Őrülten és halálosan akár szerelmes is lehet az ember, de a tébolyig és a pusztulásig másként lehet eljutni, különösen, ha nem egyetlen sorsról van szó, hanem sorsok szövedékéről. Aminek érzékeltetésére kiválóan alkalmas az a monológ, ami Kirsten Thorup könyvének voltaképpeni tere, s ami sodrásával, lendületével, olykor magával ragadó erejével, máskor monoton hisztériájával reflektál, elgondolkodtat, vagy éppen kétségbeesett tagolatlanságával mond le az artikulációról. Ez a prózaszövet aztán fel-felfeslik a háborús borzalmak és hátországi krízisek metszéspontjain, hogy azután – Pilinszky szép szavával – „átvérezzen” rajta a történelem, mint a nyitójelenetsor vonatutazásának megidézése során a főhős lábán lecsorgó menstruációs vér a betét szövetén. Hogy mindjárt az események elébe vágjunk – melyek ábrázolása ugyanakkor finom és visszafogott, így a tények és beszédmód közötti feszültség érzékeltetése táplálja a regény kimondatlan konfliktusát: hogy 

a főhős felejteni és kikapcsolódni indult a Harmadik Birodalom kiváltságosainak meghívására Dániából Münchenbe, hogy aztán az önfeledtség és vigasz helyét „félelem és reszketés” vegye át. 

A szinte körkörösen alakított eseménymenet során azonban a főhős, Harriet számára mindinkább elviselhetetlenné válik az ígéretek földje, míg a szorongás előterében a vendégség eseménymenete nagyon is köznapi: séták a városban, vendégek, filmek, étkezések, vásárlás, háztartás, gyereknevelés - a mindennapok rutinja; női kisvilág a háborús hátországban.

A monológ egy középosztálybeli fiatalasszony hangján szól, aki Dániából jövet belecsöppen a náci felső középosztály fényűzésben és megpróbáltatásokban egyaránt gazdag mindennapjaiba, mégpedig a háború fordulópontja előtt, amikor már Sztálingrádot ostromolják a Wehrmacht egységei, de már előrevetülnek azok az árnyak, amelyekből sejthető: 

itt fordítják majd meg a német hadigépezet és így az egész háború menetét.

Az utazás indoka a felejtés és vigasztalódás vágya, Harriet ugyanis elvesztette férjét, Gerhardot, aki a Luftwaffe pilótájaként szenvedett hősi halált a keleti fronton, és bajtársa, az altábornaggyá előléptetett Klaus hívta meg a fiatal özvegyet magukhoz Münchenbe, hogy pihenjen és regenerálódjon náluk – amíg pedig Klaus a fronton szolgál, felesége, az ugyancsak dán származású Gudrun viseli majd Harriet gondját.

Dánia 1940-től megszállt ország volt, de a szomszédos északi árja nép amolyan „modell-protektorátusként” kiváltságos helyzetben lehetett: megőrizhették jóléti és liberális vívmányaik egy részét a német uralom alatt is. A náci párt pedig rendre két százalékot kapott a választásokon, s mindössze néhány ezer önkéntes csatlakozott a német hadsereghez, előbb a Wehrmachthoz, később inkább a Waffen SS-hez. Harcoltak a keleti fronton, őriztek koncentrációs táborokat, kegyetlenkedtek és meghaltak; élelmes dán üzletemberek pedig profitáltak a kelet-európai rabszolgamunkából; de az országot nem itatta át sem a náci ideológia, sem a háborús pszichózis, mint ez Harriet alakjában és szemléletében a regényen belül jól követhető. Harriet férje a német légierő tisztje: történeti források hét dán Luftwaffe-pilótáról tudnak, ezek közül hármat lőttek le a szovjetek, közöttük Ejnar Thorup századost, aki talán nem csak névrokona a szerzőnek.

