Lassú könyv az Anyám, a folyó. Lassúságában elegyedik Abruzzo tartomány 20. századi agrártársadalmának mentalitástörténete, a kor elemelt szociográfiája, az elmúlással való szembesülés változó intenzitású agóniája, egy anya-lánya kapcsolat vázlatos, mégis érzékenyen felrajzolt modellje, valamint az emlékezésre utaltságból kibontakozó identitásőrzés és -vesztés körkörös játéka. A mainstream világirodalomba A visszaadott lánnyal berobbanó olasz gyerekfogorvos, Donatella Di Pietrantonio elbeszélése Esperia, a lassan (és fájdalmasan) öregedő abruzzói nő betegsége körül koncentrálódik. Az e betegséggel járó demenciával Esperia lánya veszi fel a harcot, és nem csak a hétköznapi cselekedetek és munkák folyamatait segít feleleveníteni anyjának, de elmeséli neki élete történetét is, melyből kapcsolatuk hiánytól csipkézett természete is elő-előbukik[1].

Az Anyám, a folyó így elsősorban

az emlékezés abszurd természetét tematizáló regény.

Esperia lánya kétségbeesetten kapaszkodik a történetmesélés jelentette utolsó szalmaszálba, remélve, így elevenen tarthatja anyját, míg Esperia egyetlen vágya az, hogy lánya felidézze számára a múltat – többször visszatérő frázis, hogy mikor lánya az emlékezésért vívott (szélmalom)harc részeként takarítani, főzni, esetleg kertészkedni akar az anyjával, az csak annyit kérdez: „Ma nem mesélsz nekem?” E kérdés központi jelentőségű, hiszen a mesélésben Esperia élettörténete elevenedik meg, és míg énjének koordinátáit napról napra nehezebben ismeri fel, addig ezekben a történetekben – melyekben élete összefonódik a lokalitás keletkezéstörténetével –, ha csak a pillanat gyorsan elhamvadó idejére is, de megelevenedni látja ő is és lánya is azt, ami az „Esperia” névvel egyenértékű.

Mindez ugyanakkor rámutat a demencia ember- és identiásellenes mivoltára: 

ha az elbeszélt, emlékezés által felelevenített élettörténet tesz minket azzá, akik vagyunk (akiknek látjuk és láttatni akarjuk magunkat), mi történik akkor, amikor már nem vagyunk képesek emlékezni?

Bár Donatella Di Pietrantonio kerüli a naturalista leírásokat, melyek a kegyetlenség eszközével próbálnák kivívni az olvasó szélsőséges érzelmi reakcióját, hatása mégis elemi erővel érinti az olvasó vélt empátiáját (melyben a dús, metaforikus leírásai, valamint finom allegóriái a segítségére vannak), így a demencia immanens, természeti probléma helyett metafizikai-érzelmi problémává lényegül át. Ugyanakkor (ön)reflexióra is készteti a mesélőt saját mulandóságával kapcsolatban. A regény egyik legerősebb pontja, amikor Esperia lánya feldúltan kerül szembe azokkal a dolgokkal, melyekre már nem emlékszik. „Pár napja” – mondja – „együtt vacsoráztunk egy barátunkkal, aki azt mondta az apjának egyetlen jó tulajdonsága volt, és már nem emlékszem, mi volt az. (…) Ez már az örökségem?” (124) Így nem önmagában az emlékezet ontológiájával kerülünk szembe, hanem az emlékezésre való ráutaltság antropológiai misztériumával is: azzal a ránk nehezedő kényszerrel, hogy életünk teljessége érdekében annak minden mozzanatát megőrizzük, ami eleve – mint azzal Esperia lánya is szembesül – képtelenség. A korábban tételezett kérdésre (Wittgensteint parafrazálva) a válasz csak az lehet: 

az ember határai az emlékek határainál találhatók.

