V. S. Naipaul: Conrad sötétje (III. részlet)
Fotó: Photo by Carolyn from Pexels
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (III. részlet)

Az első és a második rész után a nagyesszé záró epizódjában Naipaul végül azt is elárulja, hogy a regény mint forma miért nem meggyőző többé korunkban.

Minden nagy írót különös körülmények sorozata teremt meg. Conradnál jól ismertek ezek a körülmények: lengyel fiatalkora, húsz évnyi vándorlása, megállapodása harmincas évei végén egy idegen országban, Angliában azzal a céllal, hogy írói tevékenységet folytasson meglévő tapasztalatai alapján. Ezeket a körülményeket együtt kell fontolóra venni, nem hangsúlyozhatjuk az egyiket a másik rovására. A kései kezdés ténye nem elválasztható a neveltetéstől és a szétszórt élményektől. Ám a kései kezdet fontos.

A legtöbb képzeletgazdag író a művén keresztül fedezi föl önmagát és világát. Conrad, mikor írás céljából letelepedett, ahogyan azt kiadójának, William Blackwoodnak írt levelében megfogalmazza, olyan ember volt, akinek jelleme már kialakult. Magányosság, szenvedély, mélység: Conrad állandó témái. Az írói életműben egység figyelhető meg. Az a Conrad, aki a Győzelem című regényt írta, noha könnyedebb és közvetlenebb a stílusa, semmivel sem tapasztaltabb és bölcsebb annál a Conradnál, aki húsz évvel azt megelőzően az Almayer légvárát írta. A korai évek bizonytalanságai főként irodalmi jellegűek, témák és hangulatok kipróbálásában jelentkeznek. Egy évvel az Almayer légvárának kiadása után, 1896-ban szakítani tud a The Rescue romantikus dagályosságával, és megírja nemcsak „A lagúnát”, hanem „A haladás előőrsét” is. Ezek a történetek, melyek az én Conrad-értésem szerint úgyszólván ellentétes végpontokon állnak – az egyik olyannyira romantikus, míg a másik olyan eleven és kemény –, csaknem egy időben íródtak.

És aztán ott vannak az aforizmák. Végigfutnak Conrad életművén, és hangnemük nem változik. Ugyanaz a bölcs ember mondja őket. „A végesség félelme, amely minden emberi kebelben ott rejlik, és meggátol oly sok hőstettet és bűnt”[1] – ez az Almayer légvárából, 1895-ből van. Ez pedig 1904-ből, a Nostromóból: „egy férfi, akit későn érint meg a szerelem, nem úgy mint az illúziók legragyogóbbika, hanem inkább mint egy megvilágosító erejű, fölbecsülhetetlen értékű szerencsétlenség”[2] – amely kissé túlságosan is megdöbbentő kontextusában. A 1907-es A titkosügynökből, ahol ez szinte kárba is vész: „A kíváncsiság az önleleplezés egyik formája, egy szisztematikusan közömbös ember részben mindig titokzatos marad.”[3] És végül a Győzelemből, 1915-ből: „az élet ajándékainak ez a fatális tökéletlensége, mely által megtévesztőek és csapdába ejtenek”[4] – ez pedig bármelyik korábbi könyvbe is beilleszthető volna.

Érdeklődni egy írói életmű iránt számomra azt jelenti, hogy érdeklődöm az író élete iránt is, az egyik érdeklődést automatikusan követi a másik. Van valami különösen lehangoló Conrad írói életében. Ibsen kapcsán ugyanolyan nyugtalanítónak tűnik az élet, mint maguk a színdarabok. Csodálkozhatunk az érzéki élet föláldozásán, az érzékekhez hasonlóan kielégíthetetlen kreatív ösztön kérészéletű kielégülésein. Ám Ibsennél mindig ott van a mű izgalma, amelyet épp ezek a kétségek és konfliktusok fejlesztenek, formálnak, gazdagítanak. Mintha Conrad minden tárgya és konklúziója már eleve létezne a fejében, amikor írásba kezd. A Nostromót sugallhatta néhány sor egy könyvből, A titkosügynököt egy elkapott beszélgetésfoszlány és egy könyv. Ám valójában az élmény a múlthoz tartozik, és az írói munka szorgoskodása abból áll, hogy felszínre hozza ezt a tapasztalatot, hogy „kikutassa” [casting around] a meditáció megfelelő tárgyait.

