I.

Mintha vissza kellene emlékeznünk valamire, amit gyerekként, vagy amikor szerelmesek voltunk, még tudtunk: hogy a költészet az emberiség anyanyelve... Mi, akik nem vagyunk költők, és ezer- meg ezeroldalnyi prózát, rengeteg diszkurzív szöveget olvasunk, akik el vagyunk telve a magyarázó szövegekkel, akárcsak az étellel, nem nagyon érthetjük meg ezt a mondást. Böjtölni kell és fölnézni a fagyos, csillagos éjszakai égre, hogy földerengjen ezeknek a szavaknak az értelme, és érhetőbbé váljék a nem-diszkurzív, a költészetről szóló költői mondat.

Vissza kellene tehát emlékezni valamire, amit tudtunk, tántoríthatatlanul, avagy a tudásban föllelni az emléket. Egyszer volt, hol nem volt, amikor a költészet evidencia volt, és gondolkodni is lehetett költőien: a szerelemben és a gyerekkorunkban. Vagy még a fölidézhető gyerekkor előtt, ahogy Platón anamnézistana mondja. Nála az anamnézis úgy visszasüllyedés a múltba, hogy egyúttal fölemelkedés a napfénybe: megvilágosodás.

Johann Georg Hamannt, akinek a fent idézett mondatot, a filozófia egyik legenigmatikusabb mondását köszönhetjük, Londonban érte a megvilágosodás. A megvilágosodás egyúttal mindig megtérés, metamorfózis, vagy valamilyen fordulat, metanoia, tehát olyan ismeret, ami nem hagy békén megülni a seggünkön, hanem tovalendít, valamilyen irányba sodor, és csavar egy nagyot, egyet-kettőt, a gondolkodásunkon, kutatásra és egyúttal az önismeret revíziójára késztet.

A gondolkodást úgy értve, ahogy Hamann is értette: mint ami nem csupán észbeli folyamat, hanem az egész embert, léte teljességét igénybe veszi, a testét, a lelkét, a szívét; mint amit az elmélyülő érzéki figyelem indít meg, s a fogalmakat felbontja, föltárja, megforgatja, és új fénnyel világítja meg; mint ami erotikus természetű nyelvi (nála: „angyalnyelvi” és „embernyelvi”) folyamat. Az ember „állati háztartása” mozgatja olyannyira, hogy a „pudenda”, a szégyenletes szeméremtest válik összekötő kapoccsá a teremtmény és a teremtő között. A „pudenda” a „verum signaculum Creatoris”, a Teremtő igaz pecsétje: „természetünk pudendája a legszorosabban összefügg szívünknek és elménknek kamráival, úgyhogy e természetes köteléket nem lehet elvonatkoztatottan felfogni”.

II.

Hamannt Uri Asaf, a költő és festő ajánlotta egyszer a figyelmembe. Azt mondta, hogy Hamannt olvasva ő megkapta, ami a filozófiától kell neki, számára tehát az Æsthetica in nuce valóban „Esztétika dióhéjban”. Ez a rapszodikus traktátus viharosan kezdődik – „Nem lantot! – sem ecsetet! – szórólapátot Múzsámnak, hogy megtisztítsa a szent irodalom szérűjét!” –, és rögtön az is kiderül, hogy bármennyire is hajt bennünket a kíváncsiság, hogy megfejtsük a fentebb idézett híres mondást, erre önerőnkből nem telik. Segítő kézre van szükségünk, aki megfejti számunkra az intertextuális utalások sokaságát (mint például hogy ez a „szórólapát” utalás a Mt 3, 12-re, és Keresztelő Szent János adja próféciájában az Eljövendő kezébe).