Ez utóbbi problémát ugyanakkor Di Pietrantonio – formai és nyelvi bravúrjai ellenére – nem képes elmélyíteni, ugyanis a (meta-)metarétegek feltárásával adós marad. Egy-két kivételtől eltekintve ugyanis nem reflektál arra, hogy mindaz az emléktömeg, melyet valamivel több mint 170 oldalon át felhalmoz és mozgat, nem Esperia emlékeinek halmaza, hanem azok másodlagos reprezentációja, hiszen lánya – vélhetően – az anya és más rokonok által korábban elbeszélt történeteket dolgozza fel. Ezeknek a történeteknek tehát a narrátor a kizárólagos ura (erre egyetlen rövid utalás történik annak kapcsán, hogy egy korábbi bántalmazó-molesztáló viszonyt lánya nem hajlandó elmesélni Esperiának [„Esperiának betegek az emlékei, úgyhogy jogom van a cenzúrához”, 36]), s minthogy a nő ezek felett már semmiféle kontrollt nem gyakorol – hiszen még korrigálni sem tud rajtuk –, élete eseményei kívül kerülnek rajta. Esperia és az emlékek viszonya nemcsak az emlékezésre való képtelenség okán, de a külső szereplő általi újramesélés aktusában is meghasad. Így bár a nyelvezet stiláris eszközei képesek megalapozni az olvasó elmúlás felett érzett szomorúságát, az elöregedés (de nem: megöregedés) méltánytalansága homályban marad.

Az Anyám, a folyó tehát identitásregényként e teoretikai hiátus miatt meg-megbicsaklik: narrációs és formai szinten nem tudja leképezni az én és az emlékezés sajátos, konfliktusos viszonyát. Mégis, épp a narráció által, egy párhuzamos olvasat kidomborítása révén válik mégis emlékezetes prózakísérletté. 

A múltban való elrévedés ugyanis, ha az emlékek hovatartozását nem is, az anya-lány kapcsolat töréspontjait sikeresen tapintja ki,

még ha ez a kevésbé eredeti és izgalmas dimenziója is a regénynek. „Nem én voltam az első gondolata, és ezt nem bírtam elviselni” (25) – kommentálja Esperia lánya a régmúlt elbeszéléseit, mintegy megelőlegezett sommázatát adva a közte és anyja között huzalozott nehezteléseknek, melyek – és ez adja konfliktusuk feloldhatatlanságának magvát – immár kiegyenesíthetetlen kérdőjelekként vernek léket kapcsolatukba. És ezt Esperia nagyanyai szerepben való tündöklése sem oldja fel, hiszen anyaként tanúsított hanyagságának (vagy az anyaságra való képtelenségének?) mérge a féltékenységig roncsolja lánya viszonyát a nagyanya-unoka kapcsolathoz. Ellenben a társaslény-késztetéséből adódóan a történeti-családi együvé-levés felfakadása életre hívja Esperia lányában az együttérzést és a potenciális veszteség felett érzett (megelőlegezett) gyászt, mely nem csak esendő anyja iránt gerjeszt benne sajnálatot, de a bűnbánat elbeszélhetetlen valóját is felfakasztja. „Amikor meghal, belesüppedek a bűntudatba, amit napról napra építek magamban. (…) A bűntudat üres. Mulasztásaim tették üressé. Elmulasztom a szeretetet, az érintést. Nem adom meg neki azt a törődést, amire leginkább szüksége lenne. Kiadagolom neki a történetét…” (69). És ez a kölcsönös mulasztás/mulasztottság-érzet korbácsolja fel azt az érzelemtöbbletet, mely a két főszereplő közt feszülő (látens) megosztottság mozgatórugójaként funkcionál, és azt az ígéretet hordozza, hogy a köztük hiánnyá tágult tér valaha bőséggé szűkülhet. És ez a viszony, annak változó arcai, és a bennük munkáló érzelmek teszik emlékezetessé az olvasottakat, miközben ennek optikáján keresztül minden más társas kapcsolódás partvonalra szorul. Esperia férje – akire lánya szintén neheztel („másodlagosnak éreztem magam a párkapcsolatukhoz képest”, 80) –, unokája, a régi és új rokonok, barátok fel- vagy lelépése, rövid megmutatkozása csak életet lehel abba a keretrendszerbe, ahol az ő és lánya élettöredékei hol szétszálazódnak, hol összeérnek.

