A Jelenkor Kiadónak és Koszta Gabriella fordítói munkájának köszönhetően a magyar olvasóközönség először találkozhat a román irodalom egyik legzűrösebb motorja, Bogdan-Alexandru Stănescu szövegvilágával. Stănescu irodalmi munkássága igen sokrétű: jegyez egy saját (Enter Ghost. Képzeletbeli levelek Oszip Mandelstamnak) és egy Vasile Ernuval közösen írt esszékötetet (Ami elválaszt minket. Episztolagyűjtemény a Manuc Fogadóból), három verseskönyvet (Aztán a csata után újra levegőhöz jutottunk; anaBASis; A bájos etruszkok) és háromkötetnyi elbeszélő prózát (jelen írás tárgya mellett egy fiktív életrajzi regényt Caragiale. Az elveszett levél címmel, illetve az Abraxast). Emellett részt vett számos antológia szerkesztésében, ő fordította többek között Alberto Manguel, Edward Hirsch, James Joyce, Louis Glück, Paul Auster, Sandra Newman, Tennessee Williams vagy éppen William Faulkner könyveit, a Bukaresti Nemzetközi Irodalmi Fesztivál (FILB) elnöke, és az egyik legnagyobb presztízsű kiadó világirodalmi sorozatának, a Biblioteca Poliromnak a szerkesztője. 2015-ben elnyerte az év legjobb fiatal írójának járó díjat, a Kaspar… pedig az utóbbi idők egyik legsikeresebb román regénye lett: bezsebelte a Radio România Cultural vagy a Ateneu Magazin legjobb prózának járó díját, de rövidlistás volt az Európai Unió Irodalmi Díjánál is.

A Kaspar Hauser gyerekkora deklaráltan önéletrajzi vonatkozásokkal átitatott, kompozíciós törekvéseit tekintve tizenkét hosszabb-rövidebb történetből építkező novella- vagy elbeszélésfüzér, amely a fülszöveg szerint egy ,,kesernyés humorú pikareszk fejlődésregénnyé áll össze”. A vizuálisan igen impozáns borító is ezt hivatott jelölni: a szerző saját fotógyűjteményének felhasználásával készült, melynek darabjai a történet során is elő-előkerülnek, habár a személyes vonatkozáson és érintettségen túl nagy jelentésgeneráló törekvéseket nem kölcsönöznek a textusnak, kivéve persze az autobiografikus irodalmi hagyomány megidézését – de erről majd később.

Stănescu a kötet első részében a szocialista Románia lumpentársadalmának erodált mindennapjaiba, infernális pöcegödrébe, a nyolcvanas-kilencvenes évek Bukarestjébe rántja le az olvasót a gyerekkorára visszatekintő elbeszélő, Bobiƫă perspektíváján keresztül. A Kaspar… nagyjából első harmadában (az Apuci, a Ion Maiorescu, a Balkan, a Kockajáték, A krematórium, a Ciocănești Călărași felé című részekben) viszi színre az elbeszélő gyerek- és kamaszkorának történéseit, ezután pedig – kisebb-nagyobb visszatérésekkel ugyan – a fiatal felnőtt életeseményeibe nyújt betekintést. Ez ugyanakkor egy, a román politikai és társadalmi berendezkedés demokratizálódásának patologikus folyamataival szimultán felnövő generáció története is, amelynek egyetlen biztos identitáseleme önnön gyökértelensége és szorongó, idegen, dühtől fűtött természete. 

