Isabella Hammad első, A párizsi idegen címet viselő könyvének főhőse válságban van – akárcsak szülőföldje, a két világháború közötti Palesztina. A regény finoman egyensúlyoz a főszereplő, Midhat Kemal interioritása és szubjektummá válása, illetve az Oszmán Birodalom bukása után francia-brit uralom alá került Palesztina történelmi ábrázolása között, megkísérelve a Nakba-nap előtti, javarészt feledésbe merült élet narratívájának beemelését a kollektív emlékezetbe. A Midhat identitásválsága és a palesztin nacionalizmus harcai közti párhuzammal Hammad teljes komplexitásukban tárgyalja a rasszizmus, az orientalizmus, a gyarmatosítás és a bevándorlás kérdéseit, miközben elkerüli a moralizáló ítéleteket vagy a túlságosan leegyszerűsítő álláspontokat, és elsősorban az érzelmek és kapcsolatok térbeliségét helyezi előtérbe.

A párizsi idegen lassan hömpölygő története azonnal berántja az olvasót a regény sajátos atmoszférájába és annak a főhősnek a belső világába, aki az érzések és érzelmek széles skáláját tapasztalja meg, miközben az 1910-es és 1930-as évek konfliktusoktól sújtott Franciaországában és Palesztinájában navigál. A realista hagyományba ágyazódó regény költői hangvételben térképezi fel Midhat érzelmi földrajzát a Montpellier-be, Párizsba, majd Nábluszba hazavezető fizikai utazás során, rajzolja ki az ezzel egyidőben zajló metaforikus utazás alatt játszott szerepek nyomán konstruálódó identitását, és rögzíti az ezen palimpszesztikus módon átsejlő drasztikus politikai, társadalmi és kulturális változásokat. A főhős érzelmi kapcsolatai, testi, megélt és megtestesült tapasztalatai, valamint az általa lakott helyek és terek atmoszférája közötti bonyolult kapcsolatrendszer nagymértékben meghatározza hovatartozás- és én-érzetét, létrehozva ezzel egy „megsokszorozódott élet” és identitás érzelmi földrajzát.

Midhat tizennégy évesen, egy konstantinápolyi francia bentlakásos iskolában kóstol bele először „a kozmopolita létbe” és éli meg „önnön különállóságát”, mely egyszerre „bezárta a testébe, és elidegenítette tőle” (31). Ezt a testi tapasztalatot és megtestesült érzelmet – teste éles körvonalának érzetét, a magányt, a valahová tartozás utáni vágyakozást – viszi magával 1914-ben, amikor apja Franciaországba küldi, hogy ott orvosnak tanuljon és elmeneküljön a háború elől. Montpellier-ben Midhat a szociálantropológus Frédéric Molineu házába elszállásolva igyekszik beilleszkedni, hamarosan pedig heves érzelmeket kezd táplálni a vendéglátó lánya, Jeanette iránt. Egy véletlen felfedezés során azonban szembesülnie kell azzal, hogy mindvégig idegenként tekintettek rá, sőt, „a primitív agy” (134) kutatásának tárgya volt csupán, szerelme pedig nem áll ki mellette apjával szemben. Midhat újfent úgy érzi, hogy a testébe van zárva, a bevándorló, a Másik rigid képzetébe, mellyel szemben védekezésként csak annyit képes mondani: „én egy ember vagyok”. (136) 

Az árulás fájdalmától, a kötődés utáni vágy és a valakivé válni akarás fogságában fizikailag és érzelmileg szenvedő Midhat Párizsban kezd új életet, ahol megtapasztalja „a Létezés színtiszta borzongását” (159) és megkonstruálja saját „újdonsült világfiságát” (164) az elidegenedett levanteiből lett „Párizsban élő keleti férfi” sztereotipikus szerepével. Ez a pozícionálás egyszerre utal a hibridizáció, azaz a kultúrák és identitások összeolvadásának elkerülhetetlen folyamatára, és értelmezhető kivetített-érzékelt identitásának felforgatásaként. A „szférák közötti átjárásba” beletanult Midhat azonban hamarosan ráébred arra, hogy ezáltal „az élete megsokszorozódott” (169). Az elbeszélés kiválóan érzékelteti Midhat és Palesztina párhuzamosan zajló válságát: a kisebb diadalok, traumatikus események, és maguk a különböző helyszínek is mintha főhőse identitásának és viharos érzelmeinek térbeli megnyilvánulásai, érzelmi földrajzának kivetülései lennének.

