Tizenöt vagy tizenhat éves lehettem, amikor kitaláltam magamnak egy lányt. Nem egyik napról a másikra találódott ki, hanem lassan, hetek, hónapok alatt. A kitalálásnak soha nem értem a végére, mindig volt valamilyen új részlet, ami addig hiányzott az egészből. Persze soha nem lett „egész”, amit annak gondoltam. Az ilyesmit nem lehet rendesen befejezni. Van Hamvas Bélának egy esszéje, a Téli terv, amelyben hasonlóról ír. Ő egészen addig jutott, hogy azt is gondosan kitalálta, mi legyen az elképzelt ház fiókjaiban. Én sem voltam messze ettől. A lányt Eszternek hívták, festő volt és egy régi, kipofozott présházban élt Verőcén. Egy akkori jó barátomnak sokat meséltem róla, újabb és újabb árnyalatokat kapott a történet. Milyen zenéket hallgat Eszter, milyen könyveket olvas, hol szokott sétálni. Eszter porcukorral szerette az epret, sokat hallgatta a My Bloody Valentine Loveless című lemezét és impresszionista festők albumaival szeretett elbújni elhagyott gyümölcsöskertek mélyén. Mindez nevetséges, hogyne lenne az. És mégis, ez az aktív imaginációs időszak sok titkos ajándékkal lepett meg. Először tapasztaltam meg igazán, milyen az, ha teremtek egy külön bejáratú, éteri univerzumot, házakkal, kertekkel, árkádiai fényekkel, a középpontjában egy angyalszerű lánnyal, aki soha nem szól senkihez, csak bolyong ebben a nem evilági tájban, titokzatos mosollyal. Azt persze nem volt könnyű kidumálni olykor, hogy miért nem jön soha a hétvégi koncertekre a váci Kék Ló Fénybe és egyáltalán, hogy miért nem találkozott vele soha senki rajtam kívül. Azért, mert Eszter nem szereti a társaságot, csak az öreg diófa alatt érzi jól magát, a lugas mögött, ahol a régi, beomlott pince kövein simogatja a vastag mohapárnát. Úgy tűnt, a barátom elhiszi, amit mondok. Ma sem tudom igazán, elhitte-e.

Eszterhez hasonló nőalakkal Hamvas Karneváljában találkoztam később. Antennisnek hívták. És Malcolm Lowry A forráshoz vezető erdei ösvény című kisregényében. Már a címe is. Nekem ennél jobb cím nem kellett, azonnal meg voltam véve. Hajnóczy Péter a szegény ember Malcolm Lowryja. Jól emlékszem erre a bölcsességre, egy nagymarosi kocsmában hallottam nagyon rég. Egyáltalán nem bölcsész kinézetű férfiak beszélgettek egyszer a Diófa nevű kocsmában, inkább tűntek autószerelőknek, mint folyóiratszerkesztőknek vagy eszmetörténészeknek. A közelükben ültem, amikor egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy elhangzott ez az ominózus mondat. Majdnem kiesett a Tigris Szofi (már akinek ez mond valamit) az ajkaim közül. Akkor már ismertem Hajnóczyt felületesen, de az említett másik név ismeretlenül csengett. Csodálatos pillanat volt, soha nem felejtem el. Lowry nevét először egy kocsmában meghallani, ráadásul egy olyan figura szájából, aki olajfoltos munkásnadrágot és terepszínű széldzsekit visel.

