Az Egy élet szilánkjai – Utam Auschwitzba című memoár borítóján ólomszínű égbolt, gomolygó füst, szögesdrót íve látható, mégis, akár a pusztulásból fölsejlő élet, a frissen kibomló nyírfalevelek zöldje keretezi a szürkeséget.

Hédi Fried, a svéd író és pszichológus 1924-ben született Máramarosszigeten, amely 1940-ben a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdéllyel együtt visszakerült Magyarországhoz. A változást még a zsidó lakosság is nagy örömmel fogadta, hamar rá kellett azonban döbbenniük, hogy ez nemcsak a katonai közigazgatás kezdetét, hanem a magyarországi zsidótörvények bevezetését is jelenti. Hédi Fried memoárjának különös hangulatú nyitányát éppen a magyar honvédség bevonulása, a zászlót varró ünneplők eufóriája képezi.

Ezután szinte álomszerűen váltakozó képekben jelennek meg a Szigeten töltött évek, a diákélet, az első szerelem, ám ez az ábránd groteszk csalódással ér véget, amely a fokozatosan kirajzolódó antiszemita borzalmak előzményévé válik. Jóllehet az érettségi után már a felsőoktatás is lehetetlenné válik a zsidótörvények okán, Hédi még mindig talál egy kiskaput, és jelentkezik az egyéves tanítóképzőbe, Miskolcra. Egy évvel később bekövetkezik a német megszállás, majd két hónap múlva kezdetét veszi a magyarországi zsidóság deportálása.

1944. április 9-én, pészah utolsó estéjén érkezik az utasítás, hogy a családoknak a csendőrség kíséretében el kell hagyni lakásukat,hogy a gettóba költözzenek. Az első út még rövid, ám annál keserűbb. Nem sokkal később, a gettó kiürítése után a második út is kezdetét veszi. Hédi Friedet és családját május 16-án viszik el Máramarosszigetről Auschwitzba.

Hédi családja az elsők között volt, akiknek lapos tetejű, funkcionalista házuk volt, kerttel, fürdőszobával, angolvécével és meleg vízzel, a szobák pedig tele könyvekkel, bizalommal és szeretettel. De amikor a marhavagon ajtaja bezáródik az emlékező/elbeszélő előtt, már nincs vele egyetlen kedves könyve sem, csak egy József Attila-vers cikázik a gondolataiban: Kész a leltár.

Az anya, akkor negyvenes éveiben járó nő, szinte végig tudja, hogy hamarosan meg fog halni. Ennek a kegyetlen bizonyosságnak a megingathatatlansága, sorsszerűsége képezi az Auschwitzban megélt borzalmak tengelyét. A megérkezés után azonnal megtörténik a szelekció, s megszületik a bűntudat a könyörtelen dichotómia okán; a kendős, kisírt szemű anyának azért kell meghalnia, amiért a testvérével ő életben maradhat.

Hédi Fried húszévesen megjárta Auschwitz poklát, a felszabadulás pedig Bergen-Belsenben érte. 1945 júliusában érkezett Svédországba a Svéd Vöröskereszt fehér buszainak egyikén, majd kompon, s partot érve első élménye a forró kakaó volt, amivel a túlélőket fogadták. Életkedve, derűje a ma kilencvenhat éves hölgy nyilatkozataiból is sugárzik. Évtizedek óta tart előadásokat a holokausztról, iskolákban is.  Munkásságát számos kitüntetéssel, többek között Raoul Wallenberg-díjjal jutalmazták, műveit a neves svéd Natur& Kultur kiadó adja ki.

Az Egy élet szilánkjai egyedi hangú emlékezés, amelyben intim nézőpontból követhetjük végig egy fiatal nő útját a gyermekkori idilltől a történelmi fordulópontokon át. A kötet legfőbb tétje az emlékezés útján visszatalálni az elporladt álmokhoz, elbeszélni az elbeszélhetetlent, majd megérteni az Auschwitz utáni „ráadásélet” súlyát, értelmét: „Negyven évembe került, mire rájöttem, hogy tanú vagyok, és az a feladatom, hogy elmondjam, min mentem keresztül, bár nem vagyok író” (224).

Az élet, akár a nyírfalevelek frissessége, úgy szüremlik át a borzalom szövedékén. Hédi Fried memoárjának kivételessége abban a békességet, méltóságot, erőt sugárzó, emberséget fürkésző, letisztult nyelvben keresendő, amelynek természetes szépségét Botond Ágnes értő, igényes fordításában végre magyarul is átélhetjük.

Hédi Fried: Egy élet szilánkjai – Utam Auschwitzba. Fordította Botond Ágnes. Budapest, Joshua Könyvek, 2020.