Kirsten Thorup egy interjúiban utalt rá, hogy valóságos történetekből állt össze fikciója,

könyve végén pedig történeti szakmunkákat és forrásokat sorol, vagyis a fantázia itt az események „szolgálólánya” volt, nem létrehozója.

A morális dramaturgiához azonban szükségesnek bizonyul, hogy a regénybeli Gerhard a finnek megsegítésére szállt a levegőbe, vagyis egy kis nép védelmében, a szovjet-finn háború idején, a megszálló hatalommal szemben; az már csak az erkölcsi egyensúly későbbi megingásához tartozik, hogy ezt azután egy másik megszálló hatalom kötelékében tette, egy megszállt kis nép fiaként.

A tragédia persze így is végleges, a fájdalom múlhatatlan, még akkor is, ha az özvegy csaknem mindenre kiterjedő monológjában nemigen szerepel utalás szerelemre, vagy legalább vágyra és vonzásra – Klaus alakja pedig nemegyszer éppen hogy kellemetlen mozzanatokat hív elő az emlékekből, mert hasonlóan önző gátlástalansággal habzsolná az életet a frontról való eltávozása rövid szakaszában, mint Gerhard tette. 

Harriet két gyerekét egy dániai árvaházban hátrahagyva indul regenerálódni a Harmadik Birodalomba, mintegy behajtva a hősi halott után járó érzelmi illetéket.

Rendkívüli írói erővel formálja meg Kristen Thorup a nácizmus bölcsőjében eluralkodó „rettegés és ínség” mindennapjait – hogy Brecht szavaival éljünk –, amelyre még mentségül és magyarázatul szolgálhat a német újjászületésből új életre kelő Európa pszichózisa, benne a fanatikus rajongás a Führerért, s a meggyőzést sikeresen szolgáló, mindent átitató propaganda, amely képes felülírni a hétköznapi tapasztalatokat. Mindezt sokszor minimalista módon ábrázolt eseménymenetben követheti az olvasó: mit jelent a zsúfolt vonaton töltött végtelen utazás Münchenbe, miként deformálja a mindennapokat és a benne élőket a félelem az utcán és a hivatalokban, hogyan vész oda a méltóság a jegyrendszeren alapuló hiánygazdaság szükségében – mindezt pedig tovább mélyíti az elsötétítések és bombázások ismétlődése. Pontosan megrajzolt képekben, nagyon is személyes optikából mutatja meg a regény a gyanakvás és az erőszak állandósulását, a ridegen fenyegető utcaképeket, súlyos nyomás alatt deformálódó sorsokat a társadalom szinte minden szegmensében. A hátországgá változott München sivár és szürke, plakátok és rádióadások zúdítják mindenkire a propagandát, ízetlenek és unalmasan egyformák az ételek, és nehezen habzik a „zsidószappan”, amivel mosakodni kellene. A képek és helyzetek rendkívüli láttató erővel tárják az olvasó elé ezt a világot, noha a szerző takarékoskodik a borzalmak nyílt bemutatásával. Így egy különös, történelmi disztópiát vagy egy múltba vetített ellenutópiát teremt egy olyan világban, amely éppen az örökkévaló birodalom létrehozásáért hoz áldozatokat. Ez a vizionáriusan láttatott München aligha felel meg az egykorinak, de nem is ez a dolga: annak a szenvedéstörténetnek a kontextusát teremti meg közelképekben, helyzetekben és elhallgatásokban gazdag dialógusokban, amely a győzelemittas nácik életét is meghatározta, mind a fronton, mind a hátországban. És éppen ennek hiteles megmutatására képes a naivan pragmatikus női szemszög, valamint a dán optika, vagyis egyfelől a kisvilágra irányított és érzelmekkel átitatott figyelem, másfelől pedig a skandináv szocializáció tapasztalata. Így pedig 

érzékeltetni lehet a mindent átható embertelenséget anélkül, hogy ennek ideologikus vagy intellektuális jelentése legyen;

mindez nagyon is gyakorlati, praktikus, olykor éppen zsigeri.

Harriet olykor kacérkodik is az árja felsőbbrendűség ölébe hulló kiválasztottság-érzésével, barátnője hatására néha enged a hadi diadalokból fakadó eufóriának, megérinti a snájdig német tisztek erotikus karizmája; de tapasztalatai nyomán egyre erősödnek benne a kétségek és félelmek, amelyek azután egész látogatására rávetülnek; végül már szinte menekül a nácizmus szülőhelyéről haza, a Birodalom kirakatának berendezett Dániába, ahol már egy év sincs hátra az országra kényszerített felemás idillből.

A szenvedés a regényben a náci nagypolgárokat is megtalálja,

akiknek otthonaiban egyébként a nomenklatúra tagjai által kiigényelhető, háztartási munkára fogott rabszolgák dolgoznak: őket a megszállt területekről szállították a hátországba, és Gudrun egységesen Ludmillának nevezi mindet, hogy ne fáradjon nevük megtanulásával. Ők pedig alázatos és megfélemlített mindenesekként látják el a háztartást, a gyereket és engednek feltétel nélkül a felsőbbrendű faj férfitagjainak, ha megkívánják őket. Individualizálódásuknak Harriet érdeklődése nyit teret: együttérzése révén tárul fel a birodalom kiváltságosait szolgáló pokol, s amikor „elhasználódnak” ezek a nők, egyszerűen kicserélik őket a növekvő német élettér keleti feléből származó társaikkal.

Hogy az altábornagy és Gurdrun gyerekét is „Ludmillák” nevelik, az sokat elmond a családi dinamikáról: Thor már az óvodában náci indoktrinációban részesül, ami egyszerre teszi erőszakossá és érzelmileg kiszolgáltatottá, így holtában sem engedi el az egyik Ludmillát. A házaspár másik gyerekét, a fogyatékkal született Albát előbb szégyenükként rejtegetik a szülők, majd egy intézménybe kerül, hogy eutanáziát hajtsanak végre rajta. Ezen a ponton az anyaként egyébként kevéssé exponált Gudrun lába alól kicsúszik a talaj, amit korábban még alkohollal, kábítószerrel és a náci ideológiával kezelni tudott; kétségbeesett lázadásaként a frontról tömegével hazaszállított sérültek és fogyatékosok ápolója lesz, ami számára egyszerre narkózis és katarzis.

Harriett gyerekei előbb távoli emlékként, majd mindinkább a hazatérés indokaiként jutnak szerephez a regényben, de a regényből hiányoznak a hozzájuk kötődő meghitt pillanatok, s ennek az érzelmi skorbutnak megfelelően válik végül az újratalálkozás is csendesen baljóssá, hideggé és távolivá az utolsó lapokon.

A repetitív történetszövést két – ugyancsak ismétlődő – mozzanat bontja meg: Klaus kétszeri hazatérése a frontról. Gudrunnak ilyenkor a polgári jólét látszata mellett a harmónia látszatát is meg kell teremtenie, ám a férfi érkezésével felborul a rutin. A kényszerű eufóriába a hadi vágóhídról becsöppenő főtiszt ugyanis egyszerre dezorientált és autokratikus. Hazatérését pazar lakomával ünneplik, amelyre a rendszer hozzá hasonló kiváltságosai hivatalosak, s amelynek méltó megrendezéséhez a hadigazdaság katakombáiból kell előteremteni a legfényűzőbb ételeket és italokat. A Babette lakomájára emlékeztető készülődés, majd a pazar vacsora itt nem a Blixen által ábrázolt hála virtuóz metaforája, hanem szinte egy Walpurgis-éj bevezetése, amelynek során a higgadt fanatikusokból és a birodalom gépezetének mérnökeiből seggrészeg gazemberek válnak, s ennek nyomán nemcsak az altábornagy kezd ki a fiatal özveggyel, vagy tudatmódosult férfiak lövöldöznek célba a pincében, hanem végül libidójuk mámora nyomán csoportos erőszakot is elkövetnek az egyik Ludmillán, akin nemrégiben érzéstelenítés nélkül végeztek abortuszt, egyébként sikertelenül. A lány az éjszaka nyomán bele is hal a férfiak gyönyörébe. Asszonyaik ezalatt a szalonban koccintgatnak, dülöngélnek és nevetgélnek.

