Nem sokkal azelőtt, hogy a tizenegyedik század végén II. Orbán pápa a bűnbocsánat és a túlvilági üdvösség ígéretével harcba csábítja a híveket, majd a végtelen, vérmes embertömeg meglódul a Szentföld felé, Rouen városában egy jó családból való keresztény lány titokban megszökik egy zsidó férfival. A lány neve Vigdis Adelaïs Gudbrandr, francia anya és normann apa utódja. Módos, művelt, öntudatos fiatal nő, ám neme és társadalmi helyzete miatt a jövőjét tekintve nem sok törvényes lehetőség közül választhat. Családja számára ő főként fontos pénzügyi-hatalmi befektetés: ha sikerül gazdag, prominens férjet találni neki, sokáig biztosíthatja a rokonok jólétét és pozícióját.

Csakhogy Vigdisnek kétségei vannak a neki szánt szerepekkel, a kiházasítás folyamatával és a keserű kompromisszumokkal kapcsolatban, ráadásul nyugtalanítja a keresztények örökös zúgolódása, az erőszak és az elnyomás, a szégyennel, pokollal, végítélettel való riogatás. Végül egy brutális utcai jelenet, egy fiú halálra verésének látványa az elidegenedés, és egy másik, talán biztosabb testi-lelki békét ígérő közösség irányába taszítja.

Vigdis városi sétái során figyel fel a zsinagóga és a jesiva előtt összeverődött, közutálatnak örvendő zsidókra. Köztük is egy fiatal férfi, a nagytekintélyű főrabbi fia, David Todros vonja magára a figyelmét, aki a kulturális és vallási szakadék ellenére kíváncsian és kihívóan nézi őt. A lopott pillantásokból titkos találkozók, majd tiltott szerelem lesz, s mielőtt a pletyka lebuktatná őket, Vigdis és David az éj leple alatt meglóg Rouenből. A városfalon túl az erősödő antiszemitizmus és a küszöbön álló vallásháború felfűtött hangulata fogadja őket, mögöttük meg a vendettát követelő apa fegyveres lovagjai.

Ám nem csak a katonák járnak a nyomukban: 

a szerző, Stefan Hertmans is őket követi. Igaz, lemaradása tetemes, majdnem ezer év.

Könnyű megérteni, hogy Hertmans regényébe miért látnak bele sokan valamiféle romantikus Rómeó és Júlia-analógiát. Ettől függetlenól A fordult szív, hiába az erős érzelmi szál és a kalandregényesen feszült cselekmény, nem annyira heroikus szerelmi sztori, mint inkább egy szabadságra vágyó, a patriarchális társadalom megkötései elől menekülni próbáló nő portréja. Hertmans előző magyarul megjelent esszéregényéhez hasonlóan  (Háború és Terpentin) ez is két idősíkon játszódik. A középkori cselekményt időről-időre a szerző saját útinaplószerű leírásai szakítják meg, melyekkel egyrészt a meséléssel egyidejűleg keretezi, értelmezi, kontextusba helyezi és kommentálja az eseményeket. Másrészt Hertmans nem az a szobatudós típus – inkább olyan, aki fáradtságos nyomozómunkával kutat az eltűnt, elfeledett régi világ romjain, elnéptelenedett falvak, elsüllyedt városok, elvadult tájak között. Fizikai-spirituális kapcsolódási kísérlet ez, hogy jobban megértse, vajon honnan hová tarthatott Vigdis, és milyen akadályokkal nézhetett szembe.

Ez a szerkezeti megoldás azért is működik jól, mert a nő életéről viszonylag csekély korabeli forrásanyag maradt fenn (a fő dokumentum egy héber nyelvű levél), ez pedig ahhoz semmiképp nem elegendő, hogy egy árnyalt, hús-vér ember kirajzolódhasson általuk. Ezért Hertmans műve sem tekinthető hiteles életrajznak, a hiányos részeket, hézagokat a tudományos következtetés és spekuláció mellett a szépírói fantázia, a pontos karakterábrázolás, és az átgondolt lélektan tölti fel tartalommal. No meg az olyan témákon való merengés, mint a gyökerektől való elszakadás gyötrelmei, a szabad akarat gyakorlása és elvesztése, vagy a nemi szerepek általi meghatározottság. Ezt figyelembe véve leginkább az 

olyan sajátos történelmi fikciókra emlékeztet, mint Az udvari orvos látogatása (Per Olov Enquist), a kétrészes Hildegard-könyvek (Anne Lise Marstrand-Jørgensen), esetleg a Johanna (Farkas Péter).

A szökést követően Vigdis és David közel kilencszáz kilométert tesz meg a korabeli Francia Királyságban egymásba kapaszkodva, dacolva a veszéllyel, a rablókkal és a folytonos kiszolgáltatottsággal. A hagyományok szerint a nő felveszi a férje vallását, vagyis a keresztény-viking lányból a dél-francia főrabbi menye lesz. A neve innentől nem Vidgis, hanem Szara, de mindenki csak Hamutalnak becézi. A zsidó közösség befogadja, otthont teremt neki, gyermekei születnek. Teljesen megbékélni viszont sosem képes. Talán mert a tettei mögött sincs igazán szilárd akarat és meggyőződés, döntéseit mindig a kiszámíthatatlanság és a kiszolgáltatottság határozza meg, ha épp nem a különféle pillanatnyi érzések, csapongó impulzusok, testi-lelki vágyak.

