Az első nehézség

Georg Klein magyar sikertelensége legkivált azért meglepő, mert az utóbbi évtizedekben a német nyelvű irodalom nagyjai igen komolyan befolyásolták irodalmunkat, és az olvasók empátiáját is elnyerték; komoly példányszámban vásárolták meg olykor több kiadásban is elérhető műveiket, és drámáikat jelentős sikerrel játszották színházaink. Különösebb serteperte helyett legyen elég néhány név felsorolása: Heinrich Böll, Günter Grass, Max Frisch, Friedrich Dürrenmatt, Peter Weiss, később Thomas Bernhard, Peter Handke, még később W. G. Sebald és némileg Elfriede Jelinek művészete is a magyar kánon szerves része lett; nem beszélve a már klasszikusok, Franz Kafka, Hermann Broch és Robert Musil életművéről. És akkor még szóba sem került Ludwig Wittgenstein igen erős szépirodalmi hatása.

Mára ez mintha eltűnt volna.

 Hogy miért, az szerteágazó elemzésre vár, de erre most nincs lehetőség.

Ám egy mozzanat feltétlen megemlítendő. Az 1980–90-es években a német nyelvű irodalom mintha helyettünk is szólt volna, különösen a politikum területén. Bernhard osztrák (állam)ellenes vértolulásait egy az egyben transzponálni lehetett a magyar történelmi-politikai helyzetre ‒ meg is tette ezt Esterházy, és persze sokan mások is. És az osztrák–német literatúra nyelvi-formai megoldásai, szellemi irányai ugyancsak kézre álltak, úgyszólván kapóra jöttek a magyar „prózafordulat” vezető szerzőinek. Talán nem véletlen, hogy Nádas Péter Emlékiratok könyve című művét Radnóti Sándor ekként értelmezte: „azt merném mondani, hogy Nádas Péter, magyar nyelven, a magyar kultúrában, számunkra, magyarok számára egy német regényt írt”.  

Mára kiüresedett a kapcsolatunk ezzel az irodalmi kultúrával (igaz, többnyire az angollal, franciával, spanyol nyelvűvel is; Roberto Bolaño, aki egyébként szintén roppant élénk kapcsolatban állt a német nyelvű irodalommal, nem elég ellenpéldának). Vakmerően azt is mondhatnám, hogy a klasszikus értelemben vett világirodalom egész nyelvjátéka (Wittgenstein: „Sprachspiel”) mára eltűnt honunkból, de talán egész Európából is.

Igencsak meghökkentő, hogy Georg Klein egy mintegy húsz évvel ezelőtti interjúban ezt úgyszólván megjósolta, válaszolva a kérdésre, hogy a német fordítások révén kitörhet-e a magyar irodalom az ismeretlenségből: 

„Ha a német irodalom és nyelv jelentőségére gondolok, kétségem támad afelől, hogy a Magyarországhoz hasonló kis Németország ‒ ha Amerikát tekintjük a világnak ‒ ezen a téren segíteni képes. Azt gondolom: az a védett tér, amelyet Magyarország betöltött, mielőtt belépett volna a nyugati világba, talán nem is volt olyan rossz, mint gondolnánk. A német irodalom a mai napig nem heverte ki a fasizmus és az amerikanizálódás kettős csapását, és provinciális szintre süllyedt vissza. Azok a szerzők, akik ilyen irodalmat írnak, sikeresek, ez ugyanis egy gazdag provincia. Magyarország nem gazdag provincia, és lehet, hogy ez egyszer még előnyére válik.”

Lehet. De az is megemlítendő, hogy a Georg Klein felvázolta szellemi helyzet nem vált előnyére a magyarországi befogadásának.

A második akadály

Ugyanakkor az is tény, hogy 

Georg Klein nem kimondottan „felhasználóbarát” irodalmat művel.

Ráadásul: ami a német anyanyelvűek számára is fejtörő, az a fordításban csak még jobban felerősödik, és hajlik rá, hogy megfejthetetlen talány legyen. Szerzőnk elszántan német író, azaz elsősorban az anyanyelve megújításában keresi a számára egyedül lehetséges irodalom megalkotásának esélyét. „A német nyelvet erőssé kell tenni” – jelentette ki a 2000-es évek elején, és ezt hosszabban kommentálja az említett, ráadásul éppen Magyarországon készült interjúban: „Ha most magyar szavakat hallok, azt gondolom: a német közelebb áll a magyarhoz, mint az amerikai angolhoz. A német kis nyelvvé vált, és erősen az amerikai kultúra hatása alá került. Sőt talán még nagyobb veszély fenyegeti, mint a többi kis nyelvet, ugyanis a német öntudatában gyengült meg. Ez elszomorít. Mégsem vagyok purista. Az amerikai angol befolyását persze nem lehet elhárítani. Nem lehet ellene falat emelni. Az egyetlen védekezési lehetőség: azon a területen, ahol »én vagyok a beszélő«, megerősítem német anyanyelvemet. Ez azonban inkább gesztus, a büszkeség gesztusa, semmint valamiféle védekezés.”

És a részleges bezárkózás gesztusa is, de ezt már a recenzens teszi hozzá.

Falon innen, falon túl

Georg Klein regénye tipikusan olyan, amelyet (minimum) kétszer kell elolvasni.