A női test ismétlődően, bár nem dominánsan kap szerepet a történetben: elsősorban mint ruhák viselésére alkalmas felület, továbbá mint forró fürdőkkel felfrissíthető organizmus, Harriet múltjában ugyanakkor teste – manökenként, majd tornászként – döntő szerepet játszott. Egy epizód erejéig csaknem azonosul a nácizmus testkultuszával, de amikor fiatal német lányokhoz csatlakozik egy edzésprogramon, rémülten tapasztalja, hogy lemarad fajtiszta árja társaitól. Hogy a test esetleg egyéb lehetőségeket is rejthet, akár örömforrássá válhat, vagy vonzása és vágyakozása révén érzéki és érzelmi eufóriát élhet át, a regényben nem merül fel; a nők legfeljebb egy-egy be nem teljesült kaland tárgyai, fiatal testük és szép ruháik ellenére ők is megmaradnak szürkének és komornak, ami nyilván elszürkíti az egyébként belőlük áradó ragyogást.

És ez azért probléma. A szürke árnya a szürkén, végig a regényben. Mert hogy a remekműtől talán éppen ezek az kontraszt nélküli, disztópikus tónusok választják el Thorup regényét. 

A borzalmak halmozása a Walpurgis-éjen éppolyan zavarba ejtő, mint amennyire izzadtságszagú:

milyen mélységig követhetjük és fokozhatjuk az elembertelenedettség eksztázisát? Az intézményesített rosszindulat és mindent átitató gyanakvás uniformizálja a szereplők egy részét: a tömbmegbízottat, a náci pártirodistát, de még a vasúti jegypénztárost és a kalauzt is – mindegyikük hatalmával visszaélő kisember. És bár fel-felbukkannak az ellenállás apró gócai, ezek sem villanhatnak fel tartósan a totális rendszer mindent átitató sötétjében – amúgy is kissé baljósak, akárcsak ellenfeleik. És itt válik zavaróvá az aránytévesztés: a zsidószappan például közismert félreértésből ered,[1] ráadásul a „nyersanyagot” biztosító tömeges elgázosítás sem kezdődött még meg Wannsee után pár hónappal. Mai fülnek az is különösen hangzik, hogy oroszul imádkoznak az ukrán lány holtteste felett, egy későbbi Ludmillát pedig csaknem hiteltelenné dekorál az egyébként visszafogottan karakterizáló szerző, amikor egyszerre csinál belőle komszomolistát, értelmiségit, sztálinistát és zsidót. A halmozás nem erősíti, hanem gyengíti a hatást.

És talán erre utal a cím is, amit a fordító, az egyébként komoly munkát végző Soós Anita (vagy a kiadó)  enyhíteni próbált a magyar cím Őrülten és halálosan, ami akár szerelemre, vagy valami mély és őszinte meggyőződésre is utalhatna, de eredetileg arról van szó, hogy őrületig és halálig – vagyis nincs mérték és nincs megoldás. Izgalmas, fontos, erőteljes mű Kirsten Thorup új könyve, a remekmű esélyével – de, sajnos, beváltatlanságával.

Kirsten Thorup: Őrülten és halálosan. Fordította Soós Anita. Budapest, Typotex, 2025. 395 oldal, 4900 forint

*

Jegyzet:

[1] A Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung rövidítését értették sokan Reines Jüdisches Fett-nek.