Arthur Koestler világhíres könyve, a Sötétség délben (Darkness at Noon; Zero et l’enfinie) az angol kiadás nyomán lett világhíres. Ám 2015-ben egy Mathias Weßel nevű doktorandusz Koestler-tematikumú értekezésének anyaggyűjtése közben a zürichi Zentralbibliothekben talált egy kéziratot, amelynek Rubaschow. Unveröffentliches Manuskript, März, 1940 volt a címe. Ez az eredeti mű, melyet Koestler papírra vetett, és akkori szerelme, Daphne Hardy ültetett át angolra, a megírt oldalakat rögtön angolosítva, mintegy futószalagon, Párizsban, bőröndökön ülve, várva az evakuációt és a végleges Angliába menetelt – ahol aztán Koestler haláláig, 1983-ig élt –, hiszen a német csapatok már közeledtek a városhoz. Kalandosan, Lisszabonon keresztül jutottak Londonba, ezen kalandozás során veszhetett el az eredeti német kézirat. Magyarul 2019-ben Mesés Péter fordításában jelent meg, de a Covid elmosta a rendes recepciót. Pedig vannak különbségek.
Olvasgatok olyasmiket mostanában, amik ifjúságomban voltak nagy hatással rám. A Darkness at Noon ilyen. Ha azt vizsgáljuk, hogy ki a legnagyobb hatású magyar író a világirodalom történetében, akkor elég egyértelműen Koestler (Kösztler) Artúr az. Budapesten született 1905-ben, noha 1919-től Bécsben, Berlinben, majd 1940-től Londonban élt, de barátsága nem szakadt meg Németh Andorral, Ignotus Pállal és József Attilával – a költő halálakor a nemzetközileg talán legfontosabb nekrológot írta róla aktuálisan. Illyés, és talán Németh László is fel volt terjesztve Nobel-díjra, Weöres és talán Márai is, az utóbbi évtizedekben Kertész, Nádas, Krasznahorkai trónol globális irodalmi csúcsokon, de Koestler egy írásával mindannyiuknál nagyobb dolgot ért el: megváltoztatta a történelem menetét! Világszinten! Emlegetett műve, a Sötétség délben 1940-es londoni kiadása elsőre viszonylag visszhangtalan maradt – az angliai csata idején nem Sztálin kritikája tűnt elsődleges fontosságúnak –, 1945-ös francia kiadása viszont (A nullától a végtelenig; Zero et l’enfinie), a normandiai partraszállás és Párizs 1944. augusztusi felszabadítása után, ami a Francia Kommunista Párt előretörésének időszaka volt, a megjelenés, széles körű ismertsége és a gerjesztett irodalmi és politikai vita a hidegháború hajnalán megakadályozta az FKP-t, hogy megnyerje az első szabad választást. Képzeljük csak el: az oroszok az Elbáig a spájzban vannak, és az akkori Európa legjelentősebb kontinentális államában egy kommunista párt nyerte volna meg a választást és alakított volna kormányt! Akkor már tényleg épp csak egy-két flikk-flakk és Sztálin kozákjai az Atlanti-óceánnál itatták volna a lovaikat!
Koestler – akinek önéletrajzai (Arrow in the Blue; Spanish Testament/Dialogue with Death; The Scum of the Earth; The Yogi and the Commissar; The Invisible Writing szerencsésen megjelentek Magyarországon a rendszerváltás után az Osirisnél, leginkább Makovecz Benjamin fordításaiban) mind említést tesznek a budapesti gyermekkorról, a Kommün alatti éhezésről, melyt leginkább vaníliafagylalttal lehetett oltani, mert az volt. Kíváncsi vagyok, hogy a tizennégy éves Koestler vajon fagyizott-e ekkor a dédnagyapám cukrászda/kávéházában – hisz nem laktak messze, a Szív utcában élt Pesten –, mely cukrászda az Aréna (ma: Dózsa György) út és az István utca sarkán állt. A Koestler család a Tanácskormány bukása előtt távozott Bécsbe, Arthur később a Műegyetemen tanult, a Burschenschaftok (zsidófaló diákegyletek) agresszivitása miatt a cionizmus felé fordul, megjárja Palesztina brit mandátumterületet, majd Berlinbe költözik, ahol a liberális Ullstein médiavállalat lapjainak ír, tudósít. Koestlert megérinti a korban Németországban is népszerű kommunista ideológia, anarcho-stichhel persze, uralomnélküli társadalomról ábrándozik, egészen addig, míg hosszabb utazást nem tesz a Szovjetunióban, még a Nagy Terror előtt, de Trockij száműzetéséről és a Holodomorról már van képe. Itt ábrándul ki a kommunizmusból, de a baloldaliságból nem, így kerül a spanyol polgárháborúba, Franco falangistáinak fogságába, itt írja meg a Spanyol testamentumot, halálra ítélése után pedig a Párbeszéd a halállalt. (Angol és emigráns német sajtónyomásra szabadul ki.)