Hamann Kierkegaard-hoz hasonlóan sok álnevet, sőt gúnynevet és mindenféle önmegjelölést öltött magára, az egyike volt az „Homme des Lettres” – filológus, hermeneuta és tüzetes olvasó volt ő egyrészt, és körmönfontan, sziporkázóan fogalmazó, nyelvjátékosan ironikus, sőt szarkasztikus hangú, szenvedélyesen vitázó „antfilozófus” másrészt. Ő szabad, szabadszájú beszélgetésnek fogta föl az írást – saját magával, ellenfelekkel, barátokkal és kollégákkal, olvasókkal, könyvekkel, filozófiákkal vitázott, Istennel és az Írással társalgott. Ő a legbeszélgetőbb szerző, akit nekem szerencsém volt böngészni.

Segítség nélkül azonban nem tudunk szóba elegyedni vele, mert nem tudunk latinul, görögül, héberül, nem tudunk annyira jól németül, angolul és franciául, és nem ismerjük az intertextuális vonatkozások kilencven százalékát. Hamann egyrészt az örökkévaló szövegek értelmezője és közvetítője, másrészt a korabeli aktuális olvasmányok kritikusa és a korabeli műveltség nyelvének éleselméjű meg- és kiforgatója.

Van azonban segítségünk. Kocziszky Éva Hamann és a modernitás kritikája című könyve kiváló kalauz és tolmács. Tavaly novemberben jelent meg Bécsben a Karolinger kiadónál az Æsthetica in nuce is németül az ő gondozásában és kommentárjaival. Ez a könyv sajnos nem kerülhetett a kezünkbe. Az ő tolmácsolása nélkül nem lehetséges Hamann-nal foglalkozunk, noha magyarul is rendelkezésre áll egy jó válogatás Rathmann János fordításában és paratextusaival.

Életem az első Hamann-impulzusa is Kocziszky Évától származik. Talán vannak, akik emlékeznek arra, hogy a nyolcvanas évek fordulóján literátorkörökben eseményszámba ment az Akadémiai Kiadó Irodalomelméleti Tanulmányok-sorozata, az Opus; az egyikben olvasható Horváth Iván és Kocziszky közös kis esszéje Hamannról, amit többen is lelkesedve fogadtunk. Ekkor, huszonkét éve ültetett bolhát a fülembe a híres, kétszázhatvan éves hamanni mondás.

III.

Szívesen gondolom azt magamról irodalomkritikusként és mint „femme des lettres”, hogy elfogulatlanul veszem a kezembe a könyveket, de ez nem egészen igaz, mert várakozások és kérdések mozognak bennem. Annyiban áll, hogy mindegyik, a legjelentéktelenebb külsejű és teljesen ismeretlen szerzőtől származó könyvben is benne lehet a „bölcsek köve”, azonban már ez is elfogultság és várakozás. Annak megengedése, hogy egy könyv eseménnyé váljék, hogy a könyvtest föltáruljon, és valami hallatlanul fontosat áruljon el a világról. Hogy a nyelve megszólítson, és a könyv minél jobban igénybe vegyen.

Melyek azok a kérdések és várakozások, amelyekkel Hamann Válogatott filozófiai írásait kurkászom? Meg a róla szóló szakirodalmat? Elsősorban a már idézett szállóige, és egy másik szállóigéjének a megfejtése. Ez utóbbi így hangzik: „Beszélj, hogy lássalak!”; „Rede, daß ich Dich sehe!” Ez Hamann-nál antik idézet, amit ő 5. Mo. 5. 2–4 nyomán úgy értett, hogy egy beszélő Istennel lehet dolgunk. Ha Isten beszél, örökké teszi, most is.