Mindössze néhány év mérsékelt nyugalom jut neki, míg a regény egyik csúcspontján a csöndes visszahúzódásra választott Monieux-ba megérkezik a kelet felé menetelő első keresztes hadsereg. A sereget kísérő vérszomjas, kéjvágyó tömeg az elszabaduló gyűlölettől fűtve letarolja a falut, a pogromban pedig Hamutal elveszíti új családját. Ezzel az a kevés biztonság és bizonyosság, melyet a szökés óta felépített, szertefoszlik, ő maga pedig egy irreális cél (talán elhurcolt, talán meggyilkolt gyerekei felkutatása) reményében, traumától és tébolytól sújtva Jeruzsálem felé indul. Ez már nem szervezett és átgondolt út, csak kétségbeesett sodródás. Hol egyedül bujdosva, hol karavánokkal, hol zsúfolt hajókkal utazva, de Hertmans elvezeti őt egészen Kairóig. Olykor napokra, hetekre, sőt évekre is megáll, de sosem nyeri vissza régi énjét. A rengeteg gyötrelem, a magánnyal való küzdelem, a zavaros identitás- és otthonkeresés, a kudarcos anyaságérzés hatására önmagába zárul. Minden megrázkódtatás után egyre kisebb ajtó nyílik a valóságra.

Hamutal életútja érzékletesen, megrázóan világít rá a nők hátrányos középkori helyzetére, ám Hertmans kerüli, hogy műve egy nemi szerepekről szóló didaktikus példázattá váljon. Főszereplőjét sem olyan tipizált, teljesen védtelen alaknak mutatja be, aki kizárólag passzív elszenvedője a korszak egészére jellemző bizonytalanságnak. Hamutal a sokszor pokoli körülmények ellenére, amennyire és amikor lehetőségében áll, kimondottan aktív alakítója saját sorsának. Ebből is látszik, hogy A fordult szív

egy meglehetősen szűk fókuszú, karakterközpontú könyv,

 amely a korszak politikai, társadalmi, vallási jellegzetessége mellett igyekszik figyelembe venni, hogy az egyén életét a saját elhatározásai, a kapcsolati rendszerei, a kisugárzása, talpraesettsége, de még a véletlenek is könnyedén befolyásolhatják.

Hertmans szövege Fenyves Miklós fordításában nyelvileg eklektikus, de nem túldíszített. Nevezhető lírai prózának, és gyakran kiérződik belőle egyfajta elragadtatás, de sosem válik túlzottan szépelgővé. A jó arányú összeállítás talán annak is köszönhető, hogy 

Hertmans legalább annyira regényíró, mint költő vagy kutató.

Ez a fajta kettősség, a szenvtelenség és szenvedélyesség keveredése az elbeszélésmód mellett a tájleírásokon is észrevehető. Hertmans hol lendületes jelenetekkel, hol hirtelen lelassuló, és szinte festményszerűen kimerevedő képekkel ábrázolja főszereplője életét és saját kutatói/írói kihívásait, élményeit. Ezek nemcsak atmoszférateremtésnek kiválóak, de hatásosan érzékeltetik azt is, ahogy a tér (legyen az széles puszta vagy zsúfolt város) kiszolgáltatottá és védtelenné teszi az embert.

Szerencsére egy nagyszabású zárás helyett Hertmans elegáns, megrázó végjátékot szán főhősének. A történet egy pontján Hamutal valamilyen ködös ábránd miatt, mint egy űzött vad, újra felkerekedik. Hertmans eddig a pontig teljes figyelemmel követi őt, ám ezúttal félrepillant, és a nő azonnal eltűnik a szemünk elől. Talán ez az első és egyetlen nézőpontváltás a történetében. Mikor nem sokkal később újra feltűnik, már alig felismerhető. Nem Vigdis és nem is Hamutal. Talán valahol mélyen ott van benne minden, de már csak egy önmagára alig emlékeztető, hazátlan, bolyongó szellem. Hertmans még utoljára ráközelít, aztán a kép lassan kiszélesedik, személye és emléke pedig belevész abba a kavalkádba, ahogy a nyugati világ megállíthatatlanul egy katasztrofális történelmi töréspont, a vallásháborúk és a járványok időszaka felé robajlik.

Hosszú és rázós évszázadok telnek majd el, mire egy apró nyom, egy történettöredék formájában, az ó-kairói Ben Ezra zsinagógában hihetetlen módon fennmaradt iratgyűjteménynek köszönhetően alakja újra előbukkan. Majd még több idő, mire Hertmans 1994-ben felfigyel rá, és húsz év kutatás és írás után 2016-ban, éppen az európai migrációs válság idején elkészül a róla szóló könyvvel. Ezzel Vigdis/Hamutal, az örök menekülő végső soron mégis túléli a teljes feledést – énvesztett és kiüresedett személyisége kontúrt kap, története pedig maradandóvá válik.

Stefan Hertmans: A fordult szív. Fordította Fenyves Miklós. Budapest, Helikon, 2021. 416 oldal, 4499 forint