Jaume Cabrénak eddig hét regénye jelent meg magyar fordításban, kijelenthetjük tehát, hogy ő a katalán irodalom nagykövete Magyarországon. Ráadásul egyetlen kiváló és odaadó fordító tolmácsolja műveit, Tomcsányi Zsuzsanna. 2022-ben a Jelenkor Kiadó ismét kiadta azt a regényét, mellyel 2001-ben, először lépett a magyar olvasók elé. Nem ez Cabré legjobb regénye: egyszerre lebilincselő és töredezettsége miatt bosszantó, részben történelmi, részben detektív-, részben pedig Barcelona-regény, végeredményben azonban igazán egyik sem. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy sokkal időszerűbb most, mint eredeti megjelenése évében, 1991-ben vagy 2001-ben lehetett.

A katalán irodalmi életben sokan hiányolják Barcelona regényét, mely nem csak egy városról, de egyben a nemzeti identitásról, államalapításról és hivatalos nyelvről is szólna – mintha a fikció pótolhatná a valóságot.

Ezt a hiányt figurázza ki Sergi Pàmies, amikor 1997-ben megjelenteti La gran novel·la sobre Barcelona (’Barcelona nagyregénye’) című elbeszéléskötetét… Azonban talán még kínzóbb a tény, hogy ezt a helyet a nagyközönség számára legalább két, spanyol nyelven született, populáris mű is betöltötte. Az egyik Eduardo Mendoza A csodák városa című, 1986-os kötete, mely 2003-ban magyarul is megjelent Tomcsányi Zsuzsanna fordításában. A regény főhőse, ahogy Cabré esetében is, negatív szereplő, akivel az olvasó nem tud azonosulni. A történet az 1888 és 1929 közötti időszakba kalauzol minket, a két világkiállítás által fémjelzett időszakba, mely a város turisztikai arculatának kialakításában, tehát az általunk ismert Barcelona létrejöttében is nagyon fontos szerepet játszott. Azonban egy barcelonai születésű spanyol írta, spanyol nyelven. Érthető módon így ez nem az a Barcelona regény, amelyre a katalán irodalom vágyott. A másik közismert mű A szél árnyéka Carlos Ruiz Zafóntól (2001, magyarul 2003), mely a nyaralóhellyé lett Barcelona leírása, ismét spanyol nyelven és a végletekig populárisan. És természetesen

Cabré regénye is újabb csalódás, hiszen egy esős, sáros, igazságtalan, a látszatot a valóságnál többre tartó várossal és társadalommal szembesíti olvasóit.

Cabré a félszigeti irodalom posztmodernjének határán mozog, azt a magasirodalmat képviselve, mely megköveteli az olvasótól a munkát, művei sorában azonban egyre távolodik az itt megjelenő szerkesztési bravúroktól és halad az olvasmányosabb szövegek felé. És pontosan a szöveg töredezettségéből adódik az a korábban jelzett enyhe avasság, melyet a detektívregény-szál igyekszik ellensúlyozni. A remény fogalmára építő, s így népszerű regényeket idéző Őméltósága ugyanakkor nagyjából a regény közepén csalódásregénnyé válik. Ami könnyűnek, olvasócsalogatónak tűnt, nehéznek bizonyul, úgy olvashatóságában, mint tartalmában. Látszat és valóság egymásnak feszül.

A töredezett szerkesztésmód néha darabossá teszi a szöveget, és különösen bosszantó a körülményesen körmönfont időpontok felbukkanása, melyek hiába tudósítanak óráról és percről, dátumhoz nem kapcsolódnak, így látszólagos pontosságukkal épp a homályosságot szolgálják. Ezeket a bizonytalanságokat viszont erősen ellensúlyozza a magát egy szuszra olvastató, detektívregényhez hasonlatos szövegsodrás. Mivel a regény a vége felől válik egésszé, többszólamú szövegről beszélünk: az olvasás vége után kialakuló, az olvasó fejében összeálló második olvasat így egyfajta tükörképként jelenik meg, és a kezdetben zavaró időpontok is ebben a lehetséges, második olvasatban válhatnak jelentésessé.

