A bűnügyi irodalom számos nagy detektívpárost ismer. A krimi mitikus elemeket is magába olvasztó műfaj, ezért nem véletlen, hogy a detektívpároknak is archetipikus, olykor középkori előképük lehet.

Az első krimiszerzők kezdetben nyilván narratív okokból ragaszkodtak a párokhoz. Az egyik detektív „zseniális” (Sherlock), a másik „köznapi” (Watson) – az olvasó nyilván a köznapibb észjárású detektívvel azonosulva követi a nyomozást, és csodálja a rejtély megfejtésének bámulatos eleganciáját.

A komoly hórihorgasnak és a hozzá képest tudatlan (gyakran köpcös és alacsony) „fegyverhordozónak” számtalan világirodalmi előzménye van. Már Don Quijote és Sancho Panza előtt megjelenik az „idealista” Perceval (Parzival) és a kedvesen hedonista, „realista” Gauvain (Gawain) lovag. Ők ketten ugyanazt az utat járják végig, miközben persze nem ugyanazt a valóságot élik. A két lovag ellentéte a hit átélése kapcsán mutatkozik meg, a külsejükben megmutatkozó különbségek (magasság, testsúly) még egyáltalán nem olyan lényegesek. A későbbi popkultúra aztán kiaknázza a párokban rejlő komikus lehetőségeket (és nemcsak a középkorban, elég, ha a Stan és Pan-párosra gondolunk).

A krimikben a társadalmi helyzet, a vérmérséklet, de leginkább az intellektuális adottságok teszik jól megkülönböztethetővé a detektíveket. Ennek archetípusai kétségtelenül Conan Doyle figurái, Sherlock Holmes és doktor Watson – de én úgy vélem, Carl és Assad, a dán Jussi Adler-Olsen krimisorozatának hősei náluk is izgalmasabbak.

Valószínűsíthető, hogy az arab származású detektív, Assad szerepeltetése kezdetben a politikai korrektségnek tett engedmény volt. Carl Mørck segédje Magyarországon biztosan roma, az Egyesült Államokban pedig fekete lett volna. Ám a született dánt mohamedán beosztottjához nagyon dinamikus és árnyalt viszony fűzi. Hiszen pont egy detektívnek lehet nehéz lenyelnie, hogy a társa titkolózik: Assad szírnek mondja magát (noha nyilvánvalóan nem az), és az általa megadott lakcímen még csak nem is hallottak róla.

Hát akkor ki is ez az Assad? Ki küldte őt a koppenhágai rendőrség nyakára? Senki nem sejti. Miközben nyilvánvaló, hogy a kollégáit tevés közmondásokkal szórakoztató, az életüket kotyvalékszerű édes teáival megkeserítő Assad mély és ellentmondásos figura – sokkal mélyebb és ellentmondásosabb, mint amilyennek mutatni szeretné magát. A politikai korrektség rétegeit lehántva a két koppenhágai detektív viszonya jól példázza az érettebb korban kötött barátságokat. Idősebben már nem hihetjük, hogy igazán ismerjük a másikat. Nemcsak azért, mert teljesen másképp nevelkedtünk, hanem mert harminc fölött mintha csillapodna a leplezetlen önkitárulkozás kamaszokra oly jellemző vágya is. Ez az örökös bizonytalanság képes megfűszerezni az érettebb fejjel kötött barátságainkat – már ha léteznek közös értékeink és meggyőződéseink.

Carlt és Assadot rengeteg dolog köti össze. Okosak, empatikusak, kitartóak. Magánéletbeli gondjaik elől megszállottan a munkába, a „kötelességbe”, a „szolgálatba” menekülnek. Ahogy azt el is várjuk a skandinávoktól.

Aztán a nagy nyomozó, Assad, Carl segédje, egyszer csak lelepleződik.

A sorozat A 2117. áldozat című regénye igen szellemesen kezdődik.

Assad észreveszi egy égei-tengeri hajótörötteket ábrázoló fotón a saját feleségét és a lányait. Ő nemcsak „jobb életre vágyó” menekülteket lát a fotón, hanem hús-vér embereket, köztük személyes ellenségét, Szaddám Huszein egyik vérszomjas tisztjét. Assad előtt nyilvánvaló, hogy a felesége és a lányai túszok a szadista gazember kezében. A 2117. áldozat tulajdonképpen a nők kiszabadításának a története – közben pedig feltárul Assad eltitkolt (eltagadott?) múltja is. 