Koestlerrel kapcsolatom mágikus. És nem csak a virtuális vaníliafagylalt okán. Először hamvas koromban olvastam az Újváry-Griff (München)-kiadást, a nyolcvanas évek elején igazán felforgató anyagnak számított. Az évtized végén egy időre Koestler lett a kutatási területem, az essexi egyetem könyvtárában olvastam a The God that Failed (Az elbukott isten) c. antológiát, melyet ő szerkesztett, és a szerzők – többek között André Gide, Ignazio Silone, Stephen Spender – azt a történetet mesélik el, ahogy kiábrándultak a kommunizmusból, kinek, mikor volt a „Kronstadtja”, a kiábrándulás pillanata. (Kronstadtban, a Leningrád előtti haditengerészeti szigeten, 1921-ben a vörösmatrózok fellázadtak az akkor már diktatórikusnak gondolt bolsevikekkel szemben. Egyszer, még az ezredforduló táján parafrázist is írtam a Beszélőbe, tipologizáltam ennek alapján korosztályom kiábrándulási Kronstadtjait.) A Sötétség délben müncheni kiadásának lappang a fordítója, de lehet, hogy az a Jotischky László, akinek fordítása a BBC magyar adásában folytatásokban hangzott el, szamizdatban is megjelent, valószínűleg az emigráns kiadvány reprintjeként, de egyes források Nové Bélát, mások Lukin Gábort említik fordítónak. 1988-ban jelent meg először hivatalos kiadásban magyarul, Bart István fordításában, Vásárhelyi Miklós – az 1956-os forradalmi Nagy Imre-kormány szóvivője – írt róla magisztrális recenziót az Élet és Irodalomba, és még ekkor is nagyot szólt a kiadás, pedig akkoriban az ütős, korábban hiányzó megjelenések napirenden voltak, mindenki falta őket.
Daphne Hardy, a viktoriánus etikett szerint nevelődött 23 éves, büsztökben és portrékban utazó angol szobrászlány mindennemű irodalmi és fordítói tapasztalat nélkül fordított, s nemrég az angol médiában is vitát kavart a fordítás hitelessége. Egy börtönmaszturbációs jelenetet teljességgel kihagyott, míg a lehúzott illemhely zaját úgy fogalmazta át, hogy kihúzták a kádból a dugót. Hardy fia, Paul Henrion szállt vitába az új angol kiadás bevezetőjével, melyet Michael Scammell írt, melyet Henrion ugyan gondolatébresztőnek nevez, de az előszó azt is említi, hogy helyenként több szempontból nem akkurátus. A fiú azzal védi anyját, hogy gyakorlatlan volt és nehéz körülmények között kellett dolgoznia, nyakukon a Wehrmacht, kusza lakhatási viszonyok, döntéshelyzetek, hogy most akkor Észak-Afrikán vagy Lisszabonon keresztül meneküljenek. „Olvasók három generációja, köztük számos eminens kritikus félreértésben munkálkodott, mikor a 20. századi irodalom ezen mesterművét elemezték.” Keveredett „meghallgatás” és „kihallgatás”, az angol szöveg széplelkűen nem adta vissza a szovjetrendszer brutalitását a kirakatperek idején. Paul Henrion megírja, hogy Koestler ugyan 1940-től Angliát tekintette otthonának, utána csak angolul írt, de sosem érezte magát elég fittnek, hogy Hardy fordítását felülbírálja, pedig népszerű Penguin kiadása is volt, és 1960 után összegyűjtött műveiben is újra megjelent. Koestler jól tudott angolul, Henrion szerint Daphne minden szavát ellenőrizte – Hardy német iskolába járt Hollandiában, és angol anyanyelvén kívül kiválóan beszélt németül, hollandul és franciául –, hiszen ez a könyv