A fülszöveg az „érzések lassú metamorfózisát” ígéri, e metamorfózis különböző stációit világítja meg Di Pietrantonio elbeszélése, mely a hősnő világban elfoglalt helyének, sőt önmagának lassú átalakulásához is vezet. Ez az alakulástörténet azonban anti-teleologikus: 

aprólékosan, ólomléptekkel tart a bizonytalanságból a bizonytalanságba, az elengedés, az (el)feledés és az elfeledettség hol torz, hol melankolikus önviszályába.

És mint korábban már utaltam rá, ez a keletkezés- és alakulástörténet nem csak az anyát, a lányát és kettejük viszonyát érinti, hanem Abruzzo tartomány egészét is. Hiszen az elvont figuratív leírások hátterében finoman bontakozik ki a helyi agrártársadalom 20. századi (annak is inkább a második felét érintő) mentalitás- és problématérképe. És nem csupán a hétköznapi élet reáliáit vesz górcső alá, nem csak a közlekedés, az iskola, a lokális viszonyrendszerek sajátos konfigurációit, de azok egyszerre mikro- és makroléptékű folyamatait is. Erre a legkiválóbb példa, amikor a regény egy narrációtechnikai húzást bevetve perspektívát vált, és rövid időre az eddigi elbeszélő nagybátyjának (Remónak) adja át a szót. Egy régi levél szövegét látjuk viszont, melyben a messzi földön idénymunkáját töltő férfi aggodalmai, tapasztalatai és ígéretei elevenednek meg, melyekből kiolvashatók az agrárproletárok élettel – végső soron a civilizációs folyamat kényszermechanizmusaival – folytatott harcának sirámai. A mű elégikus mikromozzanatait (anya-lánya-viszony) így mezo- (lokális/regionális viszonyok) és makroszintű (össztársadalmi folyamatok) pillanatfelvételek egymásutánja keretezi.

A bevezetésben azt írtam: lassú könyv az Anyám, a folyó. Úgy gondolom, ezt ki kell egészítenem azzal, hogy nehéz is.

Nehezek a témái, a konfliktusai: nehéz olvasmány, és nehéz élmény is.

Ezzel együtt azonban elkezdetlen és befejezetlen is, hiszen ugyanolyan hirtelen kerülünk egy tragédiasokaság kellős közepébe, amilyen hirtelen annak szélére sodródunk, hogy aztán a kötet kissé feloldatlanul engedje el a kezünket. Nincsen takarosan felépített bevezetés, mely a próza egészét egy gondosan kimunkált kontextusba ágyazná, és nincsen megnyugtató lezárás sem, mely a szöveg zártságát implikálná. Ebből fakad nehézsége: rétegeinek fel- vagy éppen lefejtéséért erősen meg kell dolgozni, mert bár sodró lendületének, kimódolt nyelvezetének (essen ez pozitív vagy negatív tartományba; én [most] az előbbiekhez tartozom) elősegíti azt, hogy egyhamar a stilárisan koherens szövegáram végén találjuk magunkat. Sűrítésen alapuló szövegképzési mechanizmusainak köszönhetően érdemes meg-megállni és elmélázni egy-egy allegórián, felskiccelt viszonyon, elejtett mondaton, mert annak ellenére, hogy a korábbiakban taglalt hiányosságaiból fakadóan a formabontó stílus- és történetmesélői bravúr elmarad, az Anyám, a folyó azért megérdemli a belefektetett időt és bizalmat.

Donatella Di Pietrantonio: Anyám, a folyó. Fordította Todero Anna. Budapest, Park, 2024. 176 oldal, 4499 forint

*

Jegyzet:

[1] Így a regény kísérteties hasonlóságot mutat Szűcs Teri idén megjelent Visszatért hozzám az emlékezet című könyvével, és míg az emlékezet antropológiai dimenzióját (lásd Ureczky Eszter kritikáját a könyvről) mindkét kötet megragadja, a magyar szerzőnő kötetével ellentétben az Anyám, a folyó kevesebb figyelmet szentel az ápolás folyamatának. Az csupán a transzgenerációs viszályokkal teli múlt felelevenítésének eszköze, és így a demenciát nem képes társadalmi problémaként (is) pozícionálni.