Ő maga Dániában tanult iraki, és mint a regényből kiderül, a kilencvenes években az ENSZ fegyverzetellenőreként feleségével és lányaival tért vissza a szülőhazájába. Assad megszállott fegyverzetellenőr, lelkiismeretes demokrata. Ám létezhet-e olyan politikai küldetés, mely indokolhatná egy felnőtt nő és két kislány feláldozását? Assad elmenekül Irakból, miközben női hozzátartozóit a rendőrök szexrabszolgákká alázzák. (Ezt később Assad képtelen megbocsátani magának.) Ám akad más furcsaság is. Az egyetemet végzett, Dániában katonai kiképzést kapott Assad kezdetben még elhiszi (vagy megpróbálja elhinni), hogy Szaddám tömegpusztító fegyvereket rejteget. De miért nem hisz inkább a saját szemének? Nyilván vannak hasznos idióták is – ámde belőlük sohasem lesznek híres nyomozók, a Q-ügyosztály detektívei. Ráadásul Assad egy gondolatot sem fecsérel a hazájában dúló polgárháború több százezer áldozatára. Ez is elég furcsa… Ha ez így van, akkor miért fáj neki egyetlen eltűnt gyerek esete Koppenhágában?

Assad személyisége többé nem titokzatos, hanem egyenesen abszurd.
Iraki ténykedése, ott megmutatkozó naivitása és a Q-ügyosztályon végzett sikeres nyomozómunkája kizárja egymást. De miért is nem tud egy nyugati író egy minden tekintetben hiteles, nemcsak a liberális demokrácia eszményeivel, hanem saját közösségével is szolidáris értelmiségit elképzelni? Ez a kérdés messzire vezet (és minket, kelet-európaiakat sem hagyhat hidegen).

Más tekintetben is megmutatkozik néminemű politikai értetlenség a műben. A regény bemutat egy, főként nyugat-európai születésűekből álló terrorcsoportot. A mű egyik mellékszereplője rácsodálkozik, hogy ők is milyen „odaadóan” imádkoznak. Ez a nagy rácsodálkozás persze csak egy-két percig tart. Hiszen milyen „kínos”, milyen nehezen magyarázható, hogy a vallás iránti vágy a felvilágosodással sem tűnt el az emberekből… A szerző így kénytelen azt sugallni, hogy a nyugati születésűek valamiféle gonoszságból vagy elvetemültségből csatlakoznak felnőtt fejjel az iszlámhoz. De igaz-e ez?

Talán Jussi Adler-Olsennek nem is volt kedve ezekkel a kérdésekkel bíbelődni, ő talán csak a Q-ügyosztály egyik detektívjének múltját akarta feltárni. De ezzel a „feltárással” vétett a detektívregények szabályai ellen. (Sok ilyen „krimiszabály” van, például nincs bűnügyi regény gyilkosság nélkül.) A nagy, klasszikus detektívek (például Miss Marple, Poirot, Sherlock Holmes) azért olyan titokzatosak, és gyakran szűziesek, mert a múltjuk egyetlen epizódja sem mondhat ellen a későbbi „csalhatatlanságuknak”. Meglehet, ezért tudunk oly keveset Poirot brüsszeli éveiről, Sherlock Holmes ifjúságáról vagy Philip Marlowe gyerekkoráról.

A skandináv krimik realizmusigénye – mint látjuk, Adler-Olsennél meglehetősen kevés sikerrel – mintha megpróbálna túllendülni ezen a toposzon. Ám ezzel a krimiszerző megsért egy másik toposzt. A nyugati krimik arra a meggyőződésre épülnek, hogy soha senki sem változhat meg egészen – mert ha nem így lenne, hogyan vállalhatna a tetteiért életre szóló felelősséget?

De akkor a mi Assadunk, a Q-ügyosztály nyomozója hogyan változhatott meg ennyire? Vagy van egy nyugati és egy nem nyugati személyisége? És a kettő semmi módon nem fér össze? Úgy tűnik, a krimi hiába világszerte elterjedt elbeszéléstípus, a szabályai nem alkalmazhatók mindenhol mindenkire.

Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat. Fordította Sulyok Viktória. Budapest, Animus, 2020.