A cím – mint a Duna menti Bécsben született Ludwig Wittgenstein szerint a tárgy – egyszerű: A folyó. Az alcím viszont már bonyolítja a helyzetet: Egy másfajta Duna-antológia. Ami egyrészt találóan igaz. Hiszen ezúttal nem amúgy véletlenszerűen összehordva, hanem fölöttébb átgondoltan, csomópontok, kulcsszavak köré szervezve olvashatunk szövegeket a legnagyobb magyar folyóról.

De itt megint elakad a recenzens. Másrészt meg újabb erőre kap. Mert noha az első állítás („a Duna a legnagyobb magyar folyó”) tényszerűen vitathatatlan, az sem tagadható, hogy a magyar Duna tökéletesen kozmopolita is egyben, vagyis szellemileg fölöttébb világirodalmi jelenség a magyar irodalom történetében.

A világirodalom az 1838-as rettentő pesti árvízben ekként jelenik meg Johann Georg Kohl leírásában: „A könyvek szétáztak, feloldódtak, Goethe, Schiller, Shakespeare, Voltaire, Jean Paul, az egész német, francia és magyar irodalom egy masszává olvadt össze. Úszkáltak ebben a vízben magyar nyelvkönyvek, pesti újságok, angol díszművek, mellettük francia regények, német lexikonok, olasz zeneművek, melyeket együtt nyelt el a Duna, s bennük talán saját képét is százszorosan. A sok dunai látkép, dunai útleírás, dunai panoráma, dunai térkép, ugyanis mind-mind tönkrement a vízben.”[1] (63)

Ez csak a szokásos jelenség: a katasztrófa értékközömbös és mindent neutralizál. Pontosabban egyenlővé tesz. Most eltűnnek az értékkülönbségek; Goethe és Shakespeare együtt úszik az esetleges dilettánsokkal és az ismeretterjesztő anyagokkal. Riasztó kép az alig tizenegy éve, egy szerdai napon, egész pontosan 1827. január 31-én megalkotott fogalom, a világirodalom (Weltliteratur) számára. Egy kínai regény elolvasása után, ugyanis ezt mondta Goethe Eckermannak. „A nemzeti irodalom manapság nem sokat számít, a világirodalom korszaka van most soron, és mindenkire az a feladat vár, hogy siettesse ezt a korszakot”.^[2]

A kötet válogatói igazán mindent megtettek ennek érdekében: legfeljebb húsz százalék a magyar nyelven írt vers vagy próza, a többi egyebek mellett németül, angolul, latinul, románul, szerbül, csehül, bolgárul, oroszul íródott. Ráadásul ez már a harmadik kiadása a válogatásnak; az első, a Der Fluss:Eine Donau-Anthologie der anderen Art címen 2018-ban jelent meg a salzburgi Jung und Jung Verlag gondozásában, a második szerbül jött ki (Reka. Jedna drugačija dunavska antologija. Novi Sad, Futura publikacije, 2020).

És „a Duna győzi s adja még”. Hiszen területileg is más és más közegben létezett magyar folyamként az elmúlt évszázadokban. A Dunának is megvan a maga Trianonja. Vagy ha úgy tetszik, Mohácsa. Nem is egy.

Ebből eredően az antológia összeállítói, a Budapesten született, ámde régóta Bécsben (Wien/Vienna/Viena/Vienne/Beč) élő és az Universität Wien egyetemen doktoráló Király Edit, valamint a Nagyszebenben (Sibiu/Hermannstadt/Cibinium) született és jelenleg a németországi Tübingen egyetemén oktató Olivia Spiridon igyekeztek az összes idevágó, egész pontosan tizenhárom (!) nyelven íródott anyagból kiemelni a szerintük mindenképpen kihagyhatatlanokat. Hatalmas merítés, bámulatos sodrású szövegfolyam.

A Duna létmódja

De más tekintetben is rendhagyó kompendium a kötet. Ugyanis feldobja a kérdést: létezik-e egyáltalán a Duna? E téren (és voltaképpen az egész válogatásban is) két könyv adja meg az alaphangot; egyrészt Claudio Magris eredetileg Danubio címmel olaszul és a címben hangsúlyozottan névelő nélkül publikált kötete,[3] míg a másik Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című, 1992-es „regénye”, melynek alaptézise: „A Duna nincs, ez a Napnál is világosabb” (5)

Magris állítása viszont így szól: „A Duna létezik, ez kétségtelen, mégpedig egyfolytában, megszakítás nélkül…”[4] De szigorúbb nyomkövetés után kiderül, hogy a két állítás a legkevésbé sem zárja ki egymást; mindkettő inkább a jobb híján posztmodern alapérzületnek megfelelő bizonytalanság kifejezése. Magris Willard van Orman Quine-t, a 2000-ben elhunyt jeles amerikai nyelvfilozófust nevezi meg segédjének, aki a folytonos rámutatás gesztusával, az ún. osztenzív definíció eszközével élve bök rá minden ponton a Dunára, ezzel bizonyítva létezését. Esterházy ellenben a folytonos újraértelmezés miatt véli úgy, hogy a Duna nincs, legfeljebb a különféle interpretációk szakadatlan újrateremtésében áll a létmódja. A látszólagos különbség ellenére a két teoréma végeredményben mégis összevág, hiszen Magris elgondolása is mindössze egy a számtalan lehetséges interpretáció közül.