 Már a cím is alig értelmezhető, és bevallom, magam csak a második, párhuzamos német-magyar olvasás közepe táján pendítettem meg gondolatban, hogy talán a mikro és a makro szavak összeolvadásáról van szó. Vagyis nem lehetséges-e, hogy Miakro amolyan helységnév, mint egykor (1516) a Morus Tamás által bedobott Utópia? Ami persze manapság inkább a Disztópia névre hallgat. Mintha ezt támasztaná alá a Miakro kvázi cselekménye. Amely legyen bármilyen szilánkos, mégis kétségtelen, hogy vele Georg Klein teljes világot rajzol meg, annak mikro- és makroelemével egyetemben.

Ez a regény-társadalom jól megformáltan rétegzett: vannak a Középső Iroda dolgozói, akik „üvegmunkát” (Glasarbeit) végeznek, ami annyit jelent, hogy az íróasztalukon egy lágy, folyékony üvegből álló, keret nélküli négyzetet simogatnak, alakítgatnak az ujjaikkal, de hogy ez mi célt szolgál, azt legfeljebb sejthetjük.

A lágy üveg öt rétegében megjelenő, jobbról balra áramló képek sorozata, vagyis a képfolyam (Bildstrom) talán a valóság maga.

 Vagy legalább a valóság híreinek forrása, bár nem tudni, mit jelent ez esetben a való világ. A lágy üvegből szereznek értesüléseket például a falban hamarosan megnyíló új tápfolyosóról (Nährflur) vagy anyagaknáról (Materialschacht), amely biztosítja létezésüket.

Ugyanakkor a kvázi makrovilág is ábrázolódik, és ekkor valami olyasmit észlelhetünk, hogy ebben létezik a Fő Iroda (Hohe Büro) valamint a „mobil főhadiszállás” (mobil Hauptquartier), továbbá települések, amelyek legalább a nevükkel emlékeztetnek valami hajdanvolt, nem poszthumán állapotra: Bükköskörzet (Buchenrayon), Keserű-tó (Bittersee).

És adott még a „vad világ” (wilde Welt), a nép (Volk) közege, valahol túl azon a falon, amely magába zárja, olykor majdnem elnyeli, befalja (Einwandung) a regény négy üvegmunkás főhősét.

Vadászat önmagunkra

A tél végétől a tavasz kitöréséig tartó kvázi cselekményben az utazási vagy kalandregény paródiája bontakozik ki, amikor ők négyen, azaz Nettler, Schiller, Guler és Axler elindulnak a nagyjából egy éve befalazódott kollégájuk, a kis Wehler felkutatására, aki a lágy üvegben feltűnő képek egyike alapján feltehetően mégis él odakint, a falon túl, a vad világban.

De ezzel párhuzamosan, az összesen 45 fejezetből álló regény 21. fejezetétől egy másik (és más narratív nézőpontból előadott) cselekmény is kibomlik, amelyben Nettman, Schill, Guhl és Achsmann viszik a főszerepet, akik amolyan kommandóként indulnak útnak a Középső Iroda felé. Parancsnokuk Xazy szakhadnagy(nő) (Frau Fachleutnant Xazy), aki egyben természetellenőr(nő) (Naturkontrollagentin) is, ugyanakkor a regény második fejezetében megjelenő hamuszürke fürtű népnő (Volksfrau) hasonmása. Most tehát Nettmann, Schill, Guhl és Achsmann ered Nettler, Schiller, Guler és Axler nyomába, és vadászik rájuk, azaz már a szinte azonos nevekből is kiviláglik, hogy voltaképpen mindenki saját magát üldözi. Itt ér össze a két szál, és valami olyasmit sugall, hogy a mikrovilág (a Középső Iroda, és egyáltalán a háromszintes irodaépület, tetején a Fő Irodával) és a vad (kül)világ voltaképpen egymás tükörképe. Ez lenne a megvalósult, a regényben létező teljes világ, vagyis „Miakro”. Ahol minden szerep egyidejűleg az ellentéte is önmagának. Nincsenek már emberek, csak ráfogások, ki- és megnevezések. Kant negyedik, perdöntő kérdésére („Mi az ember?”) ekkor így szólhat a válasz Wittgenstein stílusában: az ember (jelentése) az „ember” szó használata.

És mégis: 

a könyv legvégén valamiféle katarzis várja „hőseinket”, és velük az olvasókat is.

Mert Vörösmartynkkal szólva, „eljön a hajfodrász, a tavasz”, azaz valahol kiadatik a „Szabad tavasz!” jelszó, és az irodaépület: „magában beszél, és ezzel hozzánk szól. Akadozva és dadogva formálja a szavakat [...] meghatóan és fáradhatatlanul keresi azt a bizonyos egy mondatot, amivel megnyílik és a belsejét spórákként szétszórva mintegy ajándékként nyújtja át a világunknak, mindannyiunk világának.” A fal omlani készül. 

Georg Klein regénye egyszerre a legapróbb részletekig átgondolt, (magán)anyanyelvi egyértelműséggel előadott disztópia, és annak utópisztikus paródiája és meghaladása a szerző által teremtett, mondhatni imaginär mainstream avant-garde irodalom közegében.

És itt van immár magyarul is, Mesés Péter olykor rendkívül leleményes – és elnézve Georg Klein vadonatúj, egyszeri szóalkotásokkal telezsúfolt szövegét – egyenesen hőstettnek nevezhető fordításában. 

Georg Klein: Miakro. Fordította Mesés Péter. Budapest, Gondolat, 2021.