Ambiciózus vállalkozás Ian McEwan legújabb műve, a Mi, gépek: a világhírű brit szerző tizenötödik regénye egyszerre boncolgat – a szó talán túl szoros értelmében – olyan kérdéseket, mint a történelem konstruáltsága, az ember és a gép viszonya s a köztük egyre illékonyabbnak tűnő választóvonal, miközben az én és a másik kiismerhetőségének határmezsgyéit, a bűn és az igazság fogalmainak kikezdhetőségét is feszegeti.  

A regény narrátora Charlie Friend, online tőzsdejátszmákon tengődő antropológus, a mesterséges intelligencia elkötelezett rajongója, aki sok év távlatából visszaemlékezve rekonstruálja 1982-es évének eseményeit. Elbeszélése kiindulópontja és kulcsmozzanata pedig anyai örökségének elherdálása az „első életképes, valószerűen intelligens [...] mesterséges ember[re]” – a marketingfogásból egységesen Ádámnak és Évának keresztelt huszonöt android egyikére –, melyet épp „egy héttel azelőtt [dobtak] piacra, hogy a falklandi harci alakulat elindult reménytelen küldetésére” (8). Az alternatív történelmi keretbe ágyazott cselekmény egyik legjelentősebb háttéreleme, hogy (a valóságban 1954-ben elhunyt) Alan Turing az informatikai-technológiai fejlődés vezéralakjaként él és virul, jelenléte pedig fontos elágazásokhoz vezet az általunk ismert történelemtől: munkássága évtizedekkel előrehozta a digitális forradalmat, ezáltal a regény 1982-je jóval meghaladja az olvasó jelenének fejlettségét; találmányai ugyanakkor a Falkland-szigeteki háború kimenetelét is megváltoztatják, Nagy-Britannia vereségét hozva. Habár az effajta rekonstrukció nem idegen McEwantől – Vágy és vezeklés című bestsellerében az elbeszélő, Briony ír szebb életet tragikus sorsú nővérének –, korábbi történelmi témájú műveihez képest a Mi, gépekben valamelyest indokolatlannak tűnik a cselekmény múltba helyezése, ami a kétségkívül jobb sorsra érdemes Turing életben hagyásán kívül javarészt kimerül olyan triviális részletekben, mint a világirodalom klasszikusainak címváltoztatása („Hellertől A 18-as csapdája [...] Orwelltől Az utolsó ember Európában” [22]). A regény elbeszélője mintha maga is megérezne valamit ebből, s szinte magyarázkodva kijelenti: „A jelen a legvalószínűtlenebb elmeszüleményeknél is törékenyebb. Alakulhatott volna másképp is” (73).

A kimerítő részletességig taglalt korkép, valamint a narratívát minduntalan megtörő esszéisztikus elmélkedések azt sugallják, hogy az alternatív történelem konstrukciója – és a mesterséges intelligencia valós és fiktív történetének bemutatása – sokkal inkább foglalkoztatja a regényt, mint a mesterséges intelligencia működés közbeni kibontakoztatása Ádám személyében, aki az érdekes, bár igazán nem sok újat felmutató kitérőkhöz képest már-már zavarba ejtően háttérbe szorul. Bár a csomagolóanyag még jövendőbeli-új „társ[a], szellemi vitapartner[e], barát[ja] és mindenes[e]” (9) lábánál hever, Charlie máris azon töpreng, hogy minden más, a megszokással hétköznapivá váló technológiai csodához hasonlóan vajon Ádámot is megunjuk-e; rövid eszmefuttatás után viszont arra jut, hogy „mindig meg tud majd lepni valamivel. Persze lehet, hogy cserben hagy, méghozzá olyan módon, amit most elképzelni sem tudunk. A tragédia tehát benne van a pakliban, de nem az unalom” (12). Részben önmaga megkettőzésének elkerüléséért, részben pedig azért, mert újdonsült tulajdonára inkább tekintene kísérletként, kalandként (153), aki majd új ismerősként fedheti fel egyénisége rétegeit, Charlie úgy dönt, szép szomszédját, Mirandát is bevonja Ádám személyiségmeghatározásának feladatába, a közös projekttől pedig kapcsolatuk szorosabbra fűzését is reméli: „Partnerek leszünk, és Ádám, közös teremtményünk, egyformán fontos lesz mindkettőnknek. Család leszünk” (29–30). Ám Charlie kikezdhetetlennek vélt terve félresiklik: Mirandát sikerül ugyan meghódítania, az idillikus család víziója azonban freudi fordulattal foszlik szerte: egy veszekedés után Miranda a közös „gyermekkel” tölti az éjszakát. Bár tragédiával és csalódással kapcsolatos előérzete beigazolódni látszik, amikor ő lesz „az első, akit egy mesterséges szerkezet szarvaz fel”, Charlie groteszk örömöt talál a helyzet „precedensteremtő eredetiségében” (93), sőt, az újdonsült szerelmi háromszög kontextusában váratlan hasonlóságra ismer androidjával: „Ádám és én közös sorsra jutottunk Miranda keze között” (130). Nem elég, hogy örökli „gazdája” hajlamát a „céltalan elmélkedésre” (74), Miranda befolyásának (Charlie szándékaival épp ellentétes) eredményeképp Ádám immár érzelmeiben is tükrözni látszik Charlie-t: nincs más választása, ő is szerelmes Mirandába. Ellentmondásos érzéseivel viaskodva Charlie folyton Ádám gépisége és emberiessége között tipródik. Hogy joggal gyűlölhesse őt, egyenrangú félnek kell tekintenie, akinek „van szabad akarata, motivációja, szubjektív érzései, öntudata” (104); Ádám állítólagos érzelmeit ugyanakkor kétségbeesetten igyekszik érvényteleníteni: „Kétezer haikut írt [...] és mindegyik Mirandához szólt. [...] Kétezer haiku! A szám engem igazolt: egy algoritmus termeli őket, nagy mennyiségben” (156).

Ám próbálkozásai, hogy határokat húzzon önmaga és Ádám között, gyakran az egyre inkább ellehetetlenülő különbségtételre ébresztik rá: bármennyire is kételkedik okos gépe mély érzéseiben, Charlie éppúgy képtelen megcáfolni azokat, mint bárki másét (126). Szerelmi kinyilatkoztatása viszont a mesterséges emberek között is különlegessé teszi Ádámot – akik, mint arról Charlie magától bálványától, Alan Turingtól értesül, sorra pusztítják el önmagukat. Míg társai képtelennek bizonyulnak megbirkózni az emberi lét kegyetlen ellentmondásosságával, mely mentális öngyilkosságba hajszolja őket – „az ő gyönyörű kódrendszerükben nincs semmi olyan, ami fölkészíthetné őket Auschwitzra” (192) –, Ádámot elkerüli az egzisztenciális krízis, hiszen neki van miért – kiért – élnie; ám az emberi erkölcs és igazságérzet komplexitásával végül ő sem tud megbirkózni.

A regény fontos mellékszálát képezi Miranda sötét titka: a lány évekkel korábban, bár nemes céllal, mégis hazugsággal juttatott börtönbe egy bűnözőt; ezáltal viszont maga is bűnössé vált. Míg e ténnyel Charlie különösebb vívódás nélkül megbékél, Ádám abszolút érvényű, rugalmasságot nem ismerő etikai elvrendszere lázad ellene, morális meghasonlást okozva az emberszabású robotban: „Ha szimmetria / az igaz, bűn lehet-e / bűnözőt szeretni?” (199). Mivel nem érti, miként „görbíti meg érzelmeink, elfogultságunk, önáltatásunk erőtere az elveinket” (310), Ádám képtelen eligazodni az emberi erkölcs szürke zónáiban, ami egyre súlyosbodó konfliktusokhoz vezet közte és „gazdái” között, fokozódó feszültségük pedig – McEwantől szinte elvárható módon – brutális tragédiába torkollik.

A Mi, gépek valószínűleg nem Ian McEwan legsikerültebb műveként vonul majd be az emlékezetbe: az angol író szokásos mértéktartását nélkülöző, megannyi témát felvonultató regény épphogy csak képes elkerülni, hogy összefüggő, de meggyőző egésszé mégsem összeálló gondolatmenetek sorozatává váljon. Ám tagadhatatlanul bravúros prózája, melyet Lukács Laura pazar fordításában élvezhetünk, minden hibája és be nem váltott ígérete ellenére élvezhetővé teszi a könyvet; grandiózus ötleteinek örvénylő sokaságából pedig kiemelkedik a gépi tapasztalat, azon belül is a gépi bánat elképzelése, mely a búcsúzó Ádám utolsó haikujában is megelevenedik: „Mi, gépek, és ti, emberek: közös jövőnk a tárgya… és a kikerülhetetlen szomorúság. [...] / Hulló levelünk / Megújítja a tavasz. / Ti egyszer hulltok” (291).

Ian McEwan: Mi, gépek. Fordította Lukács Laura. Budapest, Scolar, 2020.