Harold Bloom egyik, némileg avítt elképzelése szerint nem létezik önálló, eredeti műalkotás, s az irodalmi tradíció csupán az elődeik hatásán felülkerekedni vágyó szerzők sikertelen kísérleteinek sorozata, hogy megszabaduljanak ennek a befolyásoltságnak a szövegszerűen is kimutatható nyomaitól, hogy irodalmi tanítványból a szavak mesterévé váljanak, s hogy szerzői mivoltukat saját jogán is elismerje a nagyközönség. Az irodalmi tradíciónak ez a közege szüli a szerzőnek az elődök hatása feletti szorongását, mondta volt Bloom még a hetvenes években, s legyen bár ez a hatás vélt avagy valós, a szerző kénytelen lelki energiáját ennek a magyarul „hatásiszonynak” [anxiety of influence] elkeresztelt jelenségnek a kezelésére fordítani. Bloom elméletében kevesebb szó esik arról a vágyról, ahogyan az irodalmi szerző tartozni szeretne az irodalmi hagyományhoz, ahol – először olvasóként, majd később íróként – olyan kapcsolódási pontokra lel, melyek alapvetően határozzák meg azt, mit és hogyan gondol, miként jár el szerzői minőségében.

Joyce Carol Oates hatásvadász címet viselő, Vad éjszakák című kötete (az eredetiben még ott a felkiáltójel is: Wild Nights!) ezt az ellentmondásos vágyat szeretné valahogyan tetten érni Edgar Allan Poe-hoz, Emily Dickinsonhoz, Mark Twainhez, Henry Jameshez és Ernest Hemingwayhez fűződő viszonyában:

stílusukat imitálva, „kreatívan” gondolja újra és meséli az elődök utolsó napjait-óráit.

Érdemes a könyvet mindjárt a kurtán-furcsán odabiggyesztett utószóval kezdeni, melyben JCO sorra veszi a kötet stílusimitációi révén megidézett szerzőkhöz kapcsolódó emlékeit, s egyben igyekszik meggyőződni róla, hogy „egy lapon” van olvasójával: ugyanazt tudják és gondolják az amerikai irodalmi kánon jelentősnek tartott szerzőiről, s értékelésükben sem térnek el egymástól. Ahogyan a korábban folyóiratokban megjelent, és a kötetben összegyűjtött írások esetében, így az utószóban is meglehetősen ambivalens JCO szerzőtársaihoz fűződő viszonya: Poe Az aranybogár című novellája gyerekkori olvasmányélménye alapján „őrjítően lassú folyású, majdhogynem mozdulatlan, túlírt történet […], melyben gyakorlatilag lehetetlen […] cselekményt találni, nemhogy egy narrátort, akivel azonosulni lehetne” (334); Dickinson dicsérete kimerül JCO kedvenc verseinek idézésében (költeményekről lévén szó, nincsenek terjedelmi korlátok, és a történeti távolság okán szerzői jogi problémák sem merülhetnek fel teljes szövegek szerepeltetésével) (338-344); a JCO műveihez korábban már többször is felhasznált Henry Jamesnek is egyetlen, négy és fél oldalas idézet jut, s a kitétel, hogy JCO-nál „a »jamesi« hatások talán nem olyan nyilvánvalóak a műveiben” (345), miközben tudjuk, hogy korábban komplett kisregények címét és történetét tette a „sajátjává”; 

Hemingwayről kiderül, hogy stílusa „maga a megtestesült irodalmi macsóság”, amit szerzőnk „szenvtelenségével” és a nyomdokaiban létrejövő minimalizmus „irodalmi modorosságával” egyetemben korán maga mögött hagyott

(351-351); Mark Twainnek pedig csak a megidézett aforizmák jutnak (356-357), és a magyarázat, hogyan értelmezi fiatalkorú lányok iránti rajongását az életút tükrében JCO kötetben szereplő története.

Ahogyan JCO szövegértelmezői és irodalomtörténészi, úgy prózaírói teljesítménye is alulról közelít az értékelhetetlenhez. A kötetnek mind az öt története erről tanúskodik.

A Poe, posztumusz, avagy A világítótorony címet viselő elbeszélés nyilvánvaló szándéka az lenne, hogy Poe történeteinek stílusát ráúsztassa a szerző élettörténetének fiktív befejezésére. Azonban még ennek az egyébként bárgyú törekvésnek is nyilvánvalóan gátat szab JCO stílusérzékének hiánya: hogy egyrészt nem képes az olvasó rendelkezésére bocsátott információk finom egyensúlya révén a lélektani feszültség fenntartására, másrészt – ezzel összefüggésben – Poe mondatainak sodró ívében is megőrzött arányait megtartani is problémát okoz számára. 

Az eredmény a kreatívírás-órán soha oda nem figyelő, tehetségtelen epigon sebtében összetákolt beadandójára emlékeztet inkább, semmint Poe bármelyik untig ismert, ám újraolvasva zseniális részleteit feltáró szövegére.

