Messziről kezdem. A boksztörténet talán legepikusabb összecsapásáról, George Foreman és Muhammad Ali 1974-es, Kinshasában rendezett mérkőzéséről írt rendhagyó riportkönyvében Norman Mailer felidézi az egyik korábbi nagy bajnok (talán Joe Louis) arcát, amire folyton fájdalmas grimaszt rajzolt a keserű beismerés: nézzétek, ezt kell tennem azért, hogy pénzt keressek.

Időnként az volt a benyomásom, miközben a három kötetre rúgó, több száz oldalas szövegfolyamot olvastam, mintha ilyen keserű arccal írta volna Witold Gombrowicz is a maga naplóját. 

„Nézzétek”, mondja a számtalan, különféle alakot öltő, eltérő regiszterekben megszólaló, egyszerre játékos és kérlelhetetlenül komoly szerzői én: „ezt kell tennem azért, hogy végre tényleg rám figyeljetek!

Gombrowicz helyesen veszi észre: végre nyílt egy rés a külvilág felé, ő pedig  mindent meg is tesz, hogy a hangja ezen a résen keresztül újra eljusson a szélesebb közönséghez, kitörjön a dél-amerikai emigráns lengyel szellemi élet szűkös és dohos szalonjaiból, átkeljen az óceánon, hogy aztán diadalmasan térdre kényszerítse Párizst (ezt a „fonnyadt balerinát”) és Berlint, azaz a nagyvilágot („Ma Witold Gombrowicz érkezik Párizsba, aztán fogadások, interjúk, beszélgetések, tanácskozások… meg kell hát szerveznem a hatást, azért megyek Párizsba, hogy meghódítsam” – írja majd 1963-ban).

És persze ezáltal – hiszen úgyis minden tetszik az ottaniaknak, ami ebből az irányból érkezik – fogja sarokba térdepeltetni az őt addig nem eléggé elismerő hazát, amelyet minden nap képes megtagadni, de elfelejteni soha. És hát 

nem lenne Gombrowicz, a paradoxonok nehézsúlyú bajnoka, ha nem úgy akarna szólni mindenkihez ezen a bánatos földgolyón, hogy közben szinte végig a lengyeleknek címzi mondandóját.

(„Lengyelországhoz fűződő viszonyomat a formához való viszonyom határozza meg. Ugyanúgy szeretném lerázni magamról Lengyelországot, ahogy a formát, ugyanúgy szeretném túlszárnyalni Lengyelországot, ahogy a stílust: ebben is, abban is ugyanaz a feladatom”.) Mert hiába szerezte be komplexusai java részét Lengyelországban, Gombrowicz egy pillanatra sem gondolja, hogy létezik a nagy, nyugati művészek A-ligája, ahová mindenáron be kellene jutni. Vagy ha létezik is, akkor a feladat épp ennek az élcsapatnak a legyőzése. Dante csak azért volt nagyobb Mickiewicznél – így Gombrowicz –, mert „magasabb ponton állt”. És ha már az embernek a kelet-európai lankák jutottak, akkor azok „előnyeit” kell kihasználnia, akkor még inkább lengyelnek kell lennie („A leguniverzálisabb francia vagy olasz írók egyúttal a legfranciább és legolaszabb írók is voltak, hisz a művészet […] felemeli az egyénit, az egyest, a helyit, még az isten háta mögöttit is mindenek fölé… kozmikus dimenziókba…”).

A már említett rést, amin keresztül hazája és a nagyvilág hírt kapott az évek óta kényszerű emigrációban veszteglő íróról, a legendás párizsi lengyel folyóirat, a Kultura kínálta. Ennek hasábjain kezdte Gombrowicz publikálni – elsősorban Konstanty Jeleński figyelmének és ügybuzgalmának köszönhetően – egyre terebélyesedő naplósorozatát az ötvenes évek elején.

Gombowicz 1939-ben érkezett meg egy óceánjáró fedélzetén Argentínába, és bár eredetileg nem így tervezte, de évekre a latin-amerikai országban maradt. Érkezésekor harmincas évei közepén járt, már nem számított pályakezdőnek (többek között túl volt már Ferdydurke című, felforgató erejű és mindmáig népszerű regényének megírásán). Ezután unalmas, a hivatalnoklétbe süppedő évek következtek a Banco Polaco nevű pénzintézet egyik helyi kirendeltségében (igaz, idővel elkészült a Transz-Atlantik című regény és az Esküvő című színdarab, valamint csapatmunka keretében folyt a Ferdydurke spanyol nyelvű fordítása).

