William T. Vollmann a kortárs amerikai irodalom szélsőségese: megveszekedetten csökönyös, szinte irritálóan széles kulturális tájékozottsággal bír, és az egyik legnehezebben szerethető szerző. Kérlelhetetlen véleményéhez, igazsághoz való ragaszkodásához talán csak stílusának kiérleltsége és annak csontig ható kegyetlensége fogható. Vollmann életműve széles fesztávon mozog: a nyolcvanas években haditudósítóként működve Afganisztánban egy mudzsahedin csapatot követve hamar a harc sűrűjében találta magát. A délszláv háborúban pedig meg is sérült, és elvesztette két társát, mikor Mosztár mellett a dzsipjük aknára futott. Hétkötetes történelmi regényben dokumentálta az európai bevándorlók és az amerikai őslakosok konfliktusait, a hódítást kísérő erőszakot. Hétkötetnyi, összesen több mint háromezer oldalas esszében tárgyalja az erőszak egyetemes történetét, annak messzire mutató következményeivel egyetemben. Regénytrilógiát jegyez a háború által az út szélén hagyott számkivetettekről, a veteránokról és a prostituáltakról. Hosszú tanulmánykötetben elemzi a nó-színházat. Második világháborús regényéért, a Europe Centralért 2005-ben megkapja a Nemzeti Könyvdíjat. Folyamatosan, megszállottan alkot, jelenleg két könyve is megjelenésre vár.
Itt közölt kiáltványa (magyarul elsőként elérhető szövege) is erről az irodalmi megszólalás melletti, élethosszan fennálló eltökéltségről és elkötelezettségről tanúskodik. Eredetileg 1991-ben jelent meg, s érvényéből – az amerikai irodalmat ostorozó kritikájából és javaslatainak fontosságából – azóta sem veszített.
Sári B. László
*
A szépírás Amerikában ma: A betegség diagnózisa
A kóros szövetképződéseknek hozzávetőlegesen 90%-a
a száj elülső részének középvonalától számított 2 cm-en belül keletkezik.
Dr. Rodney Million – Dr. Nicholas J. Cassidy:
A fej- és nyaki rákok kezelése multidiszciplináris megközelítésben,
Philadelphia, Lippincott, 1984, 251.
Ahogy a fenti idézet is mutatja, a száj igazolhatóan számtalan nyavalya forrása, s csak úgy ontja magából a tisztátalan szavakat, hogy megfertőzze a tudatlansággal vagy fülviasszal fel nem vértezetteket. A helyzet sokkal rosszabb, amikor a vírus patronba kerül, a toll gombjának egyetlen nyomására készenlétbe helyezhető, és a golyós végen keresztül a papírlap örökkévalóságára préselődik, ahol szóspórái évszázadokig vidáman várnak következő áldozatukra a könyvtár mélyén lapulva. Természetesen vannak szent könyvek is, melyek a gyógyulás fényét hozzák szavaikkal, ám ezekből mostanság kevés akad. Mi több, az amerikai irodalmi élet a meggondolatlan szerzők bűzösen terjengő pestisétől szenved. Az orális és anális higiénia tanult orvosainak segítségével most kötelességeinket, valamint a megújulás szabályait igyekszem lefektetni.
Az első feladat megköveteli, hogy a világ minden baját magamra vegyem.
Az amerikai társadalom kudarca
Közhely, hogy a mi Amerikai Egyesült Államunk társadalma hanyatlóban van. Kormányunk részéről a legjobb esetben is bizonyos eseményekre adott, rövidlátó válaszlépésekről van szó, az alapvető okokat befolyásoló elképzelés teljes hiányáról. Ami a kormányzottakat illeti: apátiánk és tájékozatlanságunk nőttön-nő. A spontán kialakuló erőszak és a minden rassz esetében megfigyelhető rasszizmus szédítő terjedése egy félig bénult, megosztott nemzetről tanúskodik. A hajléktalanságtól a semmit sem tanító iskoláig, a küszöbön álló ökológiai katasztrófától a természet elleni folyamatos támadásokig kudarcaink mások megértésére képtelen Énként állítanak be bennünket.
Nicaraguával kapcsolatos politikánk azt bizonyítja, hogy képtelenek vagyunk a nicaraguaiak bőrébe képzelni magunkat. Szánalmas drogellenes háborúnkkal kapcsolatban fel sem tesszük a kérdést, hogy az emberek miért élnek drogokkal, vagy hogy mihez kezdhetnének helyette. Az abortusszal kapcsolatos elfojtásunk még csak nem is képmutató, hanem egészen elképesztő módon vak. „Vezetésünk” pedig tényleg olyan, amilyet megérdemlünk, hiszen amikor a Másikkal találkozunk, mit is teszünk mi? Tegyük fel, hogy nem fizetsz a szexért, de egy éjjel, a kivilágított utcán egy bátor és kétségbeesett prosti lép oda hozzád. Tegyük fel, hogy egy szektatag meg akar téríteni. Vagy valaki pénzt kér tőled az utcán. Nem is, csak tegyük fel, hogy valaki melléd ül a metrón, és hozzád szól. Hány esetben válaszolsz?
