B-n doktor titka

A tizennyolc éves fiatalember, Ippolit Tyerentyev tüdőbajban szenved. Miskinnel és a regény többi szereplőjével való első találkozása alkalmával Pavlovszkban elmondja mindenkinek, hogy meg fog halni:

„…két hét múlva, jól tudom, meghalok… Ezt a múlt héten maga B-n jelentette ki nekem…” (Dosztojevszkij: A félkegyelmű. Fordította Makai Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976.291.)

Később beismeri, hogy hazudott:

„…B-n nem mondott nekem semmit és sohasem látott engem…” (394.)

Akkor miért nem mondta meg az igazat, hogy ki B-n és miért volt fontos éppen az ő véleménye? B-n nem más, mint Szergej Petrovics Botkin, abban az időben az egyik legismertebb pétervári belgyógyász. Botkin 1860-ban védte meg a disszertációját, majd professzor lett, 29 évesen belgyógyászati klinikát vezetett, ahol tudományos laboratóriumot nyitott. Időnként nála gyógyíttatta magát Herzen, Nyekraszov és Szaltikov-Scsedrin. Dosztojevszkij is néhányszor Botkinhoz fordult.

Botkin elég gyorsan a tévedhetetlen orvos hírnevére tett szert, bár kollégái és néhány újságíró megpróbálta ezt a képet megcáfolni. 1862-ben az általa elkövetett hiba majdnem szenzáció lett. A klinikára egy fiatal férfi érkezett, akinél Botkin azt gyanította, hogy májkapugyűjtőér trombózisa van. Abban az időben ez bátor feltételezés volt, ilyen betegség csak a boncolás után igazolódhatott be. A belgyógyász gyors halált jósolt a férfinak. Telt-múlt az idő, a páciens életben maradt, és továbbra is szenvedett. Több mint 120 napot töltött Botkin állandó megfigyelése alatt, túlélte az operációt, de utána mégis meghalt. A boncoláskor a patológus kihúzta a májkapugyűjtőeret, amelyben a trombózis volt. Ippolit Botkinról említést téve próbálja meggyőzni a beszélgetőtársait, hogy hamarosan meghal, és ezzel igyekszik magára vonni a figyelmüket.

A szamár titka

Miskin, amikor Jepancsinéknál vendégeskedik, elmeséli, hogy epilepsziája súlyosbodása után Svájcba küldték:

„Emlékszem: kibírhatatlan szomorúság vett erőt rajtam; sírni szerettem volna; egyre csodálkoztam és nyugtalankodtam: félelmetesen hatott rám, hogy mindez idegen; ezzel tisztában voltam. Lesújtott az idegen légkör. Ebből a sötétségből, emlékszem, egy este Bázelben ocsúdtam fel, amikor megérkeztünk Svájcba; a piactéren egy szamár ordítására ébredtem fel. A szamár roppant meghökkentett, és valahogy rendkívül megtetszett nekem, és akkor hirtelen mintha világosság támadt volna az agyamban.” (57)

Ebben a pillanatban a Jepancsin lányok elkezdenek nevetni, és ezt azzal magyarázzák, hogy ők maguk is láttak és hallottak szamarat. Közép-Oroszország lakói számára a 19. században a szamár különös állatnak számított. Azt, hogy valójában hogy néz ki, csak könyvekből lehetett tudni.

Viszont a tájékozott olvasóközönség tisztában volt vele, hogy a szamár ostoba és a butaság szimbóluma. A franciából fordított állatmesékből a buta állat képe más irodalmi műfajokba is átkerült. 1867-ig a „szamár” szót kizárólag káromkodáshoz használták. Ezért keletkezik Miskinnek a hercegkisasszonyokkal való beszélgetésében zűrzavar. A herceg őszintén mesél Jepancsinéknak a számára fontos eseményről, de a hölgyek gúnyolódnak rajta, gyakorlatilag nyíltan ostobának nevezve őt. Miskin nem sértődik meg, ezzel a regényben első alkalommal tűri el az igazságtalan sértést.

Nasztaszja Filippovna megölésének titka

„Letakartam viaszosvászonnal, jó amerikai viaszosvászonnal, és csak arra terítettem rá a lepedőt; négy üveg szublimátumot tettem mellé, kibontva, most is ott állnak” (619.). – meséli Rogozsin Miskin hercegnek. Ennek a gyilkosságnak a részleteit Dosztojevszkij a való életből merítette.

Köztudott, hogy Dosztojevszkij egy bűnügyi hírből használt fel egy részletet, miközben a Bűn és bűnhődésen dolgozott. Ugyanilyen módon dolgozott A félkegyelműn is. Dosztojevszkij akkor külföldön volt, és nagyon aggódott, hogy elveszíti a kapcsolatot a szülőföldjével, és a könyv nem válik aktuálissá. Azért, hogy modern és valószerű regényt írjon, elolvasott minden kezébe kerülő orosz újságot, különös figyelmet fordítva a fontosabb szerencsétlenségekről szóló hírekre.

A félkegyelmű hősei aktívan beszélnek meg két bűnügyi esetet. Az első hat ember meggyilkolása Tambovban. A második incidens egy uzsorás megölése és kirablása Moszkvában, amelyet a Moszkvai Egyetem egy tizenkilenc éves hallgatója hajtott végre, akinek mert nem volt elég pénze az esküvőjére.

Azonban a legfontosabb, amit az újságból vett át, A félkegyelműben Nasztaszja Filippovna meggyilkolása volt. Az újságok 1867-ben Kalmikov ékszerész meggyilkolásáról adtak hírt. Ezt egy moszkvai kereskedő, Mazurin hajtotta végre. Úgy, mint Rogozsin, az apja halála után hatalmas kereskedői vagyon és egy nagy ház teljes jogú örökösévé vált, ahol végül elkövette a bűntényt. Mivel nem tudta, mit csináljon a holttesttel, elsőként elment és vett egy amerikai viaszosvászont és szublimátumot ― egy speciális oldatot, amelyet az erős és kellemetlen szagok leküzdéséhez és a levegő fertőtlenítésére használtak. Az a tény, hogy az igazi gyilkos és Rogozsin is épp amerikait választanak, közvetlen hivatkozásnak tekinthető az olvasók felé, akik ismerték a Mazurin-ügyet.