„Érezzük a történelem leheletét […] nincs időnk arra, hogy így kutakodjunk a saját zsigereinkben” – mondja az egyik szereplő még a könyv elején, de már a cím is utal ennek veszélyességére és nyomasztó hangulatára, hiszen A velünk élő múlt másról sem szólhat. Bronisław Wildstein történelmi regényét Németh Orsolya precíz fordításában veheti kézbe az olvasó – ami nem is olyan meglepő, mert a történet már-már a riportirodalom műfaját súrolja, így a fordító tematikai és korszakbeli érdeklődésének is megfelel. Jelen történet a szerző nagyon kis százalékban önéletrajzi ihletésű regénye, mely egy zsidó család életét és sorsát mutatja be a huszadik század újra meg újra átideologizált időszakában. Wildstein több generációt is megszólaltat, attól kezdve, hogy a világeszmék teret hódítottak maguknak, egészen addig, míg teljesen eluralkodtak az emberi elmén. Ugyan első ránézésre joggal következtethetnénk arra, hogy a regény középpontjában a család áll, ennél nagyobbat azonban nem is tévedhetnénk, mivel a család is csak eszköze és alárendeltje a politikának: olyan eseményeknek is ki van szolgáltatva, amelyektől ideális esetben távolságot tartana. A kötet éppen ezért egy olyan család története, melyet akaratlanul is szorosan átsző és befolyásol a politikatörténet.

Ez a családi kép, ahogy utaltam rá, egyáltalán nem intim: a párbeszédek is leginkább arra terelődnek, mit gondolnak épp a világ átalakulásáról. Nyomon követhetjük, hogy váltja fel a vallást az ideológia, és hogyan szigetelik el magukat fokozatosan a szereplők zsidó identitásuktól, főleg azáltal, hogy mindegyik rendszerben a nem kívánt vendégek szerepét osztják rájuk. A szereplők értelemszerűen mindezt nem bírják metafizikai szorongás nélkül, ez pedig fokozatosan átalakítja a személyiségüket. A változást jól ábrázolja a család legidősebb megelevenített alakja, Brauch Brok, aki mindenkivel, így saját magával is békében él, és mindig kész segíteni az elesetteken, amíg a pravoszlávok bele nem avatkoznak a dolgaiba. Ahogy haladunk az időben, a Brauch képviselte békesség kezd anakronisztikussá válni: kommunista szimpatizánsok, üzletemberek, párttagok és ellenzékiek is megjelennek, az ennek hatására kirobbanó belső konfliktusok pedig a családot is frakciókra szabdalják. A fő konfliktus a ’60-as évektől követhető nyomon a regényben, ahol sokkal hangsúlyosabbá válik Benedykt feleségének, Zuzannának a szemszöge. A hozzá hasonló goj szereplő bevonása minden ilyen regény alapkövetelménye: ő a külső szemlélő, aki értelmezi a számunkra érthetetlen utalásokat. Nem véletlen, hogy Adam, Brauch fia és Benedykt apja Zuzannának hamarabb megnyílik a halálos ágyán, mint a saját fiának, aki nem is igyekszik apjával mélyebb kapcsolatot ápolni. Részletekbe menően megismerjük a magánéletét, ahogy azt is, ahogyan tanára, Freud pszichoanalízisét megtagadva más utakat választ pszichiáterként – bár eleinte nyilván érthetetlennek tűnik, miért épp a menyének nyílik meg ilyen bőbeszédűen.

A már említett fő konfliktus azonban Benedykt és Zuzanna között bontakozik ki. A megismerkedésüket tárgyaló részekből kiderül, hogy a zsenge és még merész vélemények milyen egybehangzónak tűnnek: „Mit jelent a perspektíva megjelenése a reneszánsz festészetben? Bevezet egy második síkot, egy hátteret, megmutatja a részleteket. A középkorban ez még mind nem létezett. Akkor nem volt rá szükség. Csak a reneszánsz idején jelent meg az ilyen átlagos… evilági létbe belesüppedő ember. […] Fény derül rá, hogy a szociológia egy időben jelent meg azzal, hogy a festészetben bevezették a perspektívát.” (34) Miután azonban megházasodnak, életük teljesen más fordulatot vesz: Benedykt belép a pártba, míg Zuzanna az öccsével együtt kiáll a Szolidaritás mellett. Ez persze megint levezethető a címben szereplő múltból, hiszen míg Zuzanna apját a kommunista rendszer börtönbe vetette, addig Benedykt megfélemlítve bujkált zsidó kisfiúként egy szekrényben, ezért ő sokkal könnyebben hasonul a rendszerhez, és inkább lehetőséget, mintsem ellenséget keres benne. A viták és ellentmondások miatt közösen vállalt gyermekük, ifj. Adam élete sem egyszerű – nem nehéz elképzelni, milyen szorongások vegyülnek benne, anélkül, hogy tudná mi történt az elődökkel. Sorsa jól illeszkedik a családi mintázatba: Benedykthez hasonlóan ő is alig ismeri az apját, ettől függetlenül azonban éppúgy hatással van a jelenére, mint nagyapja az apjáéra. Ha egyetlen idézetben próbálnánk a kötetet összefoglalni, alighanem Mózes könyvének visszhangját hallanánk benne: „Az Úr türelme hosszú, szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és hitszegést; bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat harmad- és negyedízig.” (4Móz. 14.18.)

A tény, hogy Wildstein a riportirodalom képviselőinek sorát erősíti, nyomatékosan átüt a könyvön. Ugyan mértékkel gazdálkodik saját élettapasztalataival, de leginkább annak a korszaknak az ábrázolását domborítja ki, melyet ő maga is behatóan ismer, átélt, és melynek mozgalmaiban aktív résztvevő volt. A könyv ugyan 450 oldalon bő száz évet tárgyal, és nagyon sok szereplővel operál, a háborús idők azonban inkább retrospektív módon jelennek meg újra és újra, míg a ’60-as évektől kezdve Wildstein hosszú leírásokban tárgyalja a totalitárius rendszer társadalmon ejtett brutális sebeit. Ennek bőséges leírása arra enged következtetni, hogy elsősorban ez az a múlt, melyből képes levezetni a jelen viselkedésformáit és tudat alatti szorongásait, hiszen azóta már felnőtt egy generáció, amelynek képviselői a rendszerváltozás után születtek.

Annak ellenére, hogy a regény lengyel miliőben, leginkább Varsóban játszódik, nyilvánvalóan levonhatóak belőle a saját tanulságaink – csak ne sikerült volna ennyire didaktikusra. A történelmi események bemutatása ugyanis sok helyütt elnyomja azok érzületét, és a csendnek, a hallgatásnak is lehetett volna fontosabb szerepe. Az azonban így is tagadhatatlan, hogy kiváló történelmi tabló tárul elénk, mely sokak számára kapaszkodót is nyújthat saját maguk idő- és térbeli értelmezéséhez.

Bronisław Wildstein: A velünk élő múlt. Fordította Németh Orsolya. Göd, Rézbong, 2019.