Adania Shibli kisregénye két fiatal nő találkozásáról szól. Ez azonban nem mindennapi módon történik, hiszen az egyik már vagy fél évszázada halott, amikor a másik – ismeretlenül – kapcsolatba lép vele, egy véletlen, apró részlet nyomán.

Voltaképpen két fél regény illeszkedik össze, melyeket hangok, szagok, homályos érzetek kapcsolnak össze. Az első 1949 augusztusában, néhány nap leforgása alatt játszódik a Negev sivatagban, és mind a cselekménye, mind a szavak, mondatok megformálása rendkívül egyszerű, világos, lényegre törő. Egy katonai egység – egyetlen tiszt és két barakknyi katona – az egyiptomi határ közelében lévő bázison látja el a fiatal Izrael állam védelmét; leginkább a „beszivárgó” arabok felkutatása a dolguk. A forró napok egyformán telnek, a homokdűnék között tett felderítőutakon kívül a mosdás, ebéd, vacsora, a sötétség, majd a hajnal beállta tagolja az időt. Az üres sivatag semmi támpontot nem nyújt, marad a természet nyers ritmusa. A lassan szivárgó időt a tiszt szemszögén keresztül érzékeljük, de mintha őt is hátulról, hol messziről, hol kissé közelebbről, homályos lencsén keresztül figyelnénk. A rendkívül fegyelmezett mozdulatait, a napi mosdás rituáléját, az éjszakák és nappalok váltakozását egy rovarcsípés borítja fel: valami beláthatatlan, megregulázhatatlan történt, a seb egyre nagyobb és egyre ijesztőbb, a tiszt egész szervezetét megtámadja. Eközben odakint semmi nyoma az ellenségnek. Végül egyik nap egy oázisra bukkannak, ahol néhány beduin pásztor itatja a tevéit. A katonák mindenkit lelőnek – csak egy fiatal lányt és egy kutyát hagynak életben. Fegyvert persze nem találnak. A lány sorsa egyetlen nap alatt beteljesedik: levetkőztetik, megfürdetik, levágják a haját, majd először a tiszt erőszakolja meg, utána a többiek, szép sorban. Végül lelövik és bedobják egy sebtiben ásott gödörbe.

Itt lép be a második fél regény: egy napjainkban Ramallahban élő nő – nem tudjuk a nevét, a foglalkozását, az élettörténetét, gyakorlatilag semmi mást azon túl, hogy Izraelben él és palesztin – egy cikket olvas a sivatagban annak idején megölt lányról, és rájön, hogy ő 25 évvel később, ugyanazon a napon született, amikor a lány meghalt. Kevéske kapocs, de számára éppen elég – ő az az átmeneti lény, aki arctalanul él, ideiglenességre berendezkedve, biztonságérzet és otthonosság nélkül. Egy elnyomás alatt lévő népcsoport tagja, igazoltatások, ellenőrzőpontok, falak mögé zárt városrészek és robbantások rajzolják ki az élete kereteit – és persze a minden pillanatát, minden mozdulatát átható szorongás. Innentől a regény más hangon szólal meg: belső monológként, magyarázkodó, már-már túlbeszélő modorban, az állandó bizonytalansághoz alkalmazkodva, körkörösen visszatérve egy-egy „átlagos”, mindennapi pillanathoz.

A felfedezés tulajdonképpen mozzanatnyi, lényegtelennek tűnő momentumból indul ki, mégis kilendíti ezt a második főszereplőt a megszokott életéből. Egy kölcsönkért személyi igazolvánnyal – miután a sajátjával nem hagyhatja el a számára kijelölt körzetet, nem mehet el A-ból B-be – és egy megfelelő rendszámú bérelt autóval elindul a Gázai-övezetbe, hogy felkutassa a fél évszázaddal korábbi történet dokumentumait és helyszínét. Ahogyan az idő, úgy a tér is bizonytalan: nem igazodik ki a térképeken, nem tudja, melyik úton van éppen lezárás, hol vannak a mobil ellenőrzőpontok, eltűntek a tájból a korábbról ismert arab falvak, a térképen már a nevük sem szerepel.

Az út, mint klasszikus irodalmi toposz, ebben a helyzetben nem képes segíteni az önismeretet, sem a világban való tájékozódást; inkább csak egy belső kapcsolódást jelent az ismeretlen múlthoz, egy hajdani, időközben arctalanná és sorstalanná vált közösséghez. A nő által bejárt útvonal nem egyenes, nem céltudatos: inkább mintha valami folyton mozgó helyzetű mágnes vonzaná hol erre, hol arra, többször visszatérve egy-egy helyre, körkörösen kerülgetve valamit, amiről nem tudja, micsoda és hol lehet. A bizonytalan külső tér helyett a belsőre hagyatkozik: a szorongástól fölerősödött érzékek tapasztalataira, a kusza benyomásokra. A helyszínről, ahol a regény véget ér – vagy inkább abbamarad –, az olvasó is úgy sejti, hogy alighanem az ötven évvel azelőtti gyilkosság helye. Sőt nem csak a helye, hanem az ideje is, az a pillanat, amikor egy katona golyója átfúrja a nő testét. Nem tudjuk, kié az a test, nem tudjuk, hol és mikor süvít a golyó, az utolsó mondatoknál mintha visszatérnénk az első fél regény záró pillanatába. Még a fűcsomót is látjuk, ami az ott és akkor lelőtt teve ajkára száradt. Nincs ok és nincs következmény, nincs idő és legfőképpen nincs magyarázat. Ami valóságos, az csupán a sivatag, a katonák és egy kutya ugatása. Semmi nem változott az 1949-es augusztusi nap óta.

A Berlinben élő Adania Shibli több mint tíz évig írta ezt a 130 oldalas regényt; kereste azt a nyelvet, amelyet a fájdalom alakít, a szorongás, a rettegés nyelvét, azt, amelyikben a szavak, mondatok, bekezdések ugyanúgy kényszeresen körbe-körbe keringenek, mint a nyelv használójának mozdulatai. Shibli ezzel érte el, hogy a két történet elemei finoman áttűnnek egymáson, a mozzanatok úgy ismétlődnek, mint az archaikus mítoszok egy-egy eleme, anélkül, hogy metaforává válnának. A térbe-sorsba való bezártság, a szabad akarattól és a saját történelemtől való megfosztottság a módszeres kutatás helyett csupán impulzusokra épült keresgélést enged meg, a múlt és a jelen kapcsolata nem ok-okozati összefüggésként rajzolódik ki, hanem valami rejtett belső szálként.

Palesztin szépirodalmi mű ritkán olvasható magyarul. A különleges alkalom nem kevésbé különleges fordítói munkával párosult: Shibli regényét Tüske László olyan míves, karakteres gondossággal ültette át magyarra, ami felér az író nyelvi zsenialitásával.

Adania Shibli: Egy apró részlet. Fordította Tüske László. Budapest, Magvető, 2022. 132 oldal, 3499 forint.