Midhat életéhez hasonlóan ezen a ponton Hammad narratívája is megsokszorozódik. A fő cselekményvonal mellett több idősíkon bukkannak fel kisebb történetek, egyéni sorsok. A Feiszal emírt (később királyt) a diplomáciai tárgyalások és a függetlenségi háború során támogató Hani Murád pénzsóvár nagybácsik karmaiból menekíti ki kislányként és veszi feleségül Sahart, aki felnőve a nőmozgalom élére áll, és a fátyol levételével tiltakozik a politikai helyzet ellen. Midhat testvérként szeretett unokafivére, Dzsamil egy vallási ünnepen kirobbanó véres zavargás hatására szabadságharcos ellenállóvá avanzsál és egy bevetés során életét veszti. A Nábluszt rajongva szerető és arról antropológiai tanulmányt író Antoine atya tudása folytán brit besúgóvá válik. A város végességét és megosztottságát jól érzékelő fiatal Fatima Hammád, a Midhattal kötött frigy nászéjszakáját félelmében a szekrény tetején összekuporodva tölti, majd évekkel később a rettegésben élő Nábluszban is havonta partit rendez a város előkelő hölgyei számára. Ezek a történetek teremtik meg az 1919-ben Palesztinába hazatérő Midhat életének történelmi és narratív kontextusát a történetmesélés és a mögötte meghúzódó kollektív tudat és emlékezés síkján.

Az apja parancsának vonakodva engedelmeskedő Midhat feleségül veszi Fatimát és beletanul a családi textilkereskedő üzletbe, az elidegenedés érzésétől és valahová tartozás vágyától azonban nem sikerül megszabadulnia, miképp a „párizsi idegen” önként vállalt és Nábluszban tökélyre fejlesztett szerepétől sem. Midhat, a nábluszi párizsi, vagy „Al-Barisi” a valahová tartozás köztességének megtestesítőjévé válik: egy két lábon járó dichotómiává. A főhős jellemábrázolása rezonál Náblusz leírásával: a város légkörét az osztályszintű és etnikai megosztottság befolyásolja, kulturális tere egy identitásválságban szenvedő hibrid entitás térbeli megnyilvánulása, mind a kibontakozó szabadságharc, mind Midhat érzelmeinek és énjének kettőssége szempontjából.

Az apa halála és az örökség elvesztésének traumája után a harmincas évek közepén Midhatot már befutott férfiként látjuk viszont, saját vállalkozással, négy gyönyörű gyermekkel, csodált és irigyelt életstílussal. Úgy tűnik azonban, hogy az idők során a párizsi idegen szerepe megkövült, a maszk mögött már talán nincs is felismerhető én – Midhat akarva-akaratlanul önmaga puszta szimulákrumává, látszatává redukálódik. Az újabb árulás sokkja így még jobban megviseli. Miután az üzlete leég, a főhős rontást hozó tárgy után kutat apja régi házában és rábukkan Jeanette még hazatérte előtt kézbesített, eldugott levelére. Midhatot a testre és a térre kivetített korábbi érzések folytatásaként értelmezhető, ám ezúttal sokkal elementárisabb erővel érzékelt fájdalom keríti hatalmába, melynek következtében pszichózissal szállítják kórházba. A hallucinált éles hang és a testbe zártság érzetének újbóli leírásával Hammad szövege kapcsolatot teremt a Konstantinápolyba és Franciaországba való emigrálás és a Nábluszba elidegenedettként való visszatérés, a Jeanette-tel és az apjával való érzelmi kapcsolat megszakadása, és az irányíthatatlan testi tapasztalatok között – így válnak a regény terei megtestesült érzelmekké és mentális állapota tüneteivé. Midhat úgy érzi, „két, három, négy önmagát, azaz Midhat Kemált leíró fogalom között billegett, és ezek a fogalmak átfedték egymást, mint az ugyanazt a helyet ábrázoló, de egymásnak ellentmondó térképek”. (453) Hammad költői megfogalmazása egyszerre utal disszociatív személyiségzavarra és kulturális értelemben vett többszörösen összetett identitásra, és azt sugallja, hogy a főhős mentális állapota az évtizedek óta tartó identitásperformanszai által generált identitásválság metaforája.

Végül a Franciaországba és Jeanette-hez való visszatérés hallucinációja, valamint a Midhatot a kórházból kimenekítő Fatima kézzelfogható valósága az, ami a felismert érzelmi kötődéseknek köszönhetően segít Hammad főhősének abban, hogy elkezdjen talpra állni, és olyannak látni magát, amilyen. Midhat ugyan még mindig „párizsi idegen”, de végre elkezd megbékélni identitásával, a mozgásban és változásban lévő, de mindenekelőtt a szeretteihez való tartozás érzetével – ahogy a regény végén mondja legkisebb lányának: „hazamegyünk”. A történelem ismeretében ez a reményteli kijelentés pillanatnyi nyugvópontnak tűnik csupán mind Hammad főhőse, mint Palesztina számára. Akár a palesztinok tragédiája előtt megélt utolsó békés napnak, akár a bizonytalan jövő ködén átsejlő reménysugárként értelmezzük, a főhős a szó minden értelmében hazatalál. A történelem megállíthatatlanul robog tovább, de Midhat történte itt véget ér és lesz az, ami: egy folyékony identitásban és mozgásban megsokszorozódott élet, és egy zűrzavaros, homályba veszett történelem lebilincselő regénye.

Isabella Hammad: A párizsi idegen. Fordította Csonka Ágnes. Budapest, Libri, 2021. 560 oldal, 4299 forint.