A két szállóige szorosan összefügg. Hamann ugyanis nem azt állította, amit a tizennyolcadik század derekán fedeznek fel, s ami máig tartja magát, hogy a Biblia irodalmi, költői nyelven, képekben és metaforákban íródott szöveg, tehát hogy a Biblia irodalom, literatúra, hanem azt, hogy maga Isten költő és író, akinek a nyelve, a beszéde, az írása a teremtés – a természet és a történelem. A Biblia is – természetesen – fordítás. Mi, emberek „a teremtés rovarjai” vagyunk, Isten beszéde azonban az egész világ: a fák, a sziklák, a bokrok, a tengerek, a hegyek, a folyók, a vízesések, az állatok, a föld, a rózsák, a férgek és a világ telése-múlása. Az én személyes Hamann-szállóigém ez: „Tudom, hogy a föld az anyám, és a férgek a testvéreim.” (Amit összefüggésbe hozok Pilinszky versszakával: „Madarak fészkeit / ölelő semmi szél, / lennék a holt avar / szarvasok fekhelyén. / Darabka néma rög, / lennék a föld sara, / maga a puszta föld, / lennék a föld maga!” és a sétálóélményeimmel.) Hamannt követve: Isten élő szavaival, szavaiban és köztük élünk. Meg lehet próbálni sétálni egyet a kertben, a parkban, az erdőben úgy, mintha Isten szavait látnánk a téli fák, az ákombákom bokrok, az ostorként verő vesszősarjak és a vörösre szennyezett kanális alakzataiban, és mintha olvasnánk, amit látunk, mintha beszélne az, amit látunk. A hasonlat egy szökevény pillanatra megvalósulni látszik.

Az a természet azonban, amit Hamann érzékelt, és imígyen felfogott, az ipari forradalom előtti természet volt: teremtés, és mi legföljebb régi festményeket nézegetve tudjuk elképzelni, hogy milyen lehetett. Caspar David Friedrich például Hamann fia lehetett volna, hát nézzük meg az ő tájképeit, hogy annál jobban átérezzük: a mai roncsolt természet Isten könyvének a rongálása, szaggatása és elpusztítása.

Az a történelem, amiről Hamann tudott, és amit élt, az első és a második világháború, a vegyi, a tűz- és az atomfegyverek bevetése előtti történelem. Ami utána következett, az elégette Isten „emlékkönyvét”. Ez is bibliai metafora, a Mal. 3, 16-ban olvasható, hogy Isten egy „emlékkönyvet” ír rólunk. Itt Isten író. Elég sok borzalmat és horrort leírt egyébként, de ami a huszadik században ráadásul következett, azt én úgy fogom föl, hogy ennek a krónikás „emlékkönyvnek” a tönkretételét a „hamuszín egek” alatt.

Persze ezek oktondi, amatőr fejtegetések, azonban azzal a kérdéssel és várakozással fordulhatunk a tudós Hamannhoz, hogy hogyan lehet ma érdemben, ne mondjam: reálisan diskurálni Istennel a teremtés által úgy, hogy elkerüljük azokat a csapdákat, amelyeket ő, Hamann is ismert, de amelyek mára vasfogúakká váltak. Az egyik az áhítatosság (ájtatosság) csapdája. Ez a szó németül „Andacht”, amiben benne van a „gondolat” magva is, az „elmélyülés a gondolatban”, és a mai köznyelvben is él mint „koncentráció”, magyarul azonban a szónak pejoratív értelme van vagy lett. Hamann mindenesetre sosem „ájtatos”, ellenkezőleg, virgonc, szemtelen és csavaros eszű, nyelvjátékai számtalanok, számunkra gyakorta nem érthetők, de érezni folyton a játékosságot és egyfajta engedetlenséget, hogy nem és nem engedi át a nyelvét a sztereotípiák, közhelyek, a teológiai nagyotmondás, sem a „térítés” kísértéseinek. „Az én filozófiám két lábbal a földön jár, és csak a szemével érintkezhet az éggel” – írta, és tényleg így van.

Hívőnek hívő, de „a legnagyobb kétségek közepette” él, elmélkedve és elgondolkodva önnön kuszaságán, tévedésein és tévelygésein; „érzéki vadembernek” nevezi magát, satyrosnak. A vallás azonban semmiképp sem menedék és menekülés számára, ahogy mondani szokták – ellenkezőleg, ő épp a filozófiát, a teológiát, az egyházat, a politikát, a tudományt tartja „a menekülés intézményeinek”, és a bibliai gondolkodásával lép rá a nehezebbik, a keskeny és a magányos útra, a coincidentia oppositorumok göröngyeit tapossa, és „a természet tanítványaként” gondolkodik az isteni dolgokról. A hit az ő számára folytonos határátlépés, excentrikus elmélkedés, az ihlet szeszélyeinek kiszolgáltatott beszélgetés. Spontán beszélgetés valóban, írásos formákban is sikerül megteremtenie a beszélgetés légkörét, és gyakran csípős ez a levegő.