Gombrowicz nem volt teljesen elszigetelve a lengyel kultúrától Argentínában sem. Kapcsolatot ápolt több emigránstársával, bár túlzás lenne azt állítani, hogy a helyi lengyelség egy emberként ölelte volna keblére a hazájában korábban is rebellisként elkönyvelt írót – igaz, Gombrowicz se könnyítette meg a dolgukat. Nem szűnt meg érdeklődése az otthoni kulturális élet eseményei iránt sem, látta és véleményezte, ahogy a háborút követő években zászlót bontott a szocialista realista irodalom, majd nem kevés malíciával nyugtázta a lengyel irodalmi élet fojtogató szellemi légkörének enyhülését követő változásokat, közben pedig nem fukarkodott a nyugati féltekén egymást váltó szellemi divatirányzatokra és azok képviselőire vonatkozó sarkos és elmarasztaló véleményeivel sem (egy időben kimondottan sokat írt Simone Weilről, és

nem szűnő lelkesedéssel verte el a port például Borgesen,

aki véleménye szerint a lehető legrosszabbra vetemedik, amit író tehet: az irodalmároknak ír!).

Hogy ezekről a gombrowiczi tűnődésekről, kritikákról és vádirattal felérő kirohanásokról tudomást szerezhetünk, arról az a hatalmasra duzzadt autofikciós kaland gondoskodik, amelynek kezdetén a szerző még joggal tarthatott attól, hogy lassan a teljes írói ismeretlenség jut neki osztályrészül, és amely egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig tartott, amikor nevét már világszerte a korszak legnagyobb íróival, gondolkodóival együtt emlegették. Itt említem meg Pályi András megsüvegelendő, hihetetlen teljesítményét, ami nem kizárólag az irodalmi igényességű, élvezetes, gördülékeny fordítást foglalja magába, hanem azt az állhatatosságot is, aminek köszönhetően végre magyarul is olvasható mind a három kötet.  

Autofikciót emlegettem, és volt ebben némi számítás a részemről. Hiszen tagadhatatlan, hogy az elmúlt évek egyik irodalmi húzóágazata lett (nálunk és más nemzeteknél egyaránt) a személyeset közüggyé avató, a hétköznapit a rendkívüliség aurájával felruházó, az életrajzi események valóságreferenciáit övező gyanúval tudatosan számoló, azt játékba hozó irányzat. Reklámfogásként se lenne utolsó tehát úgy kínálni a nagy lengyel író szövegfolyamát, mint valamiféle előképet ezen a téren, és talán annyira nem is lőnénk annyira mellé a rokonítással – bár a különbségek (például Gombrowicz következetes tartózkodása a tényleg öncélú, pusztán az irodalmi tetszvágyat szolgáló gesztusoktól, amitől nem minden autofikció írója mentes) nagyon is figyelemre méltók.  

Alkotói műhelytitkok tárháza, az intimszférába betekintést engedő kulcslyuk, alámerülés korszakok és szellemi körök belső működésébe – a „híres emberek”, „nagy írók” naplóinak olvasása mögött különféle vágyak és elvárások állhatnak. Gombrowicz naplófolyama mindezekkel szolgál, de ahogy haladunk előre, egyre inkább az válik világossá, hogy ez esetben a naplóíró én folyamatos színre vitele is alárendelődik annak a küzdelemnek, ami az egész életművet áthatja és meghatározza, s mely a forma meghaladásáért folyik, vég nélkül.

Gombrowicz egyébiránt többször hangot ad naplóírással kapcsolatos kételyeinek. „Idegenkedve írom ezt a naplót. Őszintétlen őszintesége fárasztó számomra. Kinek írom? Ha magamnak, miért küldöm nyomdába? Ha az olvasónak, miért teszek úgy, mintha magammal társalognék? Magaddal beszélsz, hogy mások hallgassanak?” Van, hogy leszólja saját erőfeszítéseit („Akárcsak ti, akárcsak az egész világ, én is alámerülök a publicisztikába”), van, hogy terápiás gyakorlatként beszél a folyamatról („Belevágtam tehát e napló írásába, egyszerűen hogy megmentsem magam, mert attól tartottam, hogy teljesen leépülök, és végképp elmerülök a hétköznapi élet hullámaiban, amelyek már az államat verdesték”). Kár lenne ezt valamiféle álszerénykedéssel alig leplezett, önmisztifikáló szélhámoskodásként értelmezni. Gombrowicz még az olvasóval incselkedő, az elvárásokkal rendre szembemenő, Gomrowicz nevű naplóíró trükkjeit is kigúnyolja. („A hamisítás, ami naplóm alapelve, bátortalanná tesz, és bocsánat, ó, bocsánat… [de talán ez utóbbi szavak már feleslegesek, talán túl erőltetettek is]”).

Akárhogy is, 

szilárd meggyőződése, hogy csak így, ebben az ön-újrateremtésben van esély végre a világhírre,

merthogy annál lejjebb egyébként nem szívesen adná (már csak azért sem, mert annak híján otthon se számíthat akkora elismerésre). „[M]inden művésznek az a dolga”, mondja, „hogy megkövetelje a magáét (…), ám ha követeléseit leplezi, az stílushiba, a rossz »belső megoldás« jele. Csak semmi titkolódzás. Tessék nyílt lapokkal játszani. Az írás nem egyéb, mint harc, amit a művész folytat a többiekkel saját kiválóságáért”.

Mindezek fényében talán felesleges is lenne tovább boncolgatni az alkotói szerepjáték és a műfajiság kérdését. Célravezetőbb úgy megközelíteni ezt a szövegmonstrumot, mint a saját működésére is reflektáló, a szerzői metafikciót (a naplót író írót megfigyelő Gombrowicz valós vagy kitalált életeseményeit) is termékenyen hadra fogó prózai alkotást. Olyan fikcióként olvasni ezt a szöveget, mint amelyik végtelenül gazdagon termő tartományt hozott létre a napló, a személyes dokumentumokat (leveleket, nyílt leveleket, kritikákat stb.) vendégszöveggént felfogó szövegpatchwork, a pikareszkszerű eseménytabló és a reflektív esszé közötti látszólagos senkiföldjén. Folyamatosan elvárásokat teremt, és folyamatosan kizökkent kényelmes befogadói pozíciónkból. Az egyik pillanatban még magasröptű esztétikai gondolatfutamokat követhetünk nyomon, a következőben egy dél-amerikai szomszédviszály véres eseménytörténete bontakozik ki a szemünk előtt. Ha kell, a szerző egy Svédországban élő lengyel arisztokrata család felkeresésének részletes és szórakoztató leírásával is szolgál, csupán azért, hogy kigúnyolhassa örök „ellenfelét”, a formát, vagyis a korlátozó szokások és viselkedésformák együttesét.

Gombrowicz forma elleni kereszteshadjárata látszólag kétes értékű, illékony győzelmekkel kecsegtethet. Hiszen azt kénytelen maga is elismerni, hogy nincs önmagában álló szerző, nincs semmiből érkező műalkotás, mi több, az ember önmagát sem teremtheti meg, a „forma nem közvetlenül az emberből ered, hanem az emberek »között« születik”. Akkor mégis mi az, aminek elérésére ez a hol frivol, hol dörgedelmes, egyszerre könnyed és hajlíthatatlan lengyel vállalkozik? Félre írom le a banálisnak ható választ, hogy valamiféle, a saját korlátaival is számot vető belső szabadságról lehet szó. 

Gombrowicz szabadsága józan szabadság, megvalósítása nem igényel emberfeletti embert, kollektív bölcsességet, nem a forradalmárok és a próféták vakhite hozza el.

Ha valaki gyakorolni szeretné, itt van hozzá a Gombrowicz-féle recept: „A gigantikus jelenségekkel szemben őrizd meg a magad emberi léptékét. Ne légy több a kultúrában, mint a földmíves, mint a lengyel, de ne légy túlságosan se földmíves, se lengyel. Légy szabad, de a szabadságban se légy telhetetlen”.

Witold Gombrowicz: Napló I–III. (1953–1956, 1957–1961, 1961–1966). Fordította Pályi András. Gondolat Kiadó, Budapest, 2025, 422+337+290 oldal