Teljesen ismeretlennek nem mondható a fiatalon, alig huszonhét éves korában elhunyt horvát költő, Anton Branko Šimić (1898-1925), bár a magyar érdeklődéssel lírája nemigen találkozott; amennyiben a klasszikus modernség és az avantgárd horvát története fölmerül, mindenekelőtt Miroslav Krleža sokoldalú tevékenysége visszhangzik. Pedig Šimić, aki nem kevésbé volt agilis-szervező egyéniség, több irányzatot váltó munkálkodása során félreérthetetlenül jelentette be a maga különútját. Rövidre szabott pályáján hamar kialakította a költői megszólalásának azt a változatát, amely a pályatársakétól határozott eltéréssel jellemezhető – és avval, hogy lemondván a korábbi horvát lírában elfogadott poétikai eszközökről, az avantgárd szellemiség jegyében, a színeken alapuló láttatás, a mérnöki pontosságú megszerkesztettség (az ismétlések technikájának kidolgozása révén), valamint a megszólalás erőteljes hangzósságának megkomponáltsága segítségével volt képes párbeszédbe lépni az elsősorban a német költészetből érkező expresszionizmus eljárásaival. Šimić különállásával oly módot ismerkedhet meg a magyar olvasó, hogy a 2020-ban, Lukács István értő fordításait szintén közölt horvát szöveggel szembesíti a bemutatandó kötetben. Az Átváltozások (Preobraženja) kötet mintegy a történelmi időn túlra, önnön korán kívülre helyezi megszólalásának terét; ebben a kötetben alig látszik reagálni az előző korszak nagy hatású, a sérelmi politikának hangot adó A.G. Matoš lírájára, akinek szimbolista élménye egy periódus fő irányává lett. Šimić lírájának terét a szülőföld, Hercegovina költői konstrukciójával helyezi a horvát irodalom térképére. Önnön elhatárolódása horvát kortársaitól a saját hang, poétai létezésmód és szólam markáns körvonalazódását szolgálja: mintha „átváltozása” a félmúlt és a jelen költőiségének, a költői szerep újra-értelmezésének előfeltétele lenne.

Šimić azokhoz az avantgárd művészekhez tartozik, akik versük megjelenési formájával, tipográfiájával eleve irányítanák a befogadást, a verssorok hosszának váltogatása, az olykor mindössze egy vagy két szótagból álló, ennek okán igen hangsúlyos „verssor-szerkesztés”, az anagrammatikus játékok beiktatása a polifóniát erősíti: a látszólag csak tényközlések hirtelen csapnak át, nem utolsósorban a rejtett zeneiség révén, a köznapi értelmen túliba, a laza asszociációk által sugallt rejtelmesbe, amelynek összetevőiben ugyan nem egyszer „referenciák”, a tapasztalati valósággal megfelelések munkálnak, hogy összeolvasva, a „referenciák”-ból a saját költői világ, az elvonatkoztatottság, az egyetemes egy fajtája, netán az ellentétek egymást keresztezése legyen kiolvasható. Az első kiadás facsimilében közölt címlapja jellegzetesen expresszionista metszetre emlékeztet. Az előtérben néhány vonással fölskiccelt, táncmozdulattal megjelenített figura apró, többemeletes házat tart egyik kezével a magasba, maga a földön áll, fölötte a nap, távolabb a hold és a csillagos ég jelzéssel, oldalvást városos környezet, a háttérben hegy tűnik föl. A kötet első verse: Pjesnici (A költők) egy-, két- és háromsoros szakaszokból áll, az első hangütésével a költőt helyezi el a világban, a második az érzéki megismerésből a látást emeli ki, a harmadik a hallásra törekvést követőleg újra-”definiál”-ja a költőt; szerkezetében a párhuzam dominál, a strófakezdő szavak: Pjesnici, zárók: u svijetu, az első strófa čuđenjé-re az utolsó treptenje-je felel, kitágítva a vječno-val. A rácsodálkodás és az örök rebbenés (hogy a fordítást idézzem) foglalják keretbe a költőileg lakozni vágyást. Aképpen személyes ez a poézis, hogy a vers beszélője megneveződik: Ja pjevam (éneklek), Ja poznam (ismerem) Moje je tijelo bolesno (Beteg a testem), Ja koracem (sétálok). A versek másik része többes szám első személlyel indít, a versek egy csoportjában a versvilágra visszavonatkoztatott jelenés állítja előtérbe a szólót. Ám sem a szerelmes, sem az ún. „istenes” versek nem a régebbi típusú „élményköltészet” hangján szólnak, kevésbé vallomásosak, inkább egy helyzet, egy gondolatban-elképzelés során megtett út/elmozdulás jelzéseként. Csak annyira személyes ez a líra, hogy a nézőpont meghatározását köti a személyhez, illetőleg „viszonyulásait” tárgyszerűen részletezi. Ugyanakkor a leírást erősen színezi a jelzők bősége, magyar fordításban idézem: kék ég, kék éjjelek, a nyár azúrkék leplei, a téli éj most kék, aztán vörös csillagok, fehér csupasz szobák, a szeretet kék virága; itt a fordító szerencséjére a cvijet-svijet összecsengésre a virág-világ válaszolhat. A Hercegovina kezdősorának hangulata elkomorul; a kötetben motivikusan jelenlévő sötét(ség): tama, melyen átüt az ablak fehérsége. Kiválik az idő fehér ünnepe, ám a vers csattanójában emlékeztetésül a háttér: iz crnog života ljudi (az emberek fekete élete). A magány első éjszakája (Prva noč samoće) a piros-kék-fekete sorral érzékelteti a hiábavaló vágy és az egyedüllétbe hullás történetté ugyan össze nem álló, mégis alakuló, helyzetrajzzá mélyülő eseményét. A Győztesek a mezőn (Pobjednici na livadi) zárlata a napkelte diadalában rendeli egymás mellé a színeket, erősítsék a sokszínűségében új életre kelő világot:

Az alliterációval, a sorok szótagszámának rövidülésével-meghosszabbításával a kéttagú szavak dominanciájával élő versbeszéd a lenn és fenn történését fogja egybe, visszautalva a korábban említett színek zárlatot előkészítő játékára.

A „festői” megoldások mellé a hanghatások merész kiaknázása járul. A Halott szerelemben (Mrtva ljubav) ily összehangzás hívja föl magára a figyelmet: Niko nikad ne će doći k neni (Soha senki meg nem látogat), vagy az utolsó versszakban a fonikus utalások sora:

Šimić avantgárdja a transzcendentális élmények irányában éppen úgy nyitott marad, mint a városi és falusi (általánosba emelt) alakok rajza előtt. A szakirodalomban fölmerült, hogy érdemes költészetét (és főleg Átváltozások kötetét) a szintén igen fiatalon elhunyt szlovén költőével, Srečko Kosovelével (1904-1926) összeolvasni. Az életrajzok némi hasonlósága mellett azonban a lényegesen szűkszavúbb Šimićhez képest Kosovel rövid életében ontotta a verseket, tört át különféle irányzatokon, sosem tagadva meg szimbolista kezdeteit, a szimbolisták egyikével-másikával szívélyes kapcsolatokat ápolt, és költészetének erős társadalmi elkötelezettsége legfeljebb Šimić „szegényember”- verseivel mutat némi rokonságot. Annyi bizonyos, hogy az avantgárd felszabadító hatása ösztönözte lírájukat, noha Kosovel élete 22 éve alatt merészebb kísérletezőnek bizonyult. Šimić megszenvedett magányossága, szinte megtervezett költői útja a horvát lírában kevéssé ismert területek bejárását tette lehetővé, önnönmagának alakította ki a költői konvenciókat, melyek az ő poétai magatartásában lesznek egy újfajta költőiség jelződésévé. Szín- és hangérzékenysége páratlan a kortárs horvát lírában, mint ahogy a strófák megkomponálásának egyedisége, a rövid és hosszú sorok váltogatása kiváló szerkesztői képességről tanúskodik.

Ez a kétnyelvű kötet lehetővé teszi a versek és fordítások összeolvasását, érzékeltetvén, hol válik fordíthatatlanná Šimić verse. Minthogy a fordító Lukács István filológus (is), nyilván arra törekedett, hogy a fordítás egyben értelmezési ajánlat is legyen azok számára, akik csak most ismerkednek ezzel az igen jelentős horvát költővel. Az életrajzi vázlat, a beavatás a horvát szöveg publikálásának problematikájába és az értékelő utószó fontos segítség az olvasónak. Remélhetőleg lesznek is olvasói.

* 

Antun Branko Šimić. Átváltozások, Preobraženja, ford., szerk-, utószó Lukács István. ELTE BTK, Szláv Filológiai Tanszék, 2020, 130 lap + 3 kép (Opera Slavica Budapestinensia, Litterac Slavicae)