A Kis világok az érzékelés és az érzékenység regénye: a meg nem szűnő figyelemé, a folyamatos éberségé. Caleb Azumah Nelson szövege egy Londonban élő, ghánai származású fiatal, Stephen életének mélységeit és magaslatait beszéli el; 

szól zenéről, táncról, gasztronómiáról, de döntően az emberi kapcsolatokról, legyen szó családról, szerelemről vagy barátságról.

A regény énelbeszélése kronologikusan halad előre, mégsem érződik naplószerűnek: a mindennapok apróságai helyett az elbeszélő főbb életeseményei tagolják a fejezeteket. Ennek köszönhetően rendkívül sűrű eseményláncolattal találja magát szemben az olvasó, melyben az érzelmi állapot lírai körülírásai nyújtanak lehetőséget a megállásra és körültekintésre. E leírások súlyos hálóként terülnek a szövegre, sajátos textúrát kölcsönözve neki: 

egymást követi az egy sima és az egy fordított, felváltva építve a történetet és a könyv érzelmi auráját.

Ez az érzelmi telítettség adja a szöveg báját, mely azonban olykor túlcsordul az ízlésesség határain: „Összesimulunk, ahogy a zene elhallgat, és kigyulladnak a fények. Itt mind látjuk egymást, igazából látjuk egymást, a furcsa gyász pillanatában életünk teljessége nyilvánvaló. Nem engedjük el egymást, fejek ingekbe fúrják magukat, tenyerek markolnak gyengéden alkarokat, esküdözünk, hogy tartjuk a kapcsolatot, hogy nem veszítjük el egymást. Esküdözünk, hogy nem áll közénk semmi, hogy csak szeretet van közöttünk.” (33). A megszámlálhatatlan mennyiségű hasonló sor, nagy érzelem és drámaian tálalt világmegváltó gondolat jól tükrözi a kamasz narrátor naiv életszemléletét – más kérdés, mennyire tekinthető mindez kellemes olvasmánynak.

A világmegváltásra visszatérvén: a Kis világok cím egy, a szövegen belül rendszeresen visszaköszönő szókapcsolat, mely tét hiányában a felszínen tengődik és képtelen szervesülni – az elbeszélő (váratlanul és meghatározhatatlan időközönként) a karakterek csoportjait nevezi meg kis világokként, azonban ehhez nem társul különösebb jelentés: hiába a részletes leírás és az atmoszférateremtés,

Nelson nem tud létrehozni olyan különálló szigeteket, melyeket világokként lehetne jellemezni.

 Az egyetlen világ, melyet az olvasó ténylegesen megismer, az az elbeszélőé, a többes szám így indokolatlannak hat. Sokkal jelentésesebb lett volna „A legtöbb gondunkat csak a tánc oldhatja meg” (11) mondatot választani, mely mantraszerűen tér vissza a jelentős epizódoknál. A tánc ugyanis a regény kulcsfontosságú komponense, mely újra és újra visszaköszön: a ghánai kultúra esszenciális része, és a londoni élethez is hozzátartozhat, ha valaki jár az éjszakába – márpedig az elbeszélő gyakran így tesz.

A Kis világokban a fiatal felnőttkor identitáskeresése hangsúlyos elem, s Nelson nem csak praktikus oldalról (tanulmányok, karrier) közelít hozzá: olyan alapvető kérdéskörök is felbukkannak, mint a származás és a nyelvi közeg. „Mindkét nyelvhez erőszak vezetett: a gá, amit beszélek, sok évvel ezelőtt, a brit invázió után eltorzult, és ugyanaz az invázió az oka, hogy angolul is beszélek. Ezért a nyelvet mindig is inkább tehernek láttam, mint eszköznek.” (135) – mondja a főszereplő Stephen. Az eredeti szöveg ezen a terhelt angolon íródott, de olykor az imént említett gá nyelven is megszólal az elbeszélő, így a kötet magyar fordítója előtt összetett feladat állt. Pék Zoltán ugyanakkor olyan felemelő munkát végzett, mely elfeledteti, hogy egyáltalán fordítással állunk szemben; elismerésre méltó szakmai bravúr az övé.

A nyelv ugyanakkor a regény olvasatában messze nem az egyetlen eszköz arra, hogy hozzáférjünk belső világunkhoz. Stephen gyerekkora óta tudja, hogy zenével szeretne foglalkozni, ennek megfelelően számos hangszeren megtanul játszani, de legfőbb társává a trombita válik, mely önkifejezése eszköze is lesz. „A hang segít közelebb kerülni ahhoz, amit érzünk. A nyelvnek különben is mindig pontosnak kell lennie, én pedig sosem tudom pontosan, mit is érzek.” (135). Több kérdés is kirajzolódik e mondatokat olvasva: az egyik, hogy 

az az elbeszélő, aki hosszan lajstromozza érzései kavalkádját a könyvben, miért állítja, hogy nem tudja pontosan, mit érez?

Ha ez igaz, vajon mit olvastunk eddig? Ha pedig nem igaz – és azt gondolom, hogy talán nem egészen igaz – akkor az elbeszélő nem bízik az önmaga által megfogalmazottakban. Mindez nem lenne ijesztő, ha a regény nagy százalékban és explicit módon nem az érzésekről szólna – így azonban súlyosan elbizonytalanítja az olvasót saját narrátori hitelességében. A másik kérdés inkább különös, mint provokatív: vajon miért nem hallunk ebben a szövegben egyszer sem az írás aktusáról? Az elbeszélő ugyanis annak ellenére is írásban tárja fel belső világát, hogy a nyelvet elégtelennek találja az önkifejezésre – de egy vak hangot se tudunk meg arról, hogy miért dönt akkor mégis emellett, ahogy arra sem kapjuk meg a választ,  mit tudna Stephen még elmondani, ha valódi önkifejezési formáját használva a fülünkkel hallanánk őt? Szokatlan hiányérzet hatja át a sorokat ennek az űrnek köszönhetően.

A regény legbátrabb fejezete az utolsó előtti, az ötvenedik, melyben Stephen édesapja történetét olvashatjuk arról, miért utazott el Ghánából és telepedett le Londonban, hogyan ismerte meg az elbeszélő édesanyját, milyen álmokat kergetett fiatalon, milyen nehézségekkel szembesült az életében, és milyen kérdésekre keresett mindig is választ. E néhány oldal a regény tetőpontja, mely megkezdi egy diszfunkcionális apa-fia kapcsolat feloldását, indirekten, okosan, nem túlmagyarázva fed fel finom sorsmintákat és sémákat, és képes arra, hogy lezárjon egy olyan történetet, mely nyilvánvalóan csak most kezdődött.

Caleb Azumah Nelson: Kis világok. Fordította Pék Zoltán. Budapest, Magvető, 2024. 288 oldal, 4999 forint