Víctor Martínez-Gil többek között azt veti az író szemére, hogy „jobban érdekelte a szöveg külső szerkezete, mint a főszereplője”, azt azonban nem veszi észre, hogy a szereplőábrázolás is narratív eszközzé válik. Lehetetlenné teszi a szereplővel való azonosulást, azonban nagyon is elvárja az olvasói figyelmet. Amit elvesz a klasszikus szereplőábrázolásból, azt a szöveg költőiségében adja vissza. A regény líraisága és játékossága szinte kimeríthetetlen: talán legfontosabb eszköze a szinekdochék alkalmazása, mely a tárgyak, részletek felől azonosítja a személyt, mint egészet: „megvárta, míg Marianna asszony sértetten suhogó ruhájának utolsó fodra is eltűnik az ajtóban”, „hogy végre megszabadult attól a hangszálakkal felszerelt, ragadozó vaginától”, hogy csak kettőt említsünk a fennkölt, perzselően gúnyos, esetleg fájó butaságot hordozó képek közül.

Ez a rész-egész azonosítás válik a szereplőábrázolás kulcsává is: ahogy őméltósága, don Rafael egyszerre vizslatja az égboltot és a szomszéd nagyon is közeli hálószobáját teleszkópjával, úgy játszik az író is a közelség és távolság eszközével. A nézőpontok sűrű, mondaton belüli váltogatása hol a szereplő hangján szól, hol visszaadja az elbeszélés fonalát az elbeszélőnek. Az elidegenedés minden szinten tapintható: a technikai kihívásokat kedvelő, kódkeveréstől viszont idegenkedő félszigeti posztmodern stílus vetekszik a népszerű detektívregénnyel, a történelmi regény elvárt realizmusa azzal, hogy a regény nyelvezete nem felel meg az ábrázolt kornak, hanem egy fiktív, ideális katalán nyelvhasználatot tükröz, de abban is érezhető, ahogy az olvasó sosem tud néhány mondatnál tovább azonosulni egy szereplővel. A regény szerkezete, valami titkos zenemű partitúrájaként, közel és távol folyamatos kontrasztjára épül: valós élet és ideál, a szomszéd hálószobája és az égbolt csillagai, vágyak és megvalósítások, a megélt szex és a költészetté tett szerelem… Tehát 

míg egyes bekezdésekben közel húz a történethez, sodró lendületével elhiteti az olvasóval, hogy beleélheti magát a szerepbe és a cselekménybe, a következő bekezdésben kivet a szövegből és elidegenít tőle.

A szereplők uniformitása a „hatalom korrumpál”-elvre vezethető vissza: a kötet szereplői mintha mind azt akarnák bizonyítani, hogy nincs olyan csekély hatalom, amivel ne lehetne visszaélni: még a volt cselédlány is azonnal zsarolással próbálkozik, amint lehetősége adódik rá. Vajon a regényben feltűnő pozitív szereplőkkel is ez történne?, morfondírozunk. Nehéz nemmel válaszolnunk: elég összevetnünk a főszereplő Don Rafael eredeti, egyszerű vágyait (csillagászat, jó házasélet, házasságban megélt testiség) az attól csillagászati távolságba került életével.

A regény elején felvonul a barcelonai társaság krémje, akik butaságukkal tüntetnek. A társadalom vezetői valójában csak önös érdekeiket kergetik. 

Don Rafael, írják a regény elején, mindennel rendelkezik, ami az érvényesüléshez szükséges: befolyásos, hajthatatlan és kellőképpen korrupt.