Az emberség kudarca
Túlságosan is emberi ezen a próbatételen elbukni. De a túlélés és a boldogság a tudáson múlik. A tudást pedig csak nyitottságunk révén szerezhetjük meg, mely feltételezi a sebezhetőséget, a kíváncsiságot, a szenvedést.
Azok a gonosz keresztény tudatlanok, akik véget akarnak vetni az abortusznak hazánkban, a gyilkosságot hirdető muszlimok, a tankok nyomvályúiban a rendet visszaállító kínai maoisták, a Peruban vagy Srí Lankán turistákra lövöldöző terroristák rokonai. Ők azért élik világukat, mert erőt alkalmaznak. De egy erő, amelyet nem ismernek, rajtuk is felülkerekedik majd. Miért? Pontosan azért, mert nem ismerik a Másikat. És ha nem ismerik, vajon hogy fognak védekezni ellene?
Gondot kell fordítanunk rá, hogy ne váljunk hozzájuk hasonlatossá. És hogyan érhetjük ezt el? Hogy megismerjük őket. Elfogadás vagy gyűlölet nélkül. Az empátia révén.
És hogy ezt miként érjük el?
A művészettel.[1]
A RECEPT (MELY SZÜKSÉGSZERŰEN HANGZIK UNALMASAN, MINT AZ ORVOS TANÁCSA, HOGY MOZOGJUNK TÖBBET)
Céltudatos írásmódra van szükségünk.
A generikumok elutasítása
Mi a helyzet a gyönyörűen haszontalan könyvekkel, mint a francia Maldoror énekei? Nekik is megvan a maguk szerepe. Manapság azonban rengeteg olyan írás születik, mely ANÉLKÜL haszontalan, hogy szép lenne. Másfelől azonban ott vannak azok az említésre is alig méltó művek, melyek hasznosak kívánnak lenni, és minél hasznosabbak, annál kevésbé szépek: „a társadalmi realisták”. Hazánkban ritkán követünk el ilyen hibát, de előfordul, mint az Érik a gyümölcs bedohosodott passzusai esetében.
Irodalmunk jelenlegi állapotában főleg szűk látókörű műveket hozunk létre, mintha íróink egy repülőgép turistaosztályán utaznának, arcukat elfordítanák egymástól, és lehajtott tálcáiktól takarva bőszen maszturbálnának. Vegyük például a New Yorker irodalmi termését az utóbbi pár évből, ami másról sem szól, mint hogy végtelenül jómódú szereplők szenvelegnek szikár mondatokban a bőségről. Az Én itt megtöbbszöröződik, és monoton seregként vetül ki, mely gyilkos sáskahadként masírozik történetről történetre. Vagy nézzük csak meg közelebbről azt a strukturalista ködöt, mely olyan sokáig lepte el egyetemeinket, s csak a fojtogató levegőtlenség játékait tette lehetővé. (Az úgynevezett új historizmus sem ígér sok jót.)
Hogyan tölthetnék be hát íróink a szerepüket, hogy el is érjenek valamit?
Szabályok
1. Soha nem szabad érzés nélkül írnunk.
2. Hacsak nem vagyunk sokkal érdekesebbek annál, mint ahogy képzeljük, nemcsak Magunkról kell megpróbálnunk írni, hanem a Másikról is. Nem az Én és a Másik között oly gyakran tátongó szakadékról. Nem a Másik hitványságáról. Nem arról, hogy a Másik az Én tagadása vagy fogyatékosságainak kivetülése. És nem is az Ént kizáró Másikról, mert az az Ént titokban imádó, egoista szélhámos írásmódja. Az Ént és a Másikat egyenlő feleknek kell tekintenünk. (Ezzel persze nem mondok semmi újat. Nem is akarok semmi újat mondani. Az egészség fontosabb az újdonságnál.)
3. Fontos emberi problémákat kell ábrázolnunk.
4. Keresnünk kell ezekre a problémákra a megoldást. Függetlenül attól, hogy megtaláljuk-e, keresése elmélyíti a problémák ábrázolását.
5. Ismernünk kell a témánkat, és azzal a tisztelettel kell hozzá fordulnunk, amellyel az Énnek kell a Másik felé fordulnia. Minden szempontból meg kell ismernünk: addig kell néznünk, amíg szemünk látása elhomályosodik, fülünk már cseng a hangjától, izmaink fájnak az ölelésétől, nemi szerveink pedig eleven húsként lüktetnek szeretkezésünktől. (Ha mondandóm fellengzősen hangzik, az azért van, mert vastag szemüveget viselek.)
6. Hinnünk kell abban, hogy az igazság létezik.
7. Célul kell tűznünk magunk elé, hogy ne csak magunknak, de másoknak is jót tegyünk.
*
Jegyzetek:
[1] Érvelhetnénk amellett is, hogy egyszerűbb lenne ISTENNEK lenni, vagy ha ez nem megy, csatlakozhatnánk a CIA-hoz. Ám az első lehetőség nem áll hatalmunkban. Ami pedig a másodikat illeti: mára kiderült, hogy kémeink ugyanolyan gyakorisággal tévednek, mint a meteorológusok.
