A horrorirodalom rajongói számára Grady Hendrix neve korántsem ismeretlen. A többszörös Goodreads Choice Awards és Bram Stoker-díjas szerző mára a kortárs amerikai horror egyik meghatározó alakjává vált, így csupán idő kérdése volt, hogy művei a magyar könyvpiacon is megjelenjenek. A 2015-ös Horrorstör: A rémület bútoráruháza után beálló kiadói csendet végül az Agave törte meg Hendrix talán legismertebb, eredetileg 2020-as regényének publikálásával. A szerző egyedisége általában nem a műveinek témáiban mutatkozik meg, sokkal inkább abban, ahogyan megközelíti azokat. A dél-karolinai olvasókör útmutatója vámpírok ellen első pillantásra klasszikus vámpírhorrornak tűnik, ám az olvasó hamar szembesül azzal, hogy 

a csöpögő vér és a pszichológiai feszültség mellett legalább akkora hangsúlyt kap Hendrix társadalomkritikája is, amely a nők elnyomásának különböző formáit tárja fel.

Hendrix regényeiben a horror rendszerint metaforikus formát ölt: a hétköznapok szintjén megbújó valódi veszély mindig egy-egy természetfeletti lény alakján keresztül válik irodalmilag megragadhatóvá.

Az előszóban Hendrix így jelöli meg a regény alapdinamikáját: „ebben a könyvben szembe akartam állítani egy férfit, aki mentes mindennemű felelősségtől […] és olyan nőket, akik életét a végeláthatatlan kötelezettségek formálják” (10). E két pólus megtestesítői Patricia Campbell és James Harris, akiknek kapcsolata nem csupán a cselekmény fő mozgatórugója, de a társadalmi feszültségek ábrázolásában is kulcsszerepet tölt be. Az 1990-es évek Dél-Karolinájában a kétgyerekes háziasszony, Patricia nyílt és kimondatlan szabályok, elvárások és határok között ingadozik. A gondolat, hogy kiesik a szerepéből, és kudarcot vall anyaként és feleségként, halálfélelemmel tölti el: „ha bárki tudomást szerezne arról, mennyire ostobán viselkedett, abba egyszerűen belehalna” (75). A halál ugyanakkor szerves része is Patricia életének: 

a kertváros fullasztó miliőjéből csupán barátnőivel közös olvasóköre nyújt szabadulást, ahol gyilkosságokról és valós bűnügyekről szóló ponyvaregényeket olvasnak.

A nők mások élményein és beszámolóin keresztül megélhetik a veszélyt, félelmet és izgalmat, amely az ő életükből hiányzik, ám csendes elégedetlenségében Patricia naivan kihívja maga ellen a sorsot: „néha szerette volna, hogy próbára tegyék. Néha arra vágyott, hogy kiderüljön, milyen fából faragták. […] Néha sóvárgott egy kis veszélyre” (136). Mikor azonban szembekerül a tényleges Halállal, „az örök mostban létező” (435), élő és halott közötti liminális állapotban rekedt James Harrisszel, ironikus módon nem ismeri fel az őt és családját fenyegető veszélyt a vámpír képében.

Harris, a kertvárosba érkező új lakó az unalmas hétköznapokból való kiszakadás lehetőségét testesíti meg Patricia életében: ő az, aki végre észreveszi a nőt, és nem néz át rajta úgy, ahogy a családja. A Harris és Patricia közötti barátság, majd később viszály romantikus-erotikus mélységgel töltődik meg, ahogy Hendrix a vámpírirodalom zsánereit ötvözi. Harris egyszerre Anne Rice-féle karizmatikus, érzelmes, örök magányra ítéltetett férfi, és Bram Stoker ragadozó, önző, rémisztő szörnyetege. De Hendrix a vámpír alakját Patricia olvasókörének valós keretein belül is újraértelmezi: „a vámpírok az őseredeti sorozatgyilkosok, akik nem rendelkeznek semmivel, amitől embernek számítunk: nincsenek barátaik, nincs családjuk, nincsenek gyökereik, nincsenek gyerekeik. Nincs másuk, csak az éhség” (10). Ezek a vámpírszerepek az éhség allegóriáján keresztül kapcsolódnak össze. 

