Nehéz eldönteni, hogy Paolo Cognetti új regényét mi hívta inkább életre. Talán az olasz Alpokban játszódó Nyolc hegy című sikerkönyve után úgy érezte, maradt még elég mondanivalója a több ezer méteres magaslatok és a bukdácsoló emberi kapcsolatok összefonódásáról. Vagy talán 

az egyébként is szenvedélyes alpinista Cognetti testben és lélekben el sem hagyta a havasok világát,

és a hegyi tematika, melyet amúgy is számos írásában járt már körül, életműve állandósult motívumává vált.

Talán mindkettőben van igazság, mindenesetre A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje,

a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne:

 feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.

Cognetti hegyi szereplői két típusba oszthatók. Vannak egyrészt az úgynevezett hegyi emberek (tősgyökeresek, letelepülők), akik békében élnek a magashegyi körülményekkel és kihívásokkal, megszokták, sőt, megszerették az egyedüllétet, a csöndet, az elszigeteltséget. Ugyan olykor még mocorog bennük az elvágyódás, megértették, hogy a hegy nem sorsuk átmeneti, hanem végső állomása, és ha ideig-óráig valami miatt el is hagyják a csúcsokat, mindig visszatérnek.

Emellett ott vannak Cognetti bizonytalan átutazói is, akik számára az ormok, völgyek és gleccserek mindenféle eldugott szegletei átmeneti búvóhelyet jelentenek. Ám miközben vonzza is őket az életmód, nehezükre esik elköteleződni, megszokni a fizikai és érzelmi nélkülözést, a körülményekkel járó elkerülhetetlen bezárkózást. Talán arról van szó, hogy a személyiségük túl kicsi a hegyhez, vagy a hegy túl nagy számukra, és miközben féllábbal próbálnak kapcsolódni a „hagyományos” életükhöz, mindig ugyanazzal a dilemmával néznek szembe. Mihez kezdjenek magukkal egy hegyen töltött évszak vagy szezon végeztével? Maradjanak, vagy térjenek haza, vissza régi életükbe, a családjukhoz, egzisztenciájukhoz, hivatásukhoz, a társadalmi normákhoz?

Cognetti regényének (egyik) központi figurája, a kudarcos író, Fausto épp a két típus közti göröngyös utat járja be. Lelohadt alkotói ambíciói és tönkrement házassága után gyerekkora ódon csúcsai között talál menedéket, miközben válásának épp a hegyek iránti szenvedély volt a fő oka: miközben az évek során el-eltűnt a Monte Rosa bércei között, lassanként elérhetetlenné vált a felesége számára. A válás után Fausto feléli a tartalékait, majd pénz híján szakácsmunkát vállal a Monte Rosa völgyében, egy Fontana Fredda nevű hegyi település vendéglőjében. Itt ismeri meg a regény többi szereplőjét: Babette-et, a vendéglő tulajdonosnőjét; Santorsót, a hegyi férfit, akivel barátságot köt, és Silviát, a vendéglő fiatal pincérnőjét, aki Faustóhoz hasonlóan bolyongó lélek, és akibe Fausto csöndesen beleszerelmesedik.

A magányos farkas boldogsága a Nyolc hegyhez képest nem jelent markáns újítást, azonban zavaróan önismétlőnek sem hat. Érezhetően ugyanúgy Cognetti hegyek iránti mély rajongásából, illetve az emberek megismerésére tett lázas törekvéséből bomlott ki, viszont a maga 170 oldalával, és a fordító Nádor Zsófia levegősebb, elegáns magyar szövegével hamis ígéretek nélküli, vállaltan rövidebb s szerényebb regény – ami tulajdonképpen jól is áll neki. A cselekmény nem fog át egész élettörténeteket, Cognetti inkább rövid, de fontos epizódokat ragad ki a szereplők életéből. Miközben 

a fő mondanivaló ismét a hegyek lelki és emocionális hatása: a bizonytalanság, a kételyek, a csodálat, az örökké kibékíthetetlen-kiteljesedhetetlen vágyódás.

Ezek mellett ugyanakkor Fausto, Silvia, Babette, de még a hegyi ember Santorso lelkében is valami más lapul: betöltetlen, mélységes űr. Úgy érzik, hogy a Monte Rosa közelében háborítatlanul szabadok lehetnek, noha ez a szabadság ingatag, és az idő múlásával elhatalmasodhat, megszikkadhat. Ezért Cognetti szereplői egyrészt valamiféle megingathatatlan belső béke megteremtésén dolgoznak, másrészt azon, hogy úgy tudjanak egyedül lenni, hogy közben nem válnak szükségszerűen magányossá. De ha kell, el is tudjanak szakadni ettől az egyedülléttől, és ki tudják nyújtani a kezüket, képesek legyenek összekapaszkodni egy másik emberrel – ahogy ezt Fausto és Silvia teszi egymással.

A magányos farkas boldogsága újfent egyfajta tájképgyűjtemény is: 

Cognetti addig pásztázza a Monte Rosa meredélyeit, míg meg nem akad a szeme valamin:

az egyre kiüresedő, békésen nyugvó Fontana Fredda településén, a magaslati menedékházakon, az erdei favágókon, a hegycsúcs felé törekvő, vagy éppen onnan leereszkedő túrázókon. Ezek segítségével pedig sokszínű benyomást nyújt az évszakok változékonyságáról, a flóráról és faunáról, a szirtek és szakadékok és bástyaként magasodó hegygerincek világáról, amelyek egyszerre árasztanak magukból nyugalmat, kegyetlen közönyt, idegenséget és a győzelem ígéretét. Vagy épp félelmetes ősi erőt: például amikor a hegyek egy lavina során megrázzák magukat, és ezzel magukba rejtik, vagy éppen felfedik az idők titkait, az elhullott testeket, a romos viskókat, vagy a Fontana Fredda körül hosszú idő után ismét felbukkanó farkasok nyomait.

Cognetti regénye a belőle áradó csöndes melankólia dacára felszabadító, megnyugtató, szerethetően szentimentális, befelé fordulásra késztető könyv. Nem tagadom, én bármeddig elolvasgatnám az ilyen hegyi történeteket, de azért egyre kíváncsibb vagyok arra is, mihez kezdenének Cognetti karakterei egy olyan regényben, ahol nemcsak egy-egy napra, hanem hosszabb időre leereszkednek a hegyekből – mondjuk a zsúfolt nagyvárosokba, melyek egyébként szintén Cognetti kedvelt kutatási területei.

Paolo Cognetti: A magányos farkas boldogsága. Fordította Nádor Zsófia. Budapest, Jelenkor, 2023. 171 oldal, 3999 forint.