A szalonjelenet az Insta pörgését idézi meg, olyan sebességgel váltják egymást a reflektálatlan ostobaságok, ahogy az esti „pörgetés” során. Egy felszínes, a közvéleményre épülő korrupt társadalom képe jelenik meg, tele függőségekkel: úgy személyes problémákkal (a pornográfia- és magánéletkukkolás vágyával), mint a vazallusi függés embereket egymáshoz kötöző és egymáshoz korrumpáló jellegével. Ez a társadalomkritika adja a regény végtelen aktualitását. Don Rafael azért is elidegenített, mert belső énje és a társadalomban mutatott arca elválik egymástól: hatalomért, hírnévért, szexért, pénzért hajlandó feladni magát és bármilyen szereppel azonosulni. Don Rafael alakja erős figyelmeztetés: az életet nem lehet különböző területekre osztani, az ember nem lehetek korrupt a munkában és tisztességes a magánéletben. A regény ellentétei tehát mégis az antihősben nyerik el feloldásukat.

A történet pozitív oldalát jelentő fiatal, romantikus művészek, a költő Andreu Perramon és a zeneszerző Ferran Sorts szintén nagykanállal habzsolják az életet, vagyis az életet jelentő szerelmet és költészetet. A fiát megmenteni vágyó apa, Perramon mester, a regény talán egyetlen autentikus szereplője szűkölködő, de erényes életet él. Amikor azonban fiát szeretné megmenteni, teljességgel eszköztelen: pénz és befolyásos „függőségek” híján nem tud segíteni rajta. Az ő végzete az, hogy igaz életet élt, és nem tud alkalmazkodni a korrupció társadalmához. Nyitott kérdés marad, hogy a regény pozitív szereplői, Andreu, apukája, Perramon mester és Ferran vajon mit tettek volna, ha megkísértik őket?  Ez pedig a katalán államra is föltehető, mely szintén nem kapott lehetőséget a megvalósulásra, így nem tudjuk, hogy válaszolt volna a kísértésekre. Álom és valóság között áll nyitva a kérdés. Vajon milyen lett volna, vajon milyen lenne a katalán állam, a benne megjelenő társadalom?

A csalódás több szólamban, több szinten tér vissza: a detektívtörténet megtörésében, a szereplők és a társadalom ábrázolásában, és Barcelona-képünket is átitatja. Ne feledjük, 

az a Barcelona, amelyről Cabré ír, maga a nagy ismeretlen: az idealizált turistaváros helyett annak egyik legsötétebb pillanatát láthatjuk, 1799-ben, a Bourbon-Katalónia időszakában.

1714-ben Katalónia elveszti addigi jogait, és mivel a tengerentúli kereskedelemből és egyéb gazdasági előnyökből is kizárják egészen a század utolsó harmadáig, politikai és gazdasági mélypontra zuhan – hogy a katalán nyelv és identitás helyzetét ne is említsük. A regény kiművelt nyelvezete csodálatos kontrasztot teremt a történelmi időszak nyelvelnyomásával szemben, ugyanakkor az elénk táruló Barcelona-panoráma megfordítja mindezt: a várostól elvárt nagyság, szabadság és pezsgés helyett folyton függőségekbe és a szexualitásba ütközünk, s ebben a folyton esős, sáros városban nem csillan fel a mediterrán életöröm sem.

A szöveg néhol maróan gúnyos, máshol vicces, gyakran lírai, néha pedig körülményes. Azonban eszméletre is pofozza az olvasót, úgy szerkezetével, mint társadalomkritikájával, és az alapos olvasás hiányára is felhívja figyelmünket szerkezetével. Fájlalom, hogy a magyar kiadásból kimaradt az a Barcelona-térkép, mely segítette az eligazodást a város utcái és templomai között – ez a hiány azonban csak még inkább felhívja a magyar olvasó figyelmét az idealizált város és a valóság közötti különbségre. A passeig del Bornon biztosan nem fogják turisták hadai keresni a kivégzések helyszínét, de ahogy elhaladunk a Santa Maria del Mar mellett (Ildefonso Falcones: A tenger katedrálisa), talán eszükbe ötlik, hogy igen, itt ért minket az a hatalmas csalódás…

Jaume Cabré: Őméltósága. Fordította Tomcsányi Zsuzsanna. Budapest, Jelenkor, 2022. 318 oldal, 4199 forint