Stănescu Kasparját az teszi izgalmassá, hogy nemcsak a gyermekkor és a felnőtté válás személyes és generációs ,,élményanyagának” gyűjteményeként, hanem egy kisiklott, önmarcangoló roncstársadalom elcsökevényesedett nemzedékének (a nyolcvanas-kilencvenes évek gyermekeinek) allegóriájaként is olvasható. Az első novella, az Apuci tudatosan az aparegények műfaját idézi, s elmeséli a Bobiƫăhoz legközelebb álló pótapa megismerésének történetét: „Ilyen állapotban talált rám és csábított el Apuci, és egy darabig úgy tűnt, hogy megváltoztak a dolgok, mert a család elzárt minden zajtól, mint egy szappanbuborék, amelybe nem jutnak be a vicsorgó kutyák vagy az elvtársnő nyúlszőr kucsmája” (20). A gyermek nézőpontjából Apuci megjelenése egy olyan családkép illúzióját hozza el, amely biztonságot és menedéket képes nyújtani a lumpen, agresszív, fenyegető, hazug és bizonytalan társadalmi környezettel (vagyis az akkori Bukarest utcáival) szemben. A férfi azonban, mivel maga is a paternalista államrendszer magára hagyott gyermeke, minden kedvessége és valódi érzelme ellenére ugyanolyan kisstílű csavargó, alkoholista szerencsejáték-függő, mint a környék többi alakja – így nem tudja a felkínált apaszerep funkcióját betölteni. ,,A szemedbe néztem, próbáltam elvonatkoztatni a többiektől, akik a lakásodban nyüzsögtek, miközben te egy fiatal cigánylánnyal egyezkedtél, hogy »szopd már le ezt a gyereket«. Kirohantam a nyitott ajtón (az ajtók nyitva, mindig nyitva voltak, a gatyáid mindig rongyosak), rohantam, vissza se néztem, a 336-os megállójáig, menekültem, minél messzebb tőled és a mézszagú hónaljadtól” (36). Bobiƫă mostohaapjának szavajárása az apukám („Apukám, egy igazi horgász elharapja a gilisztát”, 27) és az apuci („Apuci egye a szádat, Bobiƫă, ezek még Vlad Țepeș poharai voltak”, 16). Azzal a gesztussal, hogy a könyv e családi megnevezéseket egy apaszerepre tökéletesen alkalmatlan férfi idiolektusává teszi, illetve hogy Apuci ezt a társas környezete bármelyik szereplőjére alkalmazza (amellett, hogy remek humorforrása a szövegnek), mintegy kiüresítve a szó szemantikáját: addig-addig mondja őket, míg üres jelölővé nem válnak. Azzal pedig, hogy az apaszerepben ideiglenesen feltűnő férfi nem tudja az otthon illúzióját valósággá változtatni, a Kaspar… nem csupán az aparegényekre jellemző hiánynarratívát építi nyelvi világába, de a szocialista, majd a demokratizálódó román politikai és társadalmi berendezkedés bukástörténetévé is válik. Apucihoz hasonlóan ugyanis a paternalista államhatalom sem képes apai direkcióival megfelelő szociokulturális környezetet biztosítani a ,,gyermekeknek” a mentális és intellektuális felnőtté váláshoz – ehelyett csak egy frusztrált, magára hagyott roncsnemzedéket képes ,,felnevelni”, amelynek sorsa a rendszerváltáson átesett politikai és társadalmi terrénumban is kallódásra ítéltetett. Azok a mentalitásbeli minták, amelyek otthonossá tehetnék a forradalom utáni Romániát, esetleg a nagyvilág bármely más pontját, ahol az elbeszélő megfordul (Kanada, Frankfurt vagy Kréta), alapjaiban hiányoznak.

Meglátásom szerint a fülszöveg kissé félrevezető módon nevezi Bogdan-Alexandru Stănescu novella- vagy elbeszélésfüzérét fejlődésregénynek: a hosszabb-rövidebb írások nem állnak, nem állhatnak össze fejlődésregénnyé. A Kaspar… felszámol bármilyen bildung-típusú teleologikus fejlődésívet: ennek eklatáns példája az utolsó, Knósszosz fejezetcímű rész záróbekezdéseinek összerímeltetése a kötetnyitó Philip Larkin-mottóval, a másik pedig a különböző regénytípusok műfajkódjainak együttes, ugyanakkor hiányos jelenléte a textusban.

Stănescu elbeszélőjének kalandosnak induló, majd kisiklott élethelyzetekbe merevedő története Krétán zárul, ahol megismerkedik egy szintén nyaralgató norvég anyával, Sirivel és Down-szindrómás kislányával, Laurával. A szöveg úgy tesz, mint aki egy elhibázott házasság után felkínálja egy új, talán őszinte és nyílt kapcsolat és egy új – alkoholizmus utáni – élet lehetőségét: „Megfogtam a kezét az alkonyati félhomályban, és behunytam a szemem. Valószínűleg mindketten a saját elcseszett életünkre gondoltunk, ahogy egy hosszú alagútban a biztos, de fényes vég felé tart” (305). Ezt az illuzórikus befejezést azonban mintha azonnal sutba is dobná a zárórész Bobiƫă és az angol turista verekedésjelenetével. Az elbeszélő a limey becsmérlő szóval hecceli az angol férfit, ami először a dulakodásukhoz, majd pedig – valószínűsíthető az idézetből – a turista agyonveréséhez vezet: „Azután kiszámítottan, hideg fejjel ütöttem, alacsonyan, szemtől szemben. A kő most az arcát érte, először csontokba ütközött, aztán egyre puhább, engedelmesebb anyagba, modellezte, formálta a húst. Nem tudom, meddig ütöttem, mindenesetre már rég nem mozgott, amikor lihegve abbahagytam, és melléje estem, a követ elhajítottam a hullámok felé. […] Siri fiatalságára gondoltam, a büntetésére, hogy büntetlenül is bűnhődnie kell, a magas és szőke Angorra, Mara szomorú szemére, Laura túl nagy fejére” (311). Olvasatomban Bobiƫă narrátori szólamának utolsó mondata visszautal, és korrelációt mutat a kötet történetei elé illesztett Philip Larkin-mottóval: „They fuck you up, your mum and dad. / They may not mean to, but they do. / They fill you with the faults they had. And add some extra, just for you.” A Kaspar… itt az angol férfi szétverésének gesztusával visszautal a Larkin-vers első sorához, ahol a versbeszélő saját elfuserált életútjának felelőseivé az apát és az anyát teszi meg (a Stănescu-kötet értelmében itt az apa szimbolikus formában, a paternalista államhatalomként is a jelentés-összefüggésbe vonható), Bobiƫă ebben a jelenetben a tönkrement és kisiklott életek (a norvég nő, a Down-szindrómás kislány és természetesen a saját) bosszúja jogán veri agyon az angol férfit. Másképpen úgy is fogalmazhatnánk – visszautalva a Larkin-mottóra –, hogy az elbeszélő a biológiai és szimbolikus szülők vétkeiért is revansot vesz a szerencsétlen angolon. Ennek a két kezdő- és zárószövegpontnak a Kasparbeli összeíródása számomra diszkreditálja azt az olvasatot, hogy a tizenkét történet egy fejlődési ív mentén, a Bildungsroman keretében értelmezhető. Ehelyett csak egy örökösen megfeneklett, a fusztrációktól menekülni képtelen, a szülők hibáit továbbra is magán viselt, azoktól minduntalan távolodni igyekvő Bobiƫăt látok, aki – egy újabb lehetséges szöveginterpretáció felbukkanásával – mintha az utolsó mondatban újra megfogalmazna egy illuzórikus menekülési utat démonjaitól: az írást. „A költeményre gondoltam, melyet a szobámban hagytam az asztalon, a vers ritmusára a királyné és a fehér szarvú, büszke szerelem szaggatott, dübörgő közösülést reprodukálta, a tenger habjából megformálva” (311). A zárás azért mondható kifejezetten sikerültnek, mert az olvasóra bízza, hogy ebbe a bukás vagy a kilábalás lehetőségét vizionálja.