Conradnak a fikcióról alkotott eszméi korán kialakultak írói karrierje folyamán. És bármilyen bizonytalanok is korai próbálkozásai, az eszmék nem változtak. Első könyvének megjelenése idején, 1895-ben írja egy barátjának, aki szintén akkor kezd el írni: „[Történeted] minden bája, minden igazsága elvész a konstrukcióban – a történet mechanizmusában (hogy úgy mondjam), amely hamisnak tünteti azt föl... Nagy képzelőerőd van: sokkal nagyobb, mint amilyen az enyém akár akkor lehetne, ha száz évig élnék. Nos, ezt a képzelőerőt (bárcsak enyém lehetne) emberi lelkek teremtésére kellene használni: hogy fölfedje az emberi szívet – és nem olyan események teremtésére, amelyek valójában esetlegességek csupán. Hogy ezt elérd, művelned kell költői képességedet... ki kell préselned magadból minden érzetet, minden gondolatot, minden képet.”[5] Amikor Wellsszel találkozott, Conrad ezt mondta (a sztori Wellsé): „Kedves Wellsem, miről szól ez a Love and Mr. Lewisham? Mi ez a hercehurca Jane Austennel? Miről szól?”[6] És később ezt írja Conrad (mindezek az idézetek Jocelyn Baines életrajzából valók): „Az angol regényíró ritkán ítéli meg úgy saját munkáját – művészetének gyakorlását – mint egy aktív élet eredményét, melynek révén bizonyos hatásokat fog elérni az olvasói érzéseiben, hanem inkább mint egy gyakran értelmetlen ösztönzést arra, hogy saját érzelmeit kiöntse.”[7]

Conrad megfontolásai talán francia és európai talajról szöktek szárba? Végső soron Conrad kedvelte Balzacot, a legizgágább írót, és Balzac, az ember, akit saját társadalma babonázott meg, saját ösztöne és értelmetlensége révén a „valóság romantikus érzetéig” jutott, amelyről Conrad azt állítja, hogy ez az ő saját veleszületett képessége. Legalábbis valószínűnek tűnik, hogy az angol társadalmi regény elutasításában Conrad racionalizálta saját képzeletbeli fogyatékosságát, valamint azt a filozófiai szükségletét, hogy a lehető legszorosabban tapadjon egy szituáció tényanyagához. A fikcióban nem a fölfedezés izgatta, csak a magyarázat: minden egyes mese fölfedezése, ahogyan a Nyugati szemmel elbeszélője is fogalmaz, egy morális tanulság.

A legtöbb író tapasztalata, hogy egy történet képzeletbeli kivitelezése során folyamatosan változik az eredeti koncepció. A történet fölkínálja magát élmények, fantáziák és mindenféle ösztönzések alapján. Ám ezután a történetnek próbákat kell kiállnia, és azok a részei fognak túlélni, amelyek megfelelnek az író drámai képzeletének. Az író abbéli próbálkozásában, hogy működjön a fikciója, folyton alkalmazkodik saját képzeletéhez, és így többet is elmondhat, mint amit valójában tud. Conradnál a történet rögzítettnek tűnik, mint valami adottság, mint egy prózai „argumentáció” egy régi vers elején. Conrad pontosan tudja, mit kell elmondania. És időnként, mint például a Lord Jim vagy A sötétség mélyén esetében, kevesebbet mond el annál, mint amit szándékozik.

A sötétség mélyén két részre oszlik. Ott van a Kongóról szóló riportázs, teljes precizitásával, legalábbis mostani tudásunk szerint: a Conrad-kutatás szinte mindenkit beazonosított már ebben a történetben. És aztán ott van a fikció, amely csak ebben a kontextusban tűnik fikciónak, Kurtzról, az elefántcsont-kereskedőről, aki elvetemültségében eléri, hogy az őslakosok vad afrikai istenségként tiszteljék. A Kurtz-figura ötlete addig a pontig, amíg tételesen van megfogalmazva, jónak tűnik: példáján keresztül megismerhetjük, hogy „az ősidők mely különös régiójáig vihetik léptei akadálytalanul a magány útján az embert” [what particular region of the first ages a man’s untrammelled feet may take him into by way of solitude]. Csábító szavak, ám elvontak, és az eszme, a szándékosan kidolgozott eszme alkalmazott eszme marad. Conrad hozzáállása a fikcióhoz – nem az önmagáért való fikcióhoz, hanem mintegy a tények mázához – kiderül a történethez fűzött kommentárjából. „Az élmény kissé (de csak nagyon kissé) túloz a valóban megtörtént eset tényeihez képest, annak a hitem szerint teljesen legitim célnak az érdekében, hogy közelebb hozza azt az emberek elméjéhez és szívéhez.”[8]