Hamann kikerüli a másik csapdát is: az érzelgősség, a szentimentalizmus csapdáját. A biedermeier korát nem érte meg, és úgy látszik, kispolgáriság sem volt még akkor, mégis különös és üdítő, hogy a vallásos érzelmesség semmilyen fajtája nem jön elő az ő soraiból. De ma lehet-e úgy vallani a hitet, hogy ne csattanjon a bokánkra ennek a csapdának a foga? És a teológiai hájjal való kenegetés se csúsztassa félre a gondolkodást? Hamann sose beszél úgy, mint a papok és a teológusok. Mondja is önironikusan, hogy ő nem nőtt fel az igazságokhoz, alapelvekhez, rendszerekhez, tőle csupán töredékekre, fragmentumokra, szeszélyekre és ötletekre telik. És ez így is van valóban. Nem írt prédikációt, sem rendszeres teológiát vagy filozófiát; ötletelt, ezért is nevezte magát előszeretettel spermologosnak. (Ez Szent Pál gúnyneve volt, majd – Kocziszky magyarázata szerint – azt a szegény embert, azt a hajléktalant nevezték így, aki a piacokon fölszedegeti a földre hullott magokat, ételmaradványokat, illetve fölcsipeget mások által elhullajtott történeteket, híreket, beszédeket. Ezek szerint például Esterházy is spermologos volt. A szónak persze erotikus sugallata is van.)

IV.

A rendszeralkotás nem is érdekelte egyáltalán, ellenkezőleg, légváraknak tekintette még egy Kant nagy „tanépítményeit” is, de a szubjektív meditációit sem eresztette bő lére. Tömören és velősen fogalmaz. Az ő fő műfaja a metakritika, vagyis az észkritika kritikája. Szembement a felvilágosodás tendenciáival, a „metafizikusok, az észtanítók, a mérésművészek és a hittudósok” gondolkodás- és beszédmódjával, mert elviselhetetlen volt számára az ember redukciója a tiszta észre, a kontrollált tudatra; bírálta az ész függetlenítését és az ember autonómiájának az eszméjét, mert őszerinte az ember nem autonóm, hanem féreg és rovar a teremtésben, még ha istenképe is van. Akkor van, ha szeret és szeretik, azaz szerető- és szeretett-állapotba kerül, ami a conditione humaine egy különös, egyáltalán nem érzelmes, hanem extra tudással bíró fajtája. (Emlékezzünk vissza!) Hamann nagy erotikus volt, a Schreibart der Leidenschaftot, a szenvedélyes írásmódot gyakorolta, de a magánéletében is az volt, szerelemhívő – papi áldás nélkül élt együtt „lelkiismereti házasságban” a kedvesével, és négy gyerekük született.

Neki még volt fogalma az érzelmek akár biblikusnak is nevezhető szentségéről, és nem tűrte, hogy a gondolat az észre szorítkozzon, hogy megbéklyózza az érzelmeket, a szeszélyeket, a véletleneket, tehát hogy csak észgondolatokban gondolkodjunk, és kiheréljük, ivartalanítsuk a gondolatokat. Nem tűrte azt sem, hogy a felvilágosult ember gőgösen vagy a gyermetegeken gyámkodva függetlenítse magát a hagyománytól, a hittől, az istengondolattól.

 Ő inkább a szubjektivitásban, a saját élményeiben talált bizonyosságra, semmint az absztrakciókban. Az észt összekötötte az érzékiséggel, és az érzékiség eszét fürkészte, a hamis rajongás és a dogmák Szküllája és Kharübdisze között hajózott: „Olyan emberhez látszom hasonlónak, aki bár beleütközött néhány zátonyba, és egy kis tengeröböl áthajózásánál épp csak elkerülte a hajótörést, mégis van olyan vakmerő, hogy léket kapott és vihartól megtépázott sajkáján a tengerre szálljon, és annyira hajtja a becsvágy, hogy ily hátrányos körülmények között is vállalkozzon egy Föld körüli utazásra” – írta 1771-ben az Egy kételkedő éjszakai gondolataiban.