A szöveg egy másik, bildung-olvasatot megkérdőjelező tulajdonsága a különböző regénytípusok, műfajkategóriák megidézése egyes fejezetekben (pl. Apuci – aparegény, Ion Maiorescu – szociográfiákat idéző panorámakép a nagyszülők lakóhelyéről és lakókörnyezetéről) és a kötetegészben (pl. fejlődésregény, pikareszk- vagy kópéregény, autobiográfia). Ezek olyan műfaji keretrendszert biztosítanak Stănescu történeteinek, amely mentén felállítható egy bizonyos olvasat – a szorosabb olvasat során azonban ezek többsége éppolyan beteljesületlen ígéret marad, mint Bobiƫă otthon- és családképzete. A legközelebb talán a pikareszk megjelöléssel járunk a valósághoz, de a fiatal felnőtt narrátor életállomásai elmondása és leírásai alapján épp a pikareszk típusú elbeszélések egyik központi jellemzőjét, az igazi kalandot mellőzik. Vannak viszont egy helyben álló egzisztenciális élethelyzetek, unalmas körülmények: „Arra gondoltam, hogy még nagyon fiatal vagyok, megpróbáltam rágyújtani egy cigarettára, aztán elraktam, a picsába, mert csuromvizes volt, még álltam ott egy darabig, vártam, hogy történjék valami, mint egy kalandregényben” (252). A Knósszosz is tükörszituációt állít ennek a jelenségnek azáltal, hogy a lehetséges narratív zárlat (a bukás – az újrakezdés lehetősége) is folyamatosan újrakalibrálja magát, akárcsak a műfajjegyek az egyes történetekben vagy a Kaspar… nyelvi struktúrájának egészében.

A Stănescu-kötet  egyik gyengesége, hogy gyakorta, olykor kissé ad hoc módon jelzi a gyermek és a visszatekintő narrátor perspektívája közötti distanciát, az emlékezési folyamatok esetlegességét és konstruáló természetét, de ezekkel a betétekkel – a hagyomány felmutatásán túl –  nem igazán kezd túl sok érdemlegeset: „Valószínűleg nem így volt: és megint felmerül bennem a kérdés, hogy az emlékezet miért csak a különlegességeket válogatja ki, hogyan vágja ki az időjárásból ezeket a lapokat, és helyezi rá más képekre, hogy végül különböző irányokba szétrepüljenek róluk, összeütközzenek, összekeveredjenek és értelmetlenül rikácsoljanak” (18). Az idézett passzushoz hasonló – néhol talán túlontúl irodalmias, költői képekben tobzódó – szöveghelyek, azt leszámítva, hogy mutatnak némi törést az elbeszélt és az elbeszélő én identitáskonstrukciójában, és vázolják az emlékezés és az autobiográfia konfliktusos természetét, izgalmasabb, esetleg szervesebb poétikai játékok révén is szervesülhettek volna Bobiƫă fiatalkorának kalandos és felnőtté válásának megmerevedett históriájába. A leginkább neuralgikus pont, ami olykor az olvasás során az érdektelenség állapotát is előidézi a befogadóban, mégis némelyik elbeszélés (Szellem a lámpában; Mihai pópa) túlnyújtottsága, hosszúsága. De ne legyünk igazságtalanok: Bogdan-Alexandru Stănescu alkotása profin megírt, egyszerre személyes és egy generációra kiterjeszthető látlelete Kaspar Hauser magára hagyott leszármazottainak.

Bogdan-Alexandru Stănescu: Kaspar Hauser gyerekkora. Fordította Koszta Gabriella. Budapest, Jelenkor, 2021. 312 oldal, 3699 forint.