A koronavírus kiszámíthatatlansága, az intézkedések által minden eddiginél láthatóbbá váló társadalmi feszültségek, na meg a bezártság sok író számára nyomasztó ihlethiányt és a kreatív gondolatok elapadását is jelentette. Ken Liu kínai-amerikai science-fiction-írót is egyre jobban nyomasztotta a sok elmulasztott vagy eltolt határidő, na meg az érintetlen fehér oldal a szövegszerkesztőben. De mit csinál ilyenkor egy vérbeli sci-fi-író? Létrehoz egy történeteket író mesterséges intelligenciát, három nap alatt betáplálja az összes eddigi novelláját, megnyomja a gombot, hátradől, és vár. Liu RoboKennek nevezte az így létrehozott szöveggyártó gépet, amely különös módon semmit sem tud a történetek szabályairól vagy a történetvezetésről. Egy dolgot tud: Liu meglévő, többszörös Hugo-díj-nyertes novellái és regényei alapján megjósolni, hogy az adott betűsor alapján mi a legvalószínűbb következő betű.

Az így generált szövegek időnként koherens mondatokká álltak össze, amelyek kísérteties módon hasonlítottak Liu stílusára és a Liu által kedvelt ötletekre. Mások teljesen értelmetlenek voltak. Egyfajta gépesített dadaizmus volt ez, mondja Liu, amelyben a saját gondolatmintázatait olykor fel lehetett ismerni. RoboKen segítségével Liu úrrá lett az írói válságon, néhány ötletet átvett, néhány szöveget átdolgozott – legújabb írásainak körülbelül 10 százalékát írta mesterséges intelligencia.

Liunak magyarul két novelláskötete érhető el, a legutóbbi Az istenekkel nem lehet végezni, kritikámat pedig azért kezdtem a fenti anekdotával, hogy megvilágítsam: Liu számára a tudomány, a fantasztikum és a hétköznapok elválaszthatatlanok. A kötet címében szereplő istenek valójában olyan emberek, akik felhőbe töltött tudatként, szingularitásként élnek: harcaikat mesterséges intelligenciákkal és egymással vívják. A mesterséges intelligencia felhasználása, az ember tudatának virtuálissá válása, amely az evolúció következő lépéseként jelenik meg, fontos témái Liu novelláinak. A novellák tétje azonban akkor érezhető át igazán, ha nem feledjük: Liut az ember, az emberi kapcsolatok és a családi kötelékek érdeklik. Legtöbb írásának főszereplője nem egy ember vagy egy szinguláris entitás, hanem egy család. Egy olyan család, ahol a kamaszok dacoskodnak, a szülők jól-rosszul nevelik gyerekeiket, jó-rossz viszonyban vannak egymással, tudnak egymásnak örülni, és jó pár dolog miatt bocsánatot kellene kérniük egymástól. Az egyik legmegrázóbb és a jelenünkhöz talán legközelebb álló írásban, a Nyugodjék békében címűben egy család iskolai lövöldözésben elveszti az egyik gyerekét, gyászukat pedig arra igyekeznek felhasználni, hogy hasonló tragédiák ne történhessenek meg: saját és lányuk életével tanítani és érzékenyíteni szeretnék az embereket. Ám hamar rájuk másznak a trollok, akik azért büntetik a családot minden létező módon, mert szerintük a fájdalmuk nem elég hiteles.

Ken Liu novelláiban az átlagos dinamikájú családok némelyik tagja biológiai ember, más tagjai szingularitások. A címadó novellafüzér darabjaiban egy kamaszlány és mesterséges tudatként (istenként) élő apja kapcsolatába nyerhetünk betekintést (Az istenek nem tűrik a béklyót, Az istenekkel nem lehet végezni, Az istenek nem haltak meg hiába), vagy megismerhetjük az egyirányú űrutazásra készülő anya búcsúját lányától (Teljesen máshol, hatalmas rénszarvascsordák). Az egyik legmegindítóbb novellában, Az üzenet címűben a kamaszlány minden létező módon bünteti apját azért, mert nem volt jelen az életében: a lány helyett az űrrégészetet választotta, és világok között bolyongott.  

Liu több novellája is a mesterséges tudatok létezése és a hús-vér emberek kapcsolata körül forog: hogyan tekinthető a gépek által élő ember a természet és a társadalom részének. Milyennek tapasztalják meg a világot és a tudatot a hús-vér emberek egy olyan társadalomban, amelyben több felhőbe töltött tudat él, mint biológiai testben. Liu novelláiban a határhelyzetben ábrázolt emberek számára a technika nem cél, hanem eszköz, amelyet saját történetük továbbszövésére és (olykor) elbeszélésére használhatnak.

Ez az erős technikai és társadalmi érdeklődés Liu karrierjében is jelen van: először programozónak tanult, majd jogásznak, végül írni kezdett. A programozás és a jog meglátása szerint ugyanúgy működik, mint a történetmesélés: mesterséges jeleket rendezgetünk bizonyos mesterséges szabályok mentén.

Liu optimista szerzőnek tartja magát – emiatt is viselte meg annyira a koronavírus, amelyet kiélezett konfliktusok sorozataként élt meg, mikor az emberiség újra és újra a legrosszabbat mutatja meg magából. A kínai-amerikai szerző a kötet több novellájában a kultúrák viszonyát, a többkultúrájú ember életét tanulmányozza: egyik főszereplője egy kémkedésre kényszerített kétnyelvű-kétkultúrájú átlagember, míg egy másik elbeszélésben a másvilágról visszarángatott lelkek kerülnek egy konfliktus középpontjába. A későbbiek során pedig kínai mitológiai elemek válnak a történetek mozgatóivá. Ennek legkövetkezetesebben véghez vitt példája a Szürke Nyúl, Bíbor Kanca, Szénfekete Párduc című novella, amelyben egy nővér igyekszik megmenteni forrófejű öccsét a birodalmat feldúló katonai és félkatonai alakulatok karmai közül, miközben olyan értékeket kénytelen felülvizsgálni, mint a hűség, a kötelesség és a becsület. Liu minden egyes története lombik, amelyben a jelen kérdéseire adott válaszokat próbálja kikísérletezni.

Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni. Fordította Ballai Mária, Benkő Ferenc, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra, Orosz Anna, Pék Zoltán és Sárpátki Ádám. Budapest, Agave, 2020.