Sosem tagadta tudatlanságát, kételyeit, tévedéseit és bonyodalmait, direkt napvilágra hozta kuszaságait, képtelenségeit, búskomor hangulatait és kétségbeeséseit, beleértve az intim gyalázatokat is. „Úgy tekintem magam, mint egy rendkívül idétlen torzszülöttet, aki alkalmatlan lévén a társadalomba való beilleszkedésre, minden emberi érintkezésből kitaszíttatott, és vigasztalanul elhagyatottá vált.” Ez így is volt, noha Hamann élénk levelezést folytatott, társakat kereső és találó, barátságpárti ember volt. Egy beszédhibás nagy beszélgető. Egy istenfélő, aki azonban tartott „a képzelőerő csalásától”, a káprázatoktól; egy kritikus hívő, aki nem akart hiszékeny lenni.

Viharos és szexuálisan kicsapongó ifjúkorának vége felé tért meg, más szóval világosodott meg – a német ezt szép szóval Erweckungserlebnisnek, felébredési élménynek nevezi –, miután megjárta az önismeret poklát (Höllenfahrt der Selbsterkenntnis). Úgy talált rá Isten könyvére a Szentírásban és a világban meg az eljövendőnek képzelt mennyben, hogy mindenekelőtt nem az egyes vétkeit bánta meg, hanem, akárcsak később Kierkegaard, az egész szellemi magatartásán fordított. Pokoljárása mélyén ugyanis a testvérgyilkos Káint ismerte fel magában, ez volt az, ami elborzasztotta őt addigi önmagától, és a másik út elejére állította. Egy szellemi fordulatot hajtott végre azzal a két negatív fölismeréssel terhesen, hogy „minden Jézusra vagy az Istenre irányuló gondolat el van rejtve előlünk, sőt ellenünkre van”, és hogy „nincs a hatalmunkban a magunkról való ismeret”, nemcsak az istenismeret, hanem az önismeret is elérhetetlen tehát.

És fölfedezi az „élet fáját” az Írásban, az isteni költészetben s vele a szeretetben és a természetben. Azt, amit „a megismerés fája” elvesz tőlünk – Kafka majd így fogalmaz erről a problémáról: „Nemcsak azért vagyunk bűnösök, mert ettünk a tudás fájáról, de azért is, mert az élet fájáról még nem ettünk. Bűnös az állapot, melyben leledzünk, függetlenül a vétektől.” Kafka szavaival egyúttal összefoglaltuk Hamann megtérési élményét, csak azt hangsúlyozzuk még, hogy ama titokzatos, elveszített fa Hamann számára a nyelvben él és virágzik. „Az én alapvető kérdésem nem az, hogy mi az ész – hanem hogy mi a nyelv” – foglalja majd össze később, 1784-ben, és most nekünk kell belegondolnunk ebbe a kérdésbe.

V.

Sok és sokfajta nyelv van, ismert is jópárat, ám azt a nyelvet-beszédet-írásmódot kérdezte, amellyel az ember a teljes létét képes kifejezni, ami tehát nem lehet az iskolás ész nyelve. Ez a költői nyelv lehet csak, aminek a kertjét ő a maga soknyelvű és a csevegést, a fecsejt, a spermológiát sem megvető, a nyelvi puritanizmust ki nem álló antifilozófiájával művelte. Folyton sétafikált a nyelvek és a beszédmódok között – fordított, ámde az anyanyelvét is fordításnak tartotta, feltételezte ugyanis a dolgok néma, nyelv előttes nyelvét – Isten nyelvét –, amit az összes nyelvek fordítanak. Egy mókás és találó metaforája szerint a köznyelv, az élő nyelv „Isten országának vidám napilapja”. Ő nem is akart többet, mint ebbe írni és vidáman kikezdeni a racionalitás uralmát, ami sivataggá pusztítja a világot.