Emily Dickinson – az egyetlen költő és az egyetlen nő – sem jár jobban az EDickinsonReplilux című történetben, bár ő legalább nem válik a tiszteletére írott elbeszélés főszereplőjévé. Egy rövid megfontolás után azonnal elvetendő ötlet alapján a mélyen tisztelt szezőtárs ugyanis csak lebutított törpeandroidként kerül bele az unalomból megromlott házastársak melodrámájába, hogy ennek örvén JCO kultikus módon megidézhesse néhány enigmatikus verssorát, hozzáillesztve saját, androidnak tulajdonított „kreálmányát” is: „Miért – vagyok – / Hol – vagyok – / Mikor – vagyok – / És – te?”, melynek hallatán a női nézőponttal azonosuló elbeszélő így kiállt: „Egy vers! Egy Emily Dickinson-vers!” (81) Az irónia – mondanom sem kell – elmarad: a férj szexuálisan molesztálja a pusztán másodlagos nemi jellegekkel felvértezett androidot, minekutána a feleség az androiddal együtt távozik a megromlott házasságból, magára hagyva a tűnődő olvasót: mivégre is volt mindez?

A maradék három szerző is megkapja a magáét, azzal a lényeges különbséggel, hogy JCO lényeges életrajzi vonatkozások „értelmezésére” vállalkozna. Mark Twain (Clemens nagypapa) megakadt gyászfolyamatára, alkotói válságára és a tizenhat év alatti kislányok iránti szenvedélyes érdeklődésére egy levélfolyam keretein belül csodálkozhatunk rá. Majd Henry James (akit a szöveg meglehetősen irritáló módon végig „a Mesterként” aposztrofál) kései felismeréséről olvashatunk, miszerint életműve mit sem ér az első világháború borzalmainak tükrében, és életének immár csak a csonkolt férfitestekkel való foglalatoskodás kölcsönözhet valamelyest értelmet. A Hemingway öngyilkossági gondolataival eljátszó elbeszélés is igyekszik megfosztani alanyát a szerzői névtől (Hem, Hemmie, Nesto, Butch, Hemingstein, Stein, és legfőképp: Papa), miközben a szabad függő elbeszélés segítségével igyekszik sekélyes gondolatokra redukálni főhősének világlátását: „A nő lényegében egy pina, a nő rendeltetése, hogy pina legyen, de egy asszony, egy feleség már olyan pina, aminek szája van, és ezzel a férfinak számolnia kell.” (280) 

Mintha JCO a szerzői név eltagadása révén egyben kanonikus pozíciójuktól akarná megfosztani Mark Twaint, Henry Jamest és Ernest Hemingwayt azzal, hogy szándékosan egyszerűsíti le prózájuk gondolati magját és silányítja el prózájuk stílusértékét,

s közben az sem zavarja, hogy „kedvencei” sírján lejti táncát.

Merthogy JCO-t egyáltalán nem érdekli az az aprócska etikai probléma, hogy szövegei biofikciós alkotások: ha mégoly csekély képességekkel megáldott képzelőerő szüleményei is, annál a ténynél fogva, hogy ismert irodalmi szereplőket választanak alanyuknak, afféle leleplező [tell-all] elbeszélésként funkcionálnak. „Az a sok jövendőbeli bestseller már ott állt betördelve, s csak arra várt, hogy valaki meghaljon” – írja Palahniuk a műfajtól a címét kölcsönző regényében. Vagyis ebben az esetben is számolni kell azzal, hogy az utókort legtöbbször nem a történeti hűség, hanem az „így is lehetett volna” fikciós modalitását zárójelező szenzációja érdekli majd. 

A tisztelet hangján megszólaló keretezés („Kedvenc szerzőink eddig ismeretlen nézőpontból”) ellenére a szövegek velejét mégiscsak a hatástól való szorongás hatja át, miközben – nem ellentmondás – maga a hatás alig érzékelhető.

JCO csak kedvenc szerzői élettörténeteit és szövegeit tulajdonítja el (néha dokumentáltan, néha dokumentálatlanul, mint ahogyan a Henry James furcsa vonzódását elmesélő történetben Scudder neve kimondatlanul E. M. Forster Maurice című posztumusz „coming out” regényének csábító vadőrét idézi), ha tetszik: „kedvencként” beazonosított szerzőinek utolsó szavait írja át, hogy az élettörténet avatott ismerőjeként tetszelegve saját szerzői tekintélyét erősítse, miközben az elődökét erodálja.

Szavunk sem lehetne erről a Bloom megfontolásai alapján teljesen legitim törekvésről, ha JCO prózája képes lenne az általa megidézett szerzőkéhez legalább hasonló irodalmi kvalitásokról tanúskodni, ez azonban csak pillanatokra – az egész kötetben egy-egy mondatra, legjobb esetben egy fél bekezdésre – sikerül. Mindez természetesen a túltermelés problémájával függ össze. JCO egyszerűen túl sokat ír, hogy minden megjelenő szövege értékelhető legyen. James Wolcott „Stop me before I write again” [„Állítsatok meg, mielőtt megint írnék valamit”] címmel megjelent kritikája már 1982-ben azt sugallta, hogy 

JCO olyan tempóban ír, ahogyan a sorozatgyilkosok gyilkolnak.

Legújabb áldozatai között üdvözölhetjük immár Edgar Allan Poe-t, Emily Dickinsont, Mark Twaint, Henry Jamest és Ernest Hemingwayt.

Ráadásul a hatás is elmarad. Helyét az iszonynak adta át.

Joyce Carol Oates: Vad éjszakák. Fordította Siklós Márta. Budapest, Európa, 2024. 357 oldal, 4999 forint