Misztérium – ez Conrad szava. Ám magában a műben, az elképzelt dolgokban nincs misztérium – a misztérium az író koncepciója marad. A szenvedély és a mélység témája visszatér Conradnál, de semmi olyasmi nincs műveiben, mint amilyen az éjjeli jelenet Ibsen Kísértetek című darabjában: a lámpa fölkapcsolódik, pezsgőért kiáltanak, fény és pezsgő azonban csak súlyosbítják a ház veszedelmét, a veszedelmet, amely először külsőnek és önkényesnek tűnik föl, hogy aztán világossá váljon: belülről jön. Nincs ilyen jelenet, amelyik túlemelne bennünket azon, aminek tanúi vagyunk, és a saját tapasztalásunk aspektusait fölvillantó szimbólummá válhatna. Semmi olyasmi, hogy a veszedelem témájánál maradjunk, mint a “The Withered Arm” („Az elsorvadt kar”) című Thomas Hardy-novellában, amely az elutasítás és a bosszú és az ártatlanság elveszítésének a története, és amely túllép az alapját képező vidéki mágikus történeten. Conrad túl aprólékos és konkrét ehhez, makacsul ragaszkodik a tényekhez, és ha elmeditált volna a fenti történeteken, lehet, hogy esetleírást csinált volna belőlük.

Az olyan írók esetében, mint Ibsen vagy Hardy, a fantázia válaszol meg ösztönzéseket és szükségleteket, melyekre a tételes megfogalmazás nem alkalmazható. Eme fantáziák igazságát ki kell dolgoznunk, le kell fordítanunk saját magunk számára. Conradnál fordított a folyamat. Az igazságokkal kezdünk – hordozható igazságokkal, úgymond, amelyek bármikor aforizmává alakíthatóak – és végigkövetjük bizonyításukat. Azok a különleges körülmények kényszerítették rá ezt a módszert, amelyek íróvá tették. Ahhoz, hogy megértsük e módszer nehézségeit, a rendkívüli intelligenciát és együttérzést, amelyet megkívánt, és annak a gyakorlását, amit Conrad „költői képességként” írt le, meg kell próbálnunk Conrad szemszögéből szemügyre venni a problémát. Egy korai történet pont alkalmas is erre.

A történet a ”The Return” („A visszatérés”), ugyanakkor íródott, mint a „Karain”. A helyszín London, a két szereplő érdekes módon angol. Alvan Hervey belvárosi ember. „Magas, erős testalkatú, jóképű; egészséges, tiszta fakó arca köznapi kifinomultságán túl ama basáskodó brutalitás enyhe árnyalatát is mutatta, mely a csak félig-meddig nehéz képességek birtoklásának az eredménye: a társasjátékokban, vagy a pénzcsinálás művészetében való kiválóságnak, az állatokon és nélkülöző embereken való könnyű felülkerekedésnek.”[9] És már ennyiből világos, hogy ez kevésbé portré, mint inkább a középosztályról kimondott aforizma és eszme.

Egy este hazáig követjük Herveyt. Gázvilágította öltözőszobájába jutunk föl, ahol is egy bronz sárkány szájából pillangóforma láng csap elő. A szoba tele van tükrökkel, és ennek révén hirtelen kielégítő mennyiségű középosztálybeli Herveykkel is tele lesz. Ám ott egy levél felesége öltözőasztalán: a nő elhagyta őt. Eztán végigkísérjük Herveyt középosztálybeli reakciójának minden állomásán: sokk, undor, megalázottság, harag, szomorúság: bekezdés követ rendben bekezdést, oldal oldalt. És csodálatosképpen Conrad puszta analitikus intelligenciája miatt nem tesszük le az olvasmányt.

Aztán halljuk, hogy valaki bejön a házba. Hervey felesége az: végső soron nem volt elég mersze elhagyni a férfit. Ami ezután következik, az még megkapóbb. Lépésről lépésre haladunk Herveyvel: a megkönnyebbülés és diadal érzésén, a megtorlás vágyán át a meggyőződésig, miszerint az asszony, aki öt év házasság után is idegen maradt, „a kezében tartott egy nélkülözhetetlen adományt, amelyet semmi a földön nem pótolhat” [had in her hands an indispensable gift which nothing else on earth could give]. Herveyben megérik „egy ellenállhatatlan hit az enigmában... a meggyőződés, hogy elérhető távolságra volt, majd tovatűnt tőle a létezés legnagyobb titka – testetlen és becses bizonyossága” [irresistible belief in an enigma... the conviction that within his reach and passing away from him was the very secret of existence – its certitude, immaterial and precious]. Ezek után „ki akarja kényszeríteni eme adomány föláldozását” [compel the surrender of the gift]. Feleségének elmondja, hogy szereti őt, ám a hitvány szavak csak fölébresztik a nő fölháborodását, a férfiak „materializmusát” sújtó megvetését, saját önbecsapása miatti haragját. Eddig a pontig működik a sztori. Innestől elenyészik. Herveynek eszébe jut, hogy a feleségének nem volt bátorsága őt elhagyni, úgy érzi, hogy a nő nem birtokolja azt az „adományt”, melyre neki ezentúl szüksége van. És így végül ő hagyja el a nőt, és nem tér vissza.

Titokzatos szavakat ismétel a történet – „enigma”, „testetlen és becses bizonyosság”. De nincs valódi narratíva, sem valódi misztérium. Más író talán táblázatba szedte volna az események menetét. Conrad számára azonban dráma és igazság nem az eseményekben, hanem az analízisben rejlik: a tudatállapotok stációinak beazonosításában, melyeken keresztül egy szenvedély nélküli ember eljuthat a szenvedély fontosságának fölismeréséig. A téma kezelésének bizonnyal nincs nehezebb módja, és Conrad szenvedett is a nyolcvan oldalas történet megírásakor. Edward Garnettnek írja: „Öt hónapot megkeserített az életemből.” [It has embittered five months of my life.] Micsoda kínlódás, és mégis, az intelligencia és a valós percepció, a filmszerű részletek (tükrök, lángot lehelő bronz sárkány) ellenére „A visszatérés” nem annyira történet, mint inkább képzeletgazdag esszé. Egy igazság Conrad szemszögéből elemezve lett. Az alakok viszont absztrakciók maradtak.

És ez egy újabb kulcsot ad kezünkbe. A középosztályról való vízió, mely szerint annak tagjai mind ugyanolyanok, tudatosan szenvedélytelenek, derűsek és materialisták, s így körükben még az esküvő is csak összeesküvés – ez a kívülálló szatirikus víziója. Egy évvel azelőtt, mikor a The Rescue című könyvével szenvedett, Conrad így írt Garnettnek: „Más íróknak van kiindulási pontjuk. Valami, amit megragadhatnak... Ráhagyatkoznak a dialektusra – a hagyományra – a történelemre – vagy akár egy aktuális előítéletre vagy szeszélyre; korszakuk valamely meggyőződését hozzák forgalomba – vagy épp egy ilyennek a hiányát –, mellyel aztán visszaélhetnek vagy épp dicsőíthetik azt. Mindenesetre ismernek valamit, amivel kezdhetik – míg én nem. Voltak bizonyos benyomásaim, érzékeléseim – a magam idején... És ezek elenyésztek.”[10]

Olyan író panasza ez, akinek hiányzik a társadalma, és kezdi megérteni, hogy a fantázia és a képzelet szabadabban tud mozogni egy zárt és rendezett világban. Conrad tapasztalata túlságosan szétszórt volt; sok társadalmat ismert a külsőségeiről, de egyet sem mélységében. Az emberről való fölfogása teljes volt. „A visszatérés” Londonba helyezésével azonban rögtön körülhatárolta magát. Nem kockáztathatott sokat, nem csordulhatott túl saját ismeretein. Egy író hátrányai a mű befejeztével előnyökként jelenhetnek meg. „A visszatérés” hamar a színfalak mögé visz bennünket, és ekképp érezteti e mű szükségszerű furcsaságát, valamint a regények mélyén munkáló bámulatos teljesítményt – eme regények pedig még most is a mi világunkról való meditációk.

Érdekes elgondolkodni írói mítoszokon. Conrad kapcsán a becsületes embernek, a tenger stilisztájának az imperialista mítosza működik. Ez elhibázza a legjobbat Conradban, de legalább reflektál a műre. Nagy írók mítoszai rendszerint inkább életművüket, semmint életüket érintik. Manapság azonban az írók mítoszai valóban magukról az írókról szólnak – az életmű már kevésbé tolakodóan áll ennek útjában. A nagy regényeket előállító nagy társadalmak már széttöredeztek. Az írás az egyén magánügye, az egyén pedig így jobban ragyog. A regény mint forma többé nem meggyőző. A nem valódi nehézségeket megcélzó kísérletezés korrumpálja a könyvek visszhangját, és hatalmas zűrzavar uralkodik az olvasók és az írók fejében a regény céljai felől. A regényíró a festőhöz hasonlóan nem ismeri föl többé értelmező funkcióját, túl akar azon lépni, közönsége pedig egyre fogy. És az általunk belakott világ, amely mindig megújul, átvizsgálatlan marad, hétköznapivá teszi a kamera, nem meditál fölötte senki, és senki sincs, aki fölkeltse a valódi csodálkozás érzését. Talán ez utóbbi a regényíró céljának találó meghatározása – bármely korszakban is.

Conrad ötven éve halt meg. Ebben az ötven évben a műve behatolt a világ sok olyan sarkába, melyeket ő sötétnek látott. Ez pont megfelelő tárgya a conradi meditációnak: elmond valamit a mi új világunkról. Talán nem olyan fontos, mit is mondunk Conradról – a fő, hogy beszélünk róla. Emlékezhetsz, hogy Marlow, A sötétség mélyén elbeszélője „számára egy jelenet mondanivalója nem belül rejtőzött, miként a mag, hanem kívül, mintegy beburkolta a mesét, amely csupán előhívta a lényeget, mint parázs a ködöt, ahogyan néha a holdfény kísérteties ragyogása láthatóvá teszi a ködszerű fényudvarát.”[11]

[1] “The fear of finality which lurks in every human breast and prevents so many heroisms and so many crimes”

[2] “a man to whom love comes late, not as the most splendid of illusions, but like an enlightening and priceless misfortune”

[3] “Curiosity being one of the forms of self-revelation, a systematically incurious person remains always partly mysterious.”

[4] “the fatal imperfection of all the gifts of life, which makes of them a delusion and a snare”

[5] “All the charm, all the truth of [your story] are thrown away by the construction – by the mechanism (so to speak) of the story which makes it appear false… You have much imagination: much more than I ever will have if I live to be a hundred years old. Well, that imagination (I wish I had it) should be used to create human souls: to disclose human hearts – and not to create events that are properly speaking accidents only. To accomplish it you must cultivate your poetic faculty… you must squeeze out of yourself every sensation, every thought, every image.”

[6] “My dear Wells, what is this Love and Mr Lewisham about? What is all this about Jane Austen? What is it all about?”

[7] “The national English novelist seldom regards his work – the exercise of his Art – as an achievement of active life by which he will produce certain definite effects upon the emotion of his readers, but simply ad an instinctive, often unreasoned outpouring of his own emotions.”

[8] “It is experience pushed a little (and only very little) beyond the actual facts of the case for the perfectly legitimate, I believe, purpose of bringing it home to the minds and bosoms of the reader.”

[9] “tall, well set-up, good-looking and healthy; and his clear pale face had under its commonplace refinement that slight tinge of overbearing brutality which is given by the possession of only partly difficult accomplishments; by excelling in games, or in the art of making money; by the easy mastery over animals and over needy men.”

[10] “Other writers have some starting point. Something to catch hold of… They lean on dialect – or on tradition – or on history – or on the prejudice or fad of the hour; they trade upon some tie or conviction of their time – or upon the absence of these things –which they can abuse or praise. But at any rate they know something to begin with – while I don’t. I have had some impressions some sensations – in my time… And it’s all faded.”

[11] A sötétség mélyén, 8.

© 1980, V. S. Naipaul

Az esszé szerzőjéről
V. S. Naipaul (1932-2018)

Nobel-díjas trinidadi-brit író.

A fordítóról
Lengyel Zoltán (1982)

Zenél, ír, fordít, színházban dolgozik. Legutóbbi kötete: A sors kritikájáról (Tiszatáj, 2016).

Kapcsolódó
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (I. részlet)
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (II. részlet)
Conrad, Kongó – kontