„Mind Gustav vagyunk. Ich bin ein Aschenbach” (63) – vallja David Duchovny ötödik kötetének főszereplője, Ridley. A víztározó a tizenkilencedik századi realizmus és a huszadik századi modern több alkotását teszi meg sok esetben nyílt, máskor közvetettebb módokon irodalmi előzményének. Főszereplője, a járvány idején manhattani, West Side-i lakásába száműzött egykori csúcsüzletember ugyanis egyszerre Dosztojevszkijt idéző odúlakó és kafkai hatásoknak is engedő skizoid nagyvárosi polgár. És akárcsak Thomas Mann Halál Velencéjének Aschenbachja, Duchovny Ridleyje is a világot magára záró magányos különc. A lockdownból indított kitörései azonban egy sarokba szorított ember segélykiáltásai. Elbeszélése szívbemarkoló lenyomata annak, milyen emberi sorsokkal találkozhattunk az elmúlt években.

Adott persze a kérdés, lehet-e egérlyuknak nevezni a Central Parkra néző huszadik emeleti lakást, közvetlen rálátással a Jackie Kennedy Onassis Reservoirra, a park közepén elhelyezkedő víztározóra, mely Ridley számára egyszerre élet és halál perspektívája? A könyv létével bizonyítja, hogy igen, mert a szociális késztetéseinktől, az értelmes párbeszédtől és a másik ember érintésétől való elzártság még a világ egyik legizgalmasabb városában is őrületbe kergeti az embert. 

Duchovny szövege a kortárs hagyományok felett álló, a már említett kora modern és modern szövegek függvényében olvasandó. Stilisztikailag könnyed, világdefiniciós kísérletében az esszésztikus lazaság és halmozott körülírás angolszász, amerikai változata jellemzi. S mivel hőse szórakozása (hogy a parkról készít videókat), valamint az elbeszélés ívét és apropóját adó esemény (a park szemközti oldalán felfedezett lakással, a lámpák fel-le kapcsolásával folytatott kommunikáció) nemcsak egy odúlakót, de egy leselkedőt is megidéz, további modernista „életérzések” is kiolvashatók belőle (gondoljunk csak Albert Moravia A leselkedő című regényére).

Könnyű lenne Duchovnyra fogni, hogy ezek már elcsépelt párhuzamok, de a nyelvezet elevensége, szlengje eredetiséget kölcsönöz a szövegnek – ezt az eredetiséget, könnyedséget pedig Kiss Nóra Titanilla fordítása is remekül közvetíti. Nem beszélve arról, hogy a járványtematika minden ismerős szüzséeleme visszaköszön a szövegben, ami feloldja a hagyományra vonatkozó kötöttségeket. Ráadásul a Californication kiégett, negyvenes írójának, Hank Moodynak a flegma műveltsége is „kihallható” belőle – az anyag tehát minden ízében duchovnys.

A főszereplő Ridley egyébiránt „csak egy hervadozó, magában beszélő életfogytos volt, aki semmiféle veszélyt nem jelentett, annyit sem ért, hogy visszaszóljanak neki, belekössenek, vagy lábon szúrják. Szar ügy.” (33) A közvetett, harmadik személyű elbeszélés elemző stílusa skizoid, de életteli. Ridleyre fókuszálva nem egy rendezett akadémikus szemléli a járvány sújtotta New Yorkot, hanem a piacok utcai bolondja, akinek igazsága valójában őrület. A szöveg célja ez, az „őrület” igazságát megragadni.

Az elbeszélő megállapításai sokszor önismétlőek és valóban őrületbeszédet tolmácsolnak, de sok esetben lényeglátóak: „Mik azok az atomok, elektronok és neutronok, és mit jelentenek ezek az ő számára, ha nem csupán álnevei a rettentő, abszolút és kozmikus hatalommal bíró angyaloknak, démonoknak és istenségeknek?” (38) Egy őrült naplóját olvashatjuk. Ridley talán beképzeli, talán nem, hogy a szemközti házban villanyt kapcsolgató személy egy hölgy, aki vészjelzéseket küldözget neki. Meztelen felsőtestére húzott télikabátban rohan ki az utcára, hogy találkozzon vele. Szomszédai és a parkon túli ház portása is bolondnak nézik. Megindul a szóbeszéd, értesítik egyetlen fontos rokonát, a lányát. Egyedül vele tartja a kapcsolatot, de nem találkoznak, mert attól tart, hogy elkapja a vírust az unokáitól. Ám ahogy halad előre az időben, mindez egyre kevésbé érdekli, és elhatározza, hogy találkozni fog velük.

Ridley képes önkritikát gyakorolni, és úgy tűnik, őrülete az ő szemszögéből valóban józanság: „egyszer csak eszébe jutott, hogyan is nézhet ki: egy, nyitott kabátja alatt meztelen felsőtestű, mondhatni középkorú férfi lehajolva, és az orrával szinte a földet súrolva, kutyapisától foltos oszloplábakat szaglássza a parkban, miközben egy nyamvadt pizsamanadrágot, meg egy szégyenletes télikabátot visel. A dilinyós városi archetípusa, klasszikus New York-i őrült.” (50) Önmagát aschenbachi figuraként azonosítja, aki valójában a téboly lehetőségétől kattan be. Visszaemlékezései egyre gyakoribbá válnak: az apjával töltött órák, kötődése a lányához, a trópusi vihar, melyet befüvezett vízimentőként élt át Long Islanden. Egy halni készülő ember legszebb életmomentumaiként törnek rá az emlékek. A park látképének videós dokumentációja pedig szintén a feledés ellen hat. Talán ez lesz egyetlen érték és örökség, amit hátrahagy a világból. Ez eredeti és mai, és a regény csúcspontján, a végén, el is nyeri értelmét.

Duchovny kisregénye harmadik személyben elbeszélt, klausztrofób, és alapvetően kísérleti próza, melyben szerzőként otthonosan lubickol. Kétségtelenül a szöveg előnyére válik, hogy határozottan kijelöli irodalmi eszményképeit, és hogy pontosan tudja, az ilyenfajta, már-már automatikus írást mennyire érdemes magára engedni – pont annyira, hogy ne váljon zavaróan önismétlővé és unalmassá. Ennyiben valóban sikerült azt megírnia, amit Dosztojevszkij (talán sokkal inkább, mint Thomas Mann) írt volna a járvány sújtotta manhattani lakásában.

David Duchovny: A víztározó. Fordította Kiss Nóra Titanilla. Budapest, IPC Könyvek, 2022. 124 oldal, 3499 forint