A hétköznapi gyermeki banalitások sorsfordító drámává lényegülése ismerős a magyar irodalomból is. A Pál utcai fiúk (1906) vagy A fehér király (2005) a legkézenfekvőbb példák arra, amikor a csínytevéseinek idilljére a tragédia komor vagy egyenesen szívszorító árnya borul. 

Ami azonban e nevezett regényektől élesen megkülönbözteti az afgán-amerikai regényíró Khaled Hosseini Papírsárkányok (2013 [2003]) című művét, az egyrészt a főhős morális adóssága, másrészt a színteréül szolgáló 20-21. századi Afganisztán a maga véget nem érő háborúival. 

Ez utóbbi keretezés ugyanakkor új párhuzamokat kínál: a populáris kultúrában se szeri, se száma az elmúlt évtizedekben keletkezett, illetve játszódó háborús alkotásoknak. Emeljük most ki közülük Srdan Golubović 2013-as, Körök (Krugovi) című filmjét. 

Trebinje, Bosznia, 1993. A boszniai háború kellős közepén egy Marko nevű szerb katona szemtanúja annak, amint három katonatársa brutálisan bántalmazza a muszlim civilt, Harist. Marko közbeavatkozik, és megmenti Harist, de a feldühödött katonák agyonverik. A túlélő Haris hátralévő életét végigkísérő hálája, Marko közbe nem lépő, későbbi sebész barátja, Nebojsa lelki tusája, és a fiát elvesztő apa, Ranko fájdalma az igazságért folytatott küzdelem egy-egy szálaként fonódik össze.   

A Papírsárkányok főszereplője, a pastu származású Amir egy jelenetben nem avatkozik be a hazara népcsoportbeli féltestvérét, Haszant érő, etnikailag is motivált erőszakba, amely kitörölhetetlen nyomot hagy gyermekhőseink életében. Eltérően Markótól, aki a Körökben életét veszti önzetlen közbelépésekor, és hasonlóan Nebojšához, aki viszont, noha csak nézi a történteket, később piedesztálra áll, amiért évek múltán orvosi hivatástudatból lemond a bosszúról, az afgán színtéren Amir nem védi meg társát. Sőt, később el is árulja Haszant. 

Talán nem is az a lényeges, hogy a Körökkel teljes azonosságot mutatnak-e a cselekményszálak, vagy inkább afféle inverz békaperspektíváról van szó. Hanem az, hogy a Papírsárkányok Amirja becsületbeli adósságát hosszú jellemfejlődés eredményeként végül Haszan fiának megmentésével törleszti, ahogy a Körökben is minden – vagyis sok minden –, a helyére kerül, mikor a fiát elvesztő Ranko végül fia egykori gyilkosának fiával együttesen emelkedik felül a múlton.   

A Haszant ért agresszió drámai jelenetével a hetvenes évek derekán a Záhir sah nevével fémjelezte köztársasági fordulat utáni években járunk, ami egyben a szereplők gyermekkorának a végét is jelképezi.

Az afgán történet a nehézségek dacára is idillikus jeleneteinek szövetét – mint a közös papírsárkány-reptetés is – a brutalitás és a gyűlölet boxere zúzza szét Haszan barbár bántalmazásakor. E képpel pedig már egy másik műhöz, ezúttal immár egy könyvhöz érünk. Saša Stanišić Hogy javítja a katona a gramofon (2008 [2006]) című könyve cselekménye – részben legalábbis – szintén a balkáni konfliktusba ágyazódik.

Višegrad, Bosznia, 1992 körül. Amikor a szerb-bosnyák „félvér” kisfiú, Aleksandar és a bosnyák kislány Asija együtt bujkálnak a házkutatásokat tartó Jugoszláv Néphadsereg katonái, vagy a szerb szabadcsapatok elől egy padláson, utóbbi a következőképp inti óva előbbit: „Ha a katonák megtalálnak, elveszik igazolványodat. és ha rossz neved van, akkor a zöld ponyvás teherautón elvisznek. Mint mamát meg papát. Lehet, hogy engem is”. Majd a narrátor kisfiú így eleveníti fel a történteket: „Súlyos csizmákat hallok, és tudom, hogy nekem jó nevem van. És bár a sárga szakálla katona mosolyog [...] mégis rákiáltok: engem Aleksandarnak hívnak, ez pedig a húgom, Katarina, ez itt Katarina, csak a kishúgom, Katarina!” (110-111)

Aleksandar akkor és ott megmenti Asiját – eltérően a fenti esetektől, mindezt érdemi vagy közvetlen áldozathozatali kötelezettség nélkül. Csak reménykedni lehet, hogy e vállalását végül siker koronázta – egy hollywoodi vagy bollywoodi filmben bizonyára így is lenne. Azonban garancia nincs rá a balkáni vérfürdőben, ahogy más háborús keretek között sem. Nem véletlenül írja Khaled Hosseini a Papírsárkányokban, hogy „végül is az élet nem egy indiai film. Zendegi migzara, ahogy az afgánok szeretik mondani: az élet megy tovább.” (421)

A túlcsorduló gyermeki mesélőkedv dagasztotta elbeszélésben ismét kegyetlen körülmények közepette foszlik szét a felhőtlen idill. A balkáni színtér ezen átlényegülését a legfrappánsabban Faruk Sehić szavaival érzékeltethetjük: „Egy világ totálisan átváltozott, aki a háború előtt focizott, annak a talpa most nem labdát érintett, hanem vigyázott, nehogy taposóaknára lépjen”. Afganisztán súlyos huszadik századi történelmi örökségének terhét pedig mindennél beszédesebben írja le ismét Hosseini: „Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor” (374).

Természetesen a párhuzamok mellett jelentős különbségek vannak e szóban forgó, a maguk módján egytől-egyig eredeti és hiteles alkotások cselekménymozzanatai és karaktereik viszonyai között. A Körökben az elkövető fia és az áldozat apja végül rendezik viszonyukat, a Papírsárkányokban az „adós” Amir már „csak” az egykori (becsületbeli) „hitelező” Haszan fiával, Szohrábbal tud felülemelkedni a múlton. A Gramofonban a megmentő Aleksandar és az általa megmentett Asija talán soha többet nem találkoznak, s miközben a kisfiú az elbeszéléshez menekül fájdalmában, arra a következtetésre jut: „egyet azonban sem a Drina, sem az történetek nem tudnak: egyikük számára sincs visszaút. A folyó nem tud megfordulni és más medret keresni, ugyanúgy, ahogy végül is nem tartatnak be az ígéretek sem. Nem bukkan fel egy vízbefúlt sem törülközőt kérni, a szeretők nem találnak egymásra [...] egyetlen golyó sem lövődik vissza nyakakból a fegyverekbe…” (307).

Ami történt, megtörtént – a Balkánon, Afganisztánban, vagy akárhol másutt. Ranko néhai fia áldozathozatalával kapcsolatban azt mondja fia barátjának, Nebojsának az egyébiránt valós eseményeken alapuló Körökben: „Ha egy követ vízbe dobsz, valami történik. Körök jelennek meg, majd tovaterjednek”. Az eseményekről és az áldozatok egy részéről számot ad a művészet, megörökítve, újrakeretezve, életet adva mindannak, ami történt.   

A fenti különbségek viszonylagosak e történetek között. Talán igaza van John Steinbecknek: „csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan”. Ugyanakkor abban is van valami, amit Hosseini mond: „az élet megy tovább, nem törődik az elejével, a végével, kamjabbal [kb. sikerrel], nakammal [bukással], válsággal, lelki megtisztulással, csak ballag tovább, mint egy poros karaván.” (421)