Alapadatok^[1]

A világ nyelveiről az Ethnologue internetes adattár adja a relatíve legteljesebb képet, amely szerint Afrika 887 millió lakosa 2144 nyelven beszél. Összevetésül: Ázsia esetében e két szám nagyjából négymilliárd és 2294 – vagyis adott népmennyiségre több mint négyszer annyi nyelv jut Afrikában, mint Ázsiában.

Tegyük ehhez hozzá, hogy a nyelveknek ez a gazdagsága nem egyenletesen oszlik meg a kontinensen: míg Nigériában több mint ötszáz, Kamerunban, Tanzániában vagy Kongóban pedig több mint száz nyelvet regisztráltak, Ruandában vagy Burundiban a három eléggé különböző karakterű etnikum egy nyelvet beszél. Így Ruandában a bizonytalan eredetű pásztornép, a tutszik, a többséget kitevő, bantu hutuk, és a letelepült, kis létszámú pigmeus twa-k (tuák) egységesült közös nyelve a kinyarwanda, és hasonló szerkezetben, bár módosult megnevezésekkel Burundiban is ez a helyzet.

Még inkább bonyolítja a helyzetet, ha arra gondolunk, hogy vélhetően a mai Kamerun területéről kisugárzó bantu nyelvek száma, Fodor István kitűnő könyve^[2] szerint mintegy 370, saját becslésem szerint pedig ennél is sokkal több (a legfrissebb, 2019-ből való összegzés 555 nyelvi variációt vesz figyelembe, de létezik 900-as becslés is). Ez azért lényeges kérdés, mert azonos gyökerű nyelvekről van szó, amelyek esetében legtöbb esetben még nem került sor arra, hogy számba vegyük, külön nyelvről vagy csak dialektusról van szó. (Az már csak hab a tortán, hogy az Ethnologue 887 millió embert vesz számításba, miközben egyes információk szerint ez már kb. 1,3 milliárd!)

Évtizedekkel ezelőtt jó barátságba kerültem két, a déli Szudánból tanulmányi céllal Magyarországra érkezett házaspárral. Megkíséreltem anyanyelvükön (a nilota csoportba tartozó silluk) folklórszövegeket gyűjteni. A Joseph Bol Chan feleségétől gyűjtött szövegeket a később hozzánk érkezett Peter Adwok segítségével írtuk át eredeti nyelven, majd angolra és magyarra fordítottuk. Egyik szöveg esetében a fűszoknya megnevezése kapcsán Peter felkiáltott: – Ez nuer szó, de értem! – Mikor megkérdeztem tőle, mennyire értik egymást a silluk és a nuer emberek: azt mondta, szerinte a szókincsük legalább nyolcvan százaléka azonos. Ez persze nem reprezentatív becslés, mégis elgondolkodtató, hogy lehet ekkora azonosság a szakirodalomban teljesen különállónak kezelt két etnikum, illetve két nyelv között?

Még egy, a számlálást zavarba hozó tényadat: mindmáig George Peter Murdock kézikönyvében^[3] kapunk leginkább rendszerezett formában képet az afrikai népekről. E mű végén szerepel egy néplista, amely kb. 8000 nevet tartalmaz. Kétségkívül megtalálhatók benne egyes népnevek változatai is. Mindemellett ez a számadat is kérdőjelek sokaságára utal, ha például Nigéria esetét vesszük figyelembe, hiszen miközben az Ethnologue 500-nál több nyelvről ad információt, a különféle adattárak mindössze 250 etnikumról szólnak. Azaz, ha ez így volna, minden etnikai csoportnak kettő vagy még több anyanyelve lenne.

Az afrikai nyelvek eredete, feltárása, rokonsága, egységesülési folyamata

Az afrikai nyelvek eredete igen fogas kérdés. A bantu népek elvándorlásának kezdetét (és vele a nyelvek szétsugárzásának megindulását) újabban már a Kr. e. első évezredbe helyezik. Ennél még sajátosabb esetre lelhetünk Afrika egyik ősnépe, a szánok (ismertebb nevén busmanok) nyelve körül. Hosszú ideje ismert, hogy a legalább 2-3000 éves dél-afrikai sziklarajzok művészei a szánok ősei voltak. Feltételezés szerint valaha sokkal jelentősebb létszámú és szervezettebb társadalmat alkottak, mint a napjainkra a bevándorló bantu törzsek elől elmenekült, a Kalahári-sivatagban szétszórtan, 20-120 fős nagycsaládi-nemzetségi csoportokban, igen kezdetleges tárgyi kultúrával rendelkező halászó-vadászó-gyűjtögető kőkorszaki népesség. Mindemellett friss genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy származásuk több mint százezer évvel ezelőttre vezethető vissza. Különleges nyelvük pedig, amely nyolc csettintő hangot tartalmaz, és amelyeket csak gyerekkorban lehet megtanulni helyes módon, gyomorból képezve, vélhetően több tízezer éves lassú átalakulás eredménye.

Ami viszont az afrikai nyelvek mai gazdag ismeretét illeti, ez bizony a sokat szidalmazott hittérítő misszionáriusoknak köszönhető, akik a Biblia adott nyelvre való fordítása érdekében ismertek és tanultak meg, majd írtak le sok-sok afrikai nyelvet. De zömük utóbb gyűjteni kezdte a helybéli szóbeli formákat, sőt a népszokásokat is.^[4]

Ami a nyelvek rokonságának feltárását illeti, e tekintetben, úgy vélem, a meglévő Greenberg-féle osztályozás^[5] ellenére (melynek éppen a magyar Fodor István tárta fel a buktatóit,^[6] hatalmas nemzetközi vitát eredményezve) még a kezdetén járunk. Hiszen nagyszámú afrikai nyelv kellő színvonalú leírása sem készült el (Renate Wente-Lukas is sok esetben csak töredékes folyóiratközlések alapján tud képet rajzolni adott nigériai nyelvekről^[7]). Volt ugyan a hatvanas-nyolcvanas években egy divathullám, amikor nyugati egyetemek hallgatói tömegesen utaztak Afrikába néhány hónapra, egy-egy afrikai nyelv adatainak összegyűjtése érdekében. De a német nyelvész kollégák véleménye szerint az ezekből készült doktori disszertációk rendkívül egyenetlen minőségűek: legjobb esetben néhány ezer szót, és a legnyilvánvalóbb nyelvtani szabályokat írják csak le – valójában tehát összehasonlító munkára nem alkalmasak. A divathullám pedig a kilencvenes évekre kifújt. Mégis, bizton állítható, hogy a rokon nyelvek természetes egységesülése folyamatos: az immár majd negyvenmilliós, több mint tíz dialektusra oszló, legalább tizenhárom igboid nyelvű csoportot is magába foglaló igbo (ejtsd: ibo) néphez és nyelvhez kezdenek hozzáasszimilálódni olyan nagyobb létszámú hordozókkal rendelkező nyelvek is, mint az ugyancsak a Niger Delta vidékén beszélt efik, ibibio vagy idzso.

Irodalom afrikai nyelveken

Ami az afrikai nyelveken született irodalmakat illeti, azok nagyságrendje minden bizonnyal megfelel annak, amit a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi lexikonainak összegzési kísérletei mutatnak: számuk 80 és 120 között lehet.

Valószínűleg ennél jóval nagyobb azoknak a nyelveknek a száma, amelyek esetében (többnyire kétnyelvű formában) folklórszövegek gyűjtésére és kiadására került sor. Szerencsére ma már nagy számban tevékenykednek helybéli születésű afrikai folkloristák is e területen.

Az afrikai nyelvű irodalmak tekintetében viszont itt most csak a legfontosabb jelenségcsoportokra vethetünk egy pillantást. Jelentős és korai, már tizennyolcadik századi írásbeliség és írott irodalom kötődik a fuláni néphez, amely mára tizenkilenc, zömmel frankofón nyugat-afrikai országban él (éppen az afrikai soknyelvűség ellenpéldájaként). Az egykori szerzők a fehérek behatolása előtt az arabból adaptált ajami írással rögzítették műveiket. Hasonló módon létezik korai írásbeliség a nigériai hauszáknál.

Mára az ugyancsak nigériai jorubák és igbók is gazdag anyanyelvi írásbeliséggel rendelkeznek. E kiadványok nemcsak a tradicionalisták történelmi emlékeit foglalják magukba, de Afrikában szinte egyedülálló módon hatalmas a ponyvaregény-termelés, még hausza nyelven is. Az igbóknál az egyébként angol nyelvű műfaj neve (a kiadványokat megjelentető város nevéről) onitsai piaci irodalom.

A másik figyelmet érdemlő jelenségcsoportot a dél-afrikai bantu népek (zulu, kosza, szoto, csvána stb.) anyanyelven íródott irodalma jelenti, amely a náluk megtelepedett missziók működése kapcsán keletkezett (lásd például Thomas Mofolo eredetileg szoto nyelven íródott, csak később angolul és zulu nyelven kiadott kulcsregényét az afrikai Napóleonként is emlegetett zulu Shaka királyról). A számos irodalmi művet és szakmunkát termő (európai nyelven sajnos zömében ma sem elérhető), tizenkilencedik század végétől az 1930-as évekig tartó periódust a magyar Keszthelyi Tibor bantu aranykornak nevezte el.

Az afrikai nyelvű írásbeliség legjelentősebb jelenségcsoportjának kétségkívül a szuahéli irodalmat nevezhetjük, amely a tizenharmadik századhoz köthető Liongo Fumo-eposz töredékeit leszámítva egy a tizennyolcadik század elején (1728) keletkezett terjedelmes eposszal indul, és sok más mellett egy kiemelkedő huszadik századi íróval, Shabaan Roberttel tetőződik.^[8]

Bár példák sora záporozik még emlékezetünkben, itt most meg kell elégednünk azzal, hogy megemlítjük a több magyarra fordított regényéről ismert kenyai prózaíró, James Ngugi wa Thiong’o (1938) nevét is, aki több anyanyelvén készült gyermekkönyv mellett két regényét is utóbb kikuyu nyelven írta, majd maga fordította azokat angolra, válaszul arra az évtizedek óta folyó vitára, hogy vajon az afrikai író, költő, drámaszerző kinek ír, a nagyvilágnak, vagy pedig saját nyelvi közösségének. Míg ugyanis az előbbi az anyagilag is kecsegtető világirodalmi siker felé vezető utat jelöli ki, az utóbbi azt a vesződséget, amely a csak részben olvasni tudó és nyilvánvalóan sokkal, de sokkal kisebb létszámú helyi közösség létéből következik. Ngugi egyike az elsőknek, akik nem fehér afrikai íróként a maguk módján adtak választ erre a nagy kérdésre – bár nem feledkezhetünk meg a szomszédos Ugandában egykor tevékenykedett Okot p’Bitek-ról (1931-1982) sem, aki magyarul is megismerhető verses regényét (Lawino éneke) először ugyancsak anyanyelvén, a déli luo acsoli dialektusában komponálta meg.^[9] Ők ugyanakkor inkább a kivételt, mint a szabályt jelentik: az afrikai szerzők alkotói tevékenységének nagy többségét az angol, francia és portugál nyelvű művek teszik ki.

Kérdőjelek

Mindent összevetve a következőket állapíthatjuk meg: (1) az afrikai nyelvekről csak hozzávetőleges, nagyságrendi képet lehet nyújtani, jobb híján becslések alapján, (2) ami viszont az irodalmi nyelvvé válás folyamatát illeti, azért nem könnyű nyomon követni azt, mert bár ma is előfordul olyan irodalmi kísérlet, amelyhez egy még használatba nem vett afrikai nyelv szolgál alapközegként, e közlések, ha meg is érik a helyi kiadást, legnagyobbrészt nem jutnak el európai könyvtárakba, így nincs mód tudomást venni róluk.

Jegyzetek

[1] Jelen összefoglaló szerzője szeretné a leendő olvasó figyelmét felhívni arra, hogy nem nyelvész, hanem etnológus. Vagyis ismereteit elsősorban nem nyelvészeti munkák, hanem inkább általános tájékozódás útján szerezte, az etnológiai szakirodalomból merítette. Vélhetően szakmaibb munkával jelentkezhetett volna Fodor István (1920–2012) vagy Füssi Nagy Géza (1946–2008), akik hazánk kiemelkedő afrikanista nyelvészei voltak, sajnos azonban, amint az évszámokból is kitűnik, nemrégiben elhunytak. Tudomásunk szerint egyetlen szuahélista nyelvész található ma Magyarországon, T. Horváth Attila, aki viszont a Műszaki Egyetem könyvtárának alkalmazottjaként más területen tevékenykedik, vagyis így (majdnem) pályaelhagyónak számít.

[2] Fodor István: A bantu nyelvek. Budapest, L’Harmattan, 2007.

[3] Africa. Its Peoples and Their Culture History. New York, McGraw-Hill, 1959.

[4] Ennek talán legnevezetesebb példája Gustaaf Hulstaert belga misszionárius (1900–1990) esete, aki életét lényegében Kongóban élte le, és nemcsak hittérítője lett a mára tizenkétmilliós mongo-nkundo népnek, de a nemzetté formálódott csoport igen gazdag népi hagyományait is rögzítette. Munkásságának nagyságrendjét mutatja, hogy jelentős etnográfiai forrásgyűjtemények összeállítása mellett három vaskos kötetben kiadta a mongo-nkundo nyelv grammatikáját, kettőben pedig a nagyszótárát. Írástudóvá nevelt helybéli kollégáival együttműködve pedig lefordította a Bibliát is – az énekeket és himnuszokat ráadásul a mongo lírai népköltészet stílusában. Ezzel talán a legjobb afrikai Biblia-fordítást teremtette meg. Lásd vele készült levélinterjúmat: „Az afrikai szájhagyományok a szolgálatot teljesítő folklórkutató szemével. Levélinterjú Gustaaf Hulstaert belga katolikus misszionáriussal”. Egyháztörténeti Szemle, 2019/4. 107-118.

[5] Joseph H. Greeberg: The Languages of Africa. Bloomington, Indiana University Press, 1966^2.

[6] Lásd többek között: Fodor István: „Az afrikai nyelvek osztályozásának problémái. Módszertani tanulságok Greenberg rendszerezési kísérletéből”, Nyelvtudományi Közlemények 47 (1965), 41–111.

[7] Handbook of Ethnic Units in Nigeria, Wiesbaden, Franz Steiner Verlag, 1985.

[8] Shaaban Robertről Füssi Nagy Géza írt egykor igényes összefoglalót („Shaaban Robert életműve a szuahéli irodalomban”. Helikon, 1986/3–4, 359–376. ).

[9] Az afrikai nyelvű irodalmak megismerésének mindmáig legteljesebb kiindulópontja Albert S. Gérard belga tudós (1920–1996) nagy jelentőségű munkája (African Language Literatures: An Introduction to the Literary History of Sub-Saharan Africa. Washington D. C., Three Continents Press, 1981.), amelyben az élő bantu vagy más szub-szaharai nyelvű irodalmak mellett a történelmi nyelveken (axumita kor, ge’ez, amhara, középkor végi arab, hausza, az ajami írással fennmaradt régi irodalmak mint a hausza, fulani, wolof és malgas stb.) született írásbeliségről is képet kapunk.