A meztelen Harris áldozatainak nyaka helyett a belső combjukba harap torkából kitüremkedő szívószervével, magát és áldozatát is kábulatba ejtve.

A vámpír harapása alapvetően az intim és a kegyetlen határain egyensúlyozó aktus, Hendrix azonban explicit módon a nemi erőszakkal állítja párhuzamba. A vérszívástól független, mégis Harris befolyására történt támadások szintén az éhező marcangolás sajátosságait mutatják. Patriciának a fülcimpáját harapja le megfertőzött szomszédja, az anyósának pedig a patkányok „három ujját csontig rágták” (147), valamint a „fél kezéről lenyúzták a bőrt és minden lágyszövetet leszaggattak az arcáról” (253). Ezekben a leírásokban mutatkozik meg leginkább az a horrorisztikus izgalom, amely Hendrix összes regényét átszövi: az olvasó ugyan képzeletben eltakarhatja a szemét az undortól és borzalomtól, mégis kénytelen kikukucskálni az ujjai között, hiszen Hendrix groteszk kreativitása lehetetlenné teszi, hogy teljesen elforduljon attól, amit lát.

Harris csillapíthatatlan éhsége mindazonáltal a közösségére is kiterjed, ahogy elveszi és használja mások pénzét és kapcsolatait, fokozatosan kiszipolyozva őket. Az olvasókörben tárgyalt ponyvák, amelyek a titkokkal és gyilkossággal teli kertvárosokról és a nőgyűlölő sorozatgyilkosokról szólnak, immár mise en abyme-tükrökként vetítik vissza Patricia valóságát. Mire azonban a nő felismeri, ki is valójában Harris, a férfi már vezető szerepet tölt be a közösségükben. Hiába győzködi a többi nőt az olvasókörben, hogy álljanak ki a férfi ellen és fedjék fel az igazságot róla, a férjeik nem veszik őket komolyan, összegyűjtött bizonyítékaikat „véletlen egybeesésekből felépített valamiféle rémképként” (171), és „csoportos hisztériaként” (235) látják, a helyzetet pedig egyfajta „ízléstelen szappanoperaként”, amely Patricia „szexuális frusztrációja miatt történt” (248). Harris az amerikai déli térségben mélyen gyökerező hímsoviniszta és rasszista érzületekre támaszkodva azokat támadja, akiknek segélykérése és figyelmeztetései sosem kerülnek nyilvánosságra, vagy legalábbis nem ismerik el azok jogosságát: a nőket, a feketéket, a gyerekeket és az időseket. Ez a kizsákmányoló és pusztító aspektus Harris szexuális és társadalmi dominanciájában teljesedik ki, amely által az erőszakos férfiasság megtestesítőjévé válik, aki metaforikus értelemben és szó szerint is mérgezi a környezetét.

Gyerekeik védelme érdekében azonban a nők összefognak, hogy együttes erővel vessenek véget Harris ténykedésének. A regény csúcspontja újból az olvasókör könyveit idézi: 

olvasókból gyilkosok lesznek.

A rituális gyilkosság azonban nem párosul kéjjel vagy szadista örömmel, Hendrix szenvtelen, tárgyilagos és távolságtartó leírása sokkal inkább az anyai kötelesség kontextusában értelmezhető. A nők szellemi szinten egyértelműen elhatárolódnak saját tettüktől: „azt képzelte, hogy a karácsonyi sonkáról fejti le éppen a zsíros részt, annál könnyebben tartotta magát távol attól, amit tett” (413). A vámpírgyilkosság nem több, mint utált, ám szükséges házimunka. A véres darabolást követő, antiklimatikusnak tűnő takarítási folyamat azonban értelmet kap, ha az olvasó visszaidézi a regény egy korábbi részletét: „nap mint nap jön az élet zűrzavara és piszkossága, és mi [háziasszonyok] összetakarítjuk az egészet. Nélkülünk [a férfiak] csak gázolnának a mocsokban és felfordulásban, és soha semmi nem történne meg, ami számít” (173). A nők eltűntetik azokat a foltokat, amelyek a férjeik számára láthatatlanok, és megtisztítják a közösségük vásznát a rászáradt mocsoktól.