Az Át a Panamán című Lowry-kötetre nem sokkal később egy budapesti antikváriumban bukkantam rá, a fedele nem volt meg, az eladó ingyen odaadta. A könyv Lowry három kisregényét tartalmazza, köztük az említett A forráshoz vezető erdei ösvény címűt. Mondanom sem kell, hogy azonnal ezt olvastam el, a háromból az utolsót. Az már az első mondatok után nyilvánvaló volt, hogy ebben a szövegben misztikus módon ott bujkál Eszter, akit szinte elfelejtettem addigra. Hogy mennyire nem felejtettem el mégsem, az abból is látszott, milyen erővel volt képes újra megjelenni. Ez a kisregény a maga egyszerű, már-már gyermeki szépségével, szent hevülettől átjárt tájleírásaival pont rám volt kalibrálva, nekem szólt, nem vitás. Hogy Lowry a 20. századi világirodalom nagy pokoljáróinak egyike volt, az ebből a szövegből nem derül ki igazán. Sőt, egyáltalán nem. Csak később esett le, amikor a Vulkán alatt című regényét olvastam, hogy ez a szerencsétlen flótás micsoda kínokkal élhetett együtt. Lowry életrajzából tudható, hogy második feleségével a kanadai Brit Columbiában található Dollartonban élt egy erdőszéli, tengerparti kunyhóban 1939-től jó néhány éven át, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Életének ezt a valószínűleg legkevésbé zaklatott időszakát örökíti meg ebben a kisregényben, már amennyiben megörökítés alatt azt értjük, hogy a szerelmünkből istennőt, az északi, óceánmelléki tájból pedig elíziumi mezőt varázsolunk. Mert Lowry ezt teszi, olyan hőfokon, hogy a cinikusabb vagy kiégett olvasó minden bizonnyal kikacagja érte. De tekintsünk el most a cinikus és kiégett olvasóktól, tőlük igazán nem várhatunk semmit. Hogy Lowry hogyan élt a feleségével ebben az akkor még többé-kevésbé érintetlen vadonban (amely azóta Vancouver elővárosa lett), nem tudom. Mivel permanens alkoholizmusát kénytelen volt magával cipelni oda is, nem lehetett egyszerű, idilli meg aztán végképp nem. Mégis, Lowry megtalált itt valamit, amit aztán nem volt képes megőrizni, mert miután elhagyta ezt a helyet, hamarosan bele is halt a piálásba, negyvenhét évesen. Életrajzát olvasva azonnal látszik, hogy egész élete egyetlen folyamatos menekülés volt, állandó utazásokkal Mexikótól Angliáig és Kanadáig, oda-vissza, ide-oda, szünet nélkül. Tényleg mintha a démonai űzték volna keresztül a világon.

Ez a kisregénye az általam ismert egyetlen műve, amelyben mintha kis időre békén hagyták volna ezek a démonok. Itt végre emberi hangon képes megszólalni, olyan hangfekvésben, amit más írásaiban rendre felülírtak a delíriumok hullámai. A delíriumos hullámai is zseniálisak, leginkább a Vulkán alatt című regényében. Akármilyen vastagon rakódik is rá a mocsok, akármilyen mélyre is süllyed, valahogy mégis áttetsző az egész és látjuk, ahogy odalent egy összetört, szenvedő férfi magzatpózban zokog. Ez az áttetszőség emeli ki Lowryt a saját szenvedélybetegségük bugyraiból tudósító írók népes hadából. Emiatt olyan mégis, mint egy szép, szomorú angyal, aki nagyon-nagyon elrontott valamit. A forráshoz vezető erdei ösvény című kisregényben látszik a legtisztábban ez a szép, szomorú angyal. Ott lebeg a tengeröböl párái fölött, a gerendakunyhó tornácán, az uszadékfából rakott tüzek füstjében, a hajnali úszások villódzó fényeiben.

Alig ismerek olyan könyvet, amely ennyire érzékenyen lenne képes megragadni azt az állapotot, amikor az ember felismeri, hogy hol is van tulajdonképpen. Amikor életében először végre tényleg körülnéz és a látottaktól azonnal elragadtatásba esik. A későbbi eseményeket ismerve van ebben persze valami végtelenül szomorú is. Hogy mégsem sikerült igazán. De ez a himnikus, mitológiai atmoszférában fogant kudarc ezzel együtt is örökre emlékezetes marad.