszkeségére, A koronára gondolunk, hogy felismerjük e lojális szándékot és nemes törekvést, amely a kései (II.) Erzsébet-kor számos angolszász alkotóját motiválta az elmúlt két évtized során. 

II. Erzsébet királynő ugyanis, részben éppenséggel ceremoniális feladatainak hibátlan teljesítése okán, vitán felül nagyon kevés olyasmit mutatott meg önmagából, amit léha, tapintatlan és könnyen ítélő korunk egy színes és eredeti személyiség jellegzetessége gyanánt azonosíthatott volna.

Márpedig a rang, a közismertség és – tegyük hozzá! – a közszeretet legmagasabb szintjéhez képest ez oly mértékű és egyszersmind masszívan tartós aránytalanságot jelzett, ami szinte felhívásnak tűnhetett a tárgy iránt fogékonyságot érző írók és filmesek számára.

Az Erzsébet-értelmezői, a királynőt a trón magasából alábbszállító, vagyis emberibbé tévő alattvalói fáradozást a legtöbb esetben a humor, s azon belül is főként az irónia masszív, habár váltig tiszteletteljes jelenléte teszi sikeressé és értékessé, vagyis a dinasztikus országimázs ügykörén túl is üdvössé. Ez működtette már „Lady Crabtree”, azaz Paul James ezredvégi hozzájárulásait (The Secret Journals of Queen Elizabeth II – 1988; The Secret Royal Love Letters – 1990), és ez teszi kellemesen fogyaszthatóvá a II. Erzsébetnél alig nyolc évvel fiatalabb Alan Bennett 2007-es The Uncommon Reader című könyvecskéjét is, amely Rakovszky Zsuzsa remek fordításában már 2009-ben megjelent magyarul, s amely most új kiadásban is felbukkant a Magvető kínálatában.

A királynő olvas nyomatékosan elrugaszkodott fikció, sőt mondhatni fantasztikus irodalom,

 hiszen arról szól, hogy a korona viselőjét előrehaladott életkorában rabul ejti az olvasás szenvedélye, s könyvbúvárlása nem csupán egyre több időt vesz el az országlás szertartásos munkájától, hanem mind kritikusabbá és empatikusabbá is teszi a hősnőt. Bennett a művébe finoman beledolgozva és egyúttal ellenpontozva a „valóságos” II. Erzsébet ceremoniális praxisát, előbb a könyvek egész világa iránti elfogultság, majd az egyes könyvek között különbséget tévő és választó olvasói pártosság felszabadító érzésével ajándékozza meg címszereplőjét. Így miután a westminsteri könyvtárbuszba a cselekmény kezdetén véletlenül betoppanó királynő elsőre óvatosan „jó összeköttetésű” könyveket választ ki kölcsönzésre, utóbb határozott ízlésű olvasó válik belőle, aki a Harry Potter-könyvsorozat rajongóit kurtán ekképp hűti le: „No igen. Azt az ember a hosszú, esős délutánokra tartogatja…”

Ha Bennett ilyesformán – felséges születésű hősnőjét beszéltetve – meg is fricskázza J. K. Rowlingot, azért könyve mindvégig úgy is olvasandó és azonosítandó, mint bizalmas-szeretetteljes kalaplengetés a brit irodalom, különösképpen a huszadik századi brit (és nemzetközösségi) irodalom kisebb és nagyobb alkotói előtt. Nancy Mitford, a bárónői rangra emelt Ivy Compton-Burnett és J. R. Ackerley, vagy épp a tavaly elhunyt A. S. Byatt neve csakúgy ott szerepel tehát a királynői olvasmánylistán, vagyishogy Bennett könyvének lapjain, mint E. M. Forster, Sylvia Plath és Salman Rushdie.

Bennett bájosan, alig villanásnyi megmosolygás kíséretében, egy-egy röpke utalással értékeli azon kollégáit, akiknek a köteteit az olvasói furortól vezérelt idős monarcha szép sorban el- és kiolvassa.

 Merthogy nincs megállás, a királynő felismeri, miszerint: „Az olvasás […] örökösen további olvasásra csábít.” S így rájön „arra, hogyan vezet egyik könyv a másikhoz, hogy bármerre fordul, mindenütt újabb és újabb ajtók nyílnak, és egy nap nem elég hosszú ahhoz, hogy annyit olvasson, amennyit szeretne.”

Ilyen és ehhez hasonló, némiképp bizony tagadhatatlanul közhelyes felismerésekkel és kissé horpadékony tételmondatokkal vallja meg a könyvek iránti olthatatlan vonzalmát a királynő – és általa maga a szerző, Alan Bennett. Elvégre voltaképpen egyetlen pillanatra sem lehet kérdéses, hogy a szerelemvallás a legszemélyesebb írói vallomás, amellyel a nívós és kedvtelve fogyasztható irodalmi (színpadi, filmes…) middlebrow termékeny kismestere hálás olvasóként is megmutatkozik közönsége előtt. És mert az egészséges (ön)iróniának itt is jut érdemi szerep, így hát a könyvek köztársasága előtt térdet hajtva hódoló Bennett csakúgy rokonszenves, sőt szerethetően önazonos marad, mint amikor koronás uralkodója, egyszersmind idősebb kortársa, a néhai II. Erzsébet királynő előtt tisztelkedik.

Alan Bennett: A királynő olvas. Fordította Rakovszky Zsuzsa. Budapest, Magvető, 2024. 152 oldal, 4499 forint