Félrevezető lenne azt állítani, hogy a regény egyszerűen a népszerű „girl power” narratívák egy újabb variánsa, ezúttal egy férfi tollából. Harris férfiasságának szélsőséges ábrázolása nem zárja ki a karakterének árnyaltságát, ahogy Patricia sem illeszthető teljesen a magabiztos és erőteljes vámpírölő hős szerepébe. Az olvasókör győzelme a vámpír felett csupán látszólag hoz feloldást: a regény lezárása épp annyira szomorú, mint felszabadító, hiszen Harris bizonyos értelemben maga is nyertesként kerül ki a végső leszámolásból. Hiába pusztítják el testileg, ő is darabokat visz magával az olvasókör tagjaiból, mélyen (és több esetben végzetesen) megcsonkítva az életüket. A Patricia és Harris közötti kapcsolat hasonlóan ambivalens. Harris az a veszély, amely után Patricia sóvárog, a katalizátor, amely próbatétel elé állítja: a vámpír szétszakítja a családját, elveszi a pénzüket, és erőszakot tesz Patricia lányán. Mégis, Patricia valószínűleg sosem szabadulna ki a kertvárosi háziasszonylét börtönéből nélküle: szüksége van James Harrisre ahhoz, hogy ellenállhasson, és ezáltal megmenthesse önmagát.

Az Agave remélhetőleg folytatja Hendrix regényeinek kiadását. Tamás Gábor fordítói munkája azonban a jövőben talán több szerkesztői figyelmet igényelne annak érdekében, hogy a szöveg pontosabb és következetesebb lehessen. A fordítás néhol félreérti vagy továbbgondolja az eredeti szöveget, ezáltal magyarul is ellentmond magának. Az ötödik fejezet lezárásában például Patricia megállapítja, hogy „Grace-nek igaza volt: [a helyzetnek] semmi értelme, de van úgy, hogy az ember azért tesz valamit, mert ez a szokás, mert ez a helyes és észszerű cselekedet” (69), holott az angol szöveg egyértelműen kimondja, hogy az elvárt viselkedés nem minden esetben támasztható alá logikus érvekkel: „sometimes you did a thing because that was just what you did, not because it was sensible”. A fordítás máskor olyan kifejezéseket vesz át az angol nyelvből, amelyek a magyarból hiányoznak: bár a Patricia ajkán megjelenő „vékony verítékfilm” (285) a „thin sheen of sweat” fordítása lenne, valahogy mégis belekerült a magyarban idegenül ható, az eredeti mondatban nem is szereplő angol „film” (réteg, hártya) szó a „sheen” szinonimájaként. Ezen pontatlanságok mellett azonban sokkal súlyosabb hiba, hogy a regény legjelentősebb fekete karakterét, Mrs. Greene-t a fordító a párbeszédekben és több jelenetben nem a nevén, hanem „a fekete nőként” jelöli meg, annak ellenére, hogy Hendrix szövege ezt egyszer sem teszi. A „fekete nő” megnevezés dehumanizálóan hat: a többi szereplővel ellentétben a fordítás Mrs. Greene-t kívülállóként kezeli és a bőrszínére redukálja. Ez a fordítói megoldás gyengíti Hendrix fekete és fehér nők közötti társadalmi ellentétekről szóló, precízen konstruált narratíváját a magyar szövegben.

Grady Hendrix: A dél-karolinai olvasókör útmutatója vámpírok ellen. Fordította Tamás Gábor. Budapest, Agave Könyvek, 2026. 464 oldal, 6480 forint