Kierkegaard, Benjamin, Kafka, Heidegger, Derrida, Paul de Man, a nyelvfilozófiák felől is lehet ma olvasni Hamannt, de vajon lehet-e a vallás, a hit felől is? Egyáltalán hogy fest ma az élő hit?

Az ember „mindent elront, amibe csak belekezd” – írta Kierkegaard a naplójában. „Gyilkosan hazug filozófiátok eltakarította az útból a természetet” – így Hamann, aki a természet, az állatok elpusztításának tragédiájáról is beszél azzal, hogy az ember „állati háztartását” is védelmébe veszi, mert ez is az Isten teremtett földjéhez tartozik – mi is! –, és mivel az állatiságával együtt megismerő istenképű lény száját szárnyas szavakra nyithatja. Hamannunk fölteszi a kérdést: „Milyennek is kellene tehát lennie egy olyan elbeszélésnek, amelyik olyan dolgokat akarna megértetni és észlelteni velünk, amelyek távol esnek fogalmaink teljes tárházától?”

Az Énekek éneke volt az ő számára ilyen szöveg, ami forma szerint is sokirányú dialógus. De dialogikus az ő számára az Ószövetség olvasása is: „A zsidó nép történetében önnön bűntetteimet ismertem föl, benne saját életrajzomat olvastam.” Kérdés, hogy én, mi tudjuk, tudhatjuk-e így olvasni a Bibliát. Ezt a kérdést Marno János őskérdés-variációjával próbálom most „metakritikai” fénybe állítani. Így hangzik a felelgetős verspár: „Mi keresnivalója itt a földön / ennek az elveszett alaknak?” (Egy költői kérdés) és „Mi keresnivalója itt a földön / ennyi elveszett alaknak?” (Egy szónoki kérdés).

Én Johann Georg Hamannt nem ismerem, nyújtom felé a kezem, de még nem érintkeznek az ujjbegyeink sem. Készülök azonban egy kézfogásra, mert érzem a beszélgetés szelét fújdogálni. Végezetül azonban a Kocziszky Éva által nagyra tartott, számomra ismeretlen Max Picard-t idézem:
          „Az ember mintha nem is bízna többé abban, hogy egy másik felé útnak indítsa a szót; inkább saját magához beszél, saját magába bele, mintha szét akarná nyomni, meg akarná semmisíteni, el akarná takarítani a szavakat, illetve mintha bensőjének ürességébe akarná levetni azokat a szavakat, amelyek már csak romjaikban léteznek.”

Ez már a huszadik század. Mégse ez legyen az utolsó szó, hanem meditációs tárgyként a hamanni Beszélj, hogy lássalak! Ki mondja kinek?

* 

Jegyzetek:

Hamannt Rothmann János, illetve Kocziszky Éva fordításában idéztem. Kocziszy fordításában idéztem Picard-t és Kierkegaard-t is. A Nyolc oktávfüzetből származó Kafka-idézetet Tandori Dezső fordította. A Pilinszky János-idézetek az Ének a kőszívű királyról, illetve a Harmadnapon című versből valók. Marno János verspárja a Hideghullám című kötetében található.

Felhasznált irodalom:

Johann Georg Hamann: Válogatott filozófiai írásai. Válogatta, fordította, a magyarázó jegyzeteket, az elő- és utószót írta Rathmann János. Pécs, Jelenkor Kiadó, 2003.

Kocziszky Éva: J. G. Hamann és a modernitás kritikája. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.

Horváth Iván – Kocziszky Éva: „Költészet az emberiség anyanyelve”. In: Ismétlődés a művészetben. Szerk. Horváth Iván – Veres András. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Kocziszky Éva: Antifilozófusok. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2014.

És a könyv, amely nincs meg nekem:

Johann Georg Hamann: Aesthetica in nuce. Herausgeben und kommentiert von Eva Kocziszky (Karolinger Verlag, Bécs, 2021.)