Az lehet, hogy minden művészet haszontalan, az viszont egyre világosabb, hogy a művészet a művészetet utánozza, az élet pedig csak illusztráció hozzá. Minden tény ellenére Japánt nem a történelemkönyvekben szereplő William Adams fedezte fel a hollandok számára, hanem egy Blackthorne nevű navigátor, ahogy a Tokugava-korszakra sem a névadója, hanem egy Toranaga nevű könyvkarakter után asszociálunk – mostantól legalábbis. James Clavell óta mindez evidens, a Hulu/FX tízrészes sorozata pedig az ő azonos című, 1975-ös regényét dolgozza fel. Clavell bestselleréből az NBC 1980-ban már készített egy minisorozatot Richard Chamberlain főszereplésével – ami sokunk gyerekkori emléke, és a regényt is sokan ezen keresztül ismerik –, a modern adaptációja (mely nálunk a Disney+-on keresztül érhető el) azonban mindezidáig váratott magára. A sógun (2024) nem a korábbi minisorozatot, hanem az eredeti regényt adaptálja, bár nem jelenetről-jelenetre, már csak a terjedelmi korlátok miatt sem (a kötet magyar változata több mint 1200 oldal). Általános benyomást ad a regényről, követi Clavell szövegét, de szelektál az eseményeiből.

Hogy miként, arra mindjárt rátérünk, előbb azonban pár szó a képekről. Az aktuális változat 

új szintre emeli a (japán) történelmi tárgyú tévédráma műfaját, és új etalont állít fel a hasonló vállalkozások számára.

 A sógun hatalmas hangsúlyt fektet a kosztümökre és parókákra, a korabeli tárgyi kultúrára, az effektekre, és általában véve a képek minőségére. Keresve sem találni olyan beállítást, ami ne állná meg a helyét állóképként, kinyomtatva és bekeretezve; a mélységélesség, a színek, a városi totálok és a belső, intim terek mindvégig érzékletesek. Olyannyira, hogy a film fényképezési stílusa olykor egész egyszerűen sok: az állandó vignetta a sarkokban, a torzítás és elmosódás a széleken éles kontrasztot képez a képek egyéb, természetes elemeivel. Az anamorfikus lencsék használata, a lens falloff, a bokeh és egyéb effektek túlzó használata dezorientáló hatást kelt, ami összhangban állhat ugyan a film főhősének tapasztalatával vagy a politikai intrikák okozta zavarral, de összességében mégis inkább elidegenítő. Ez a fajta stílus és képi világ egyre gyakoribb manapság, és talán hozzászokunk majd idővel, bár az ellenpéldák (legutóbb például a Netflix Ripley című sorozata) kimondottan üdítőek. A praktikus effektek, a mozdulatok, a színészi játék azonban szinte mindenért kárpótolnak A sógunban. Az apró nüanszoktól – hogy a nők csak korlátozott módon tudnak lépkedni a kimonókban, vagy hogy a szamuráj előbb az ellenfél ujjait vágja le, még mielőtt kardot ránthatna – a fizikailag felépített épületekig és kertekig minden a legnagyobb műgonddal készült. 

Utoljára talán A Gyűrű Szövetsége (2001) kapcsán rajonghattunk így a fizikai kellékekért és a látványtervezésért.

Az adaptáció milyenségére visszatérve ugyanakkor azt látjuk, hogy már az első epizód filmeleji inzertjei is tömörítenek, sietnek. Összefoglalják a történelmi kontextust, a portugálok kereskedelmi jelenlétét Japánban, a taikó halála utáni hatalmi űrt, amelyet öt hadúr próbál betölteni. Ehhez járul hozzá a történet katalizátora, az angol navigátor, Blackthorne, aki viszontagságos utat követően érkezik meg egy partmenti faluba, és rövidesen ott találja magát a hatalmi belviszály közepén. A könyv és a sorozat egyik vonzerejét az adja, hogy Blackthorne csetlés-botlásain keresztül ismertetik meg az olvasót és a nézőt a feudális japán társadalommal, világképpel és sorsközpontú életfilozófiával. A könyv ezt azzal egészítette ki annak idején, hogy ide-oda váltott a különböző karakterek nézőpontjai között, az ő gondolataikon keresztül avatva be a világába. Ez a mostani sorozatban leginkább Blackthorne nézőpontjára redukálódik, néhány flashbacktől eltekintve, azaz látszólag külső, nyugati szemszögből kapunk képet a történet világáról. Ez azonban csalóka feltételezés. Fontos különbség a regényhez képest, hogy a sorozat nem közvetíti a belső monológokat, a japán mondatokat azonban angol felirattal látja el (Clavell maga nem fordította le a legtöbbjüket). Mindez furcsa aszimmetriát eredményez az olvasó és a néző tudása tekintetében: az olvasó érti a karakterek motivációit, a beszédüket azonban (Blackthorne-hoz hasonlóan) nem – a néző ezzel szemben csak elvétve értesül a motivációkról, a japán mondatokat viszont egyenesben olvashatja. A sorozat nem csak az utóbbi szempontból multikulturális: 

a történet a karakterek közi viszonyokon keresztül bonyolódik, és olyan témákkal foglalkozik (öröklés, nyers hatalomvágy, féltékenység, bosszú, lojalitás, vagy épp a kereskedelem monopóliuma), amelyek hamar elfeledtetik a nézővel a kulturális különbségeket.

Ráadásul nagy hangsúlyt fektet arra, hogy mind a japán, mind az európai perspektívát bemutassa. Blackthorne idegenségével először Kaszigi Omi és nagybátyja, Jabu szembesülnek, később pedig Fudzsi úrnő, Blackthorne ágyasa is. Nem véletlenül ők a sorozat legérdekesebb karakterei, lévén ők az alanyai a legtöbb kulturális incidensnek és félreértésnek, egészen az utolsó epizódig. (Személyes kedvencem Jabu karaktere, akit a nagyszerű Aszano Tadanobu – Utolsó élet az univerzumban, Ichi the Killer – alakít.)

A karakterek cselekményszálai kezdettől fogva úgy fonódnak össze a regényben, hogy egy pillanatra sincs afelől kétségünk, hogy itt mindent a sors keze mozgat, amit a főszereplők gyakori sorsfilozófiai fejtegetései is megerősítenek. Ezt frappánsan foglalja össze a Karma, ne? szófordulat használata minden olyan esetben, amikor valami megdöbbentő, vagy fatális eseményt élnek át. A három főszereplő – Blackthorne, Toranaga és a keresztény Mariko – és néhány kevésbé jelentős szereplő (mint az említett Omi és Jabu) sorsszálaiból áll össze a nagyszabású történet, amit Clavell több mint ezer oldalon keresztül bonyolít, itt viszont alig tíz óra alatt bomlik ki. A sorozat tehát tömörít és szelektál, átrendezi a regény idővonalát, összevon eseményeket és átrohan a kevésbé fontos részeken, vagy épp be sem mutatja azokat – minden kihullik, ami másodlagos a feszes narratívája szempontjából. Ismét csak az első rész a legszemléletesebb ebből a szempontból: pillanatok alatt megismerkedünk a főszereplőkkel és a tétekkel, ám kezdetben még nincs az az érzésünk (még a könyv ismeretében sem), hogy túl gyors volna az iram. Később ez megváltozik. Amint túljutunk az expozíción, 

máris túl gyorsan haladunk át az eseményeken, és egyre inkább az az érzésünk, hogy a tíz rész messze nem elég:

kétszer ekkora filmhosszt, két évadot is bőven elbírt volna az alapanyag. (A dolog érdekessége, hogy bár A sógun minisorozatnak indult, úgy néz ki, a nagy sikerre való tekintettel folytatják. Most, hogy az eredeti nyersanyagot felhasználták, a készítők vagy maguk írják tovább a sztorit, vagy Clavell Ázsia-sagájának további köteteiből merítenek a továbbiakban.) Ezért van az, hogy azok a részek a legérdekesebbek, legjobb üteműek és legarányosabbak, amikor visszatérünk vidékre, az eredeti faluba, ahol Blackthorne hajója partot ért. Az itteni, pár részen át tartó közjáték a sorozat legintenzívebb része: itt mélyülnek el a karakterek, és itt vált vissza normális tempóba a történet – még mielőtt végleg visszatérne a régenstanács és Toranaga küzdelméhez az utolsó részekben.

A tömörítés okozza azt is, hogy a karakterek olykor egészen lehetetlen helyzetekbe kerülnek. Toranaga például, aki mindvégig a történések fölött lebeg, és csak a legszélsőségesebb helyzetekben (például földrengéskor) esik ki szenvtelen szerepéből, a sorozat végére egyszerre lesz ítélethozó és ítéletvégrehajtó. Ami tökéletesen idegen a reprezentáció végletekig szabályozott rendszerén belüli szerepétől, és nem csupán a regényalak ismeretében, de a filmben felépülő karakter szempontjából is abszurd fejlemény. (Az pedig kimondottan kellemetlen jelenet, amikor személyesen akadályozza meg Blackthorne öngyilkossági kísérletét!) Toranaga átváltozását pusztán a sorozat belső logikája, a forgatókönyvírók döntései és a sürgető tempó indokolják, a karakterből magából nem következik. A sorozat befejezése egyébként megérne egy külön cikket, mivel számos dolgot megváltoztat – olykor indokolatlanul (példa erre Fudzsi története), olykor pedig azért, hogy megértesse a nézővel az intrikák és motívumok bonyolult hálózatát. A sorozat, ahogy a regény is, rendhagyó módon nem a szekigaharai csatával ér véget, ami felé mindvégig tartott, és amire a néző (korábban pedig az olvasó) joggal számított. A sorozat készítői természetesen itt is élnek egy jelentős változtatással: Toranaga végső, belső, nagymonológját dialogikus formában kapjuk meg; mestertervéről az ő és Jabu közti beszélgetésből értesülünk. Az, hogy a történet hónapokkal a csata előtt zárul le, ismét csak azt az érzést erősíti, hogy mégsem a nagypolitika volt A sógun tárgya. Ahogy Clavellt magát sem a nagy történelmi események érdekelték, úgy a sorozat is azokban a jelenetekben a legizgalmasabb, amelyek a karakterek közti viszonyokkal, a kisemberek életével, vagy a legtriviálisabb események következményeivel foglalkoznak.