mindennél többet jelentett neki. Koestler 1938-ban találkozott budapesti gyermekkori barátnéjával, Striker Évával (Amerikában Eva Zeisel néven vált világhírű formatervezővé), ő viszont Sztálin börtönében ült másfél évet, és azon közé a kevesek közé tartozott, akik élve kijutottak, szerencséjére még a Szovjetunióból is kiutasították. Az ottani börtönviszonyokról ő mesélt Koestlernek. Ebből fogalmazódhatott meg Koestlerben a regény gondolata, sokan úgy tartják, Buharinról mintázta Rubasov figuráját, de a könyv előszavában azt írja, főszereplőjének „sorsa számos ember sorsának az összegzése”, lehet találgatni, mennyi benne a Kamenyev, a Zinovjev, a Radek, vagy akár Tuhacsevszkij. A „defektus feltárása” volt a szerző célja, megtalálni a pontot, ahol az egyenlőség ideája félrement.
Adott egy öreg bolsi, Rubasov, szellemi, érzelmi ember, erkölcsi okból választotta a baloldaliságot, amit később gyermekbetegségnek gúnyolt Lenin nyomán; harcolt a polgárháborúban, első generációs bolsevik, aki még eszmei tisztaságot, a jóra való törekvést látott a kommunizmusban. Aztán szembesült, hogy áldozatokat, nem éppen kis áldozatokat kell hozni az idea győzelméért. És az idea nem a tanács (szovjet) rendszer volt valójában, hanem a mögötte megbúvó orosz imperializmus. Rudasov, a műszaki tudományokhoz is kapcsolódó ember előzetesen is hitt a lézeres anyagdarabolásban, nem gondolta azt, hogy „ahol fát vágnak, ott (szükségszerűen) hullik a forgács” (Sztálin), de később fokozatosan: igen. Hitt a vitákban, érvelésben, észérvekben és nem hitt az ostoba, lojálisan követő, agyatlan hitben. Materialista volt, nem (isten-zsarnok) hívő. De amikor a rendszer befelé is zsarnokosodott, akkor ő is a Gonosz oldalára állt. Feldobta Richardot, a dadogós német kommunistát, már a náci korszakban, feldobta a kis Löwyt, a Dél-Németországból belga kikötőbe került elvtársat, aki nem értette meg a fasisztáknak szánt szovjet export fennebb leglényegét, hagyta veszni szépmellű, magassarkú cipős titkárnőjét, szeretőjét, Arlovát, aki persze azt hajtogatta: „Maga mindig azt csinálhat velem, amit csak akar”. Persze hogy börtönbe került Rubasov, a régi bolsi, aki még látta Lenint, és a börtönben gondolkodik azon, hogy hol is lett elbaszva minden. Egyik zárkaszomszédja egy cári kadét, nőbolond, csak a hölgyek, bálok, pezsgő érdekli, a fűtéscsövön morzézva azt kopogja Rubasovnak, nőkről meséljen neki, hisz agyonveri ott őt a cellában a nőhiány. Rubasov szemérmes, de csak hajtogatja a cári legényke, hogy írjon le meztelen női testet. Amire Rubasovnak nincs jobb gondolata, minthogy a hölgynek olyan melle volt, hogy elfért volna egy pezsgőspohárban – ez a régi kiadás verziója. Másik zárkaszomszédja Rip Van Winkle, délkelet-európai szociológus docens, húsz évet töltött hazája börtönében forradalmi szervezkedésért, szabadulása után a Szovjetunióba érkezik, folyamatos dallamtapadása van, a „Fel vörösök, proletárok”-at fújja, bűne, hogy régi barátait, kegyvesztett elvtársakat keres, akik már nincsenek az élők sorában. Egyik kihallgatója régi haver, Ivanov, zárkabeszélgetésük tézisdráma a morál szélesebb értelemben vett tárgyköréből. Az újgenerációs második kihallgató, Gletkin, még azzal a megfáradt forradalmi romantikával sem bír, mint Ivanov – ő az érzéketlen és kegyetlen végrehajtó. Rubasov „történelmi állat”, az emberiség nagy folyamatai érdeklik, a régi értelmiségben szocializáltként Gletkint „neandervölgyinek” tartja, és már meg sem lepődik, mikor megtudja tőle, hogy Ivanovot is kivégezték „cinizmusa” és mérsékelt érzelmessége miatt. Innen már olyan, mint egy majd tíz évvel későbbi esemény, a számunkra ismerősebb Rajk-per eseménysora, ahogy azt Szász Béla életben maradt vádlott utóbb megírta (Minden kényszer nélkül). „Tárgyalásra felhízlalás”, vészterhesen csöndes tárgyalóterem, vérivó ügyész és hűvösen egzakt bíró, a vádpontok elismerése, utolsó éjszaka a zárkában, hajnali dobolás a folyosón, betonudvaron, tompa ütés a tarkón, tengerhullámok a sötétségbe. A korábban már említett első legális recenziónak, Vásárhelyi Miklós társadalmi trendfordulón írott kritikájának további súlyt ad, hogy Vásárhelyi maga is éveket töltött börtönben Kádár politikai foglyaként. A Sötétség délbent a zsarnoki tan drámájának írja le, a murderers murdering murderers, sajnos a magyar történelemből is túl jól ismert kirakatperi világként. „Az amoralitásnak ez a kihívó apológiája sorozta a zsarnokság hadrendjébe a skrupulus nélküli hívő és hitetlen hatalomtechnokraták seregét.”
Daphné Hardy az eredeti német szövegen finomított ugyan, de a cím, a John Milton versét idéző Darkness at Noon az ő érdeme. Az eredeti német szöveg fordítója, Mesés Péter egy interjúban elmondta, hogy a cselekmény azonos, a kis tévesztések elviselhetőek, „ami mégis leginkább más, az a szöveg ritmusa, hangulata”. De ennek ellenére „a könyv a Hardy-féle fordítás révén vált világsikerré”, és Koestler bár tudta a kis különbségeket, de sietett, mert Franciaországban „az exkommunista, zsidó írót közben gyanús idegenként, mikor szovjet, mikor pedig német kémként időnként letartóztatják és internálótáborba dugják, ha éppen szabadlábon van, akkor pénzük nincs, néha kifejezetten nyomorognak és szerződésük is volt a londoni kiadóval, Jonathan Cape-pel”, és honoráriumból készültek megélni. Ez később sikerült. Ahogy ez a példa is mutatja, van tehát a könyveknek sorsa. És ezt a regényt nem hiába választották a 20. századi prózairodalom 100 legfontosabb könyvéből a nyolcadik helyre. „Márpedig az nem kérdéses, hogy Koestler fikciója magas színvonalú szépirodalom” – mondta a fordító, hiába tartotta Lukács György „újságírói kolportázsnak”. A regény elsősorban a sztálinizmus leleplezése, de általában a totális diktatúrákat – sőt, részleteiben mai populista autokráciák természetrajzának elemeit – is megismerhetjük belőle. Megrázó és megfiatalító, de jeges öröm újraolvasni ezt a precizírozott könyvet, az eredetit, mely történet a rendszerváltáskor el lett engedve, mint amit meghaladott az idő, mostanában pedig mintha ismét az aktualitásával tüntetne. A mából is igazolja a mottót, a Saint-Just-i mondatot: „Nem lehet ártatlanul uralkodni.” Mesés Péter fordítása fontos szolgálat.
Köszönet Vásárhelyi Máriának és Mesés Péternek.
Arthur Koestler: Sötétség délben – új fordítás az eredeti kéziratból, Budapest, Magvető, 2019, 304 oldal, 3499 Ft