A Duna mint váróterem

És ekkor megidézhetünk egy ugyancsak bécsi filozófust, a Wittgenstein által roppantul becsült Otto Weiningert (1880-1903) is, aki úgy véli, hogy egyesek (például Ernst Mach) szerint az Én nem egyéb, mint az érzések/érzetek váróterme (Wartesaal für Empfindungen). Ebben a felfogásban a Duna az érzékelések váróterme lenne. Miért is ne?

De bedobhatunk egy másféle filozófiai elméletet is. Mégpedig Saul Kripke a leírás-nyalábokról szóló teóriáját, amely szerint a tulajdonnevek olyan határozott leírásoknak feleltethetők meg, amelyeket az egyes beszélők rendszerint társítanak az adott névvel. Nem kérdés, hogy a Duna névhez rendszerint azok a szövegek és felfogások társíthatók, amelyeket a szerkesztők beválogattak a kötetbe. Amolyan geográfiai jellegű hömpölygést kap az olvasó, ami ismét egy újabb interpretáció. Persze a szerkesztők nem tehettek mást, mint azt, hogy megkísérelték az általuk kijelölt központi témák, toposzok köré rendezni a felmérhetetlen mennyiségű anyagot. Kiindulópontként a Forrás cikluscím kínálja magát szinte automatikusan, de már itt elbizonytalanodunk. Mert hát, mint kiderül, azt sem tudjuk pontosan, hol is van a Duna forrása. Honnan eredünk. Magris szerint például egy donaueschingeni vízcsapból, ami még ironikus korunkban is szerfölött túlzónak tűnő állítás, noha megcáfolni korántsem egyszerű.

És így haladunk tovább a legkülönfélébb témákon át (csak ízelítőnek: Közép-Európa, Hidak, Határok, Folyók találkozása, Háború) míg végre eljutunk a jobb híján célnak nevezhető halmazba, azaz a Delta, a Torkolat vidékére.

Gondoljuk csak meg, a Duna folyásának útja olyan kissé, mint Petőfi (Petrovics) Sándor élete. Nem tudjuk, pontosan honnan eredt és azt sem ismerjük, hol és mikor zúdult bele a tenger tömegsír-vizébe. De a pályát, miként a Dunáét is, újból és újból végig kell követnünk.

És akkor megkockáztatható, hogy a kötet (és persze maga a Duna is) az önismeret kihagyhatatlan iskolája. Ahogy József Attila írta: „Hiába fürösztöd önmagadban, /Csak másban moshatod meg arcodat.”

Igen, ha magyar vagy, akkor szerb is és román is vagy, no meg osztrákként és németként is élsz a Duna mellett és a víz tükrében. És ez igaz persze fordítva is: az Ady-rajongó horvát Miroslav Krleža kicsit magyar is; és ne feledjük, hogy Franz Grillparzer Urának hű szolgája (Ein treuer Diener seines Herrn) címen éppen Katona József halála évében írta meg a maga Bánk bán-drámáját, amelyben a főhős Bancbanus néven lép színre.

A Duna története éppen ezért arra figyelmeztet, hogy a Königsbergben (Kalinyingrád/Królewiec/Karaliaučius) született Johann Georg Hamann (1730–1788) szavaival élve senki sem úszhatja meg az önismeret pokoljárását (Höllenfahrt der Selbsterkenntnis).

Hogy is szólt a nemes gróf (ezúttal nem Esterházy Péter, hanem Széchenyi István) a döblingi tébolydában, 1857. február 16-án elkezdett és majdnem kilenc hónapon át magyarul írt, besorolhatatlan műfajú írásának címe? Önismeret. Mi más?  

A folyó. Egy másfajta Duna-antológia. Szerkesztette: Király Edit és Olivia Spiridon. Kalligram, Budapest, 2022. 516 oldal, 4999 forint

*

Jegyzetek:

[1] Fordította Vizkelety András

^[2] Johann Peter Eckermann: Beszélgetések Goethével. Fordította Györffy Miklós. Budapest, Európa, 1989. 259.

^[3] Magyarul: Duna. Fordította Kajtár Mária. Budapest, Európa, 1992.

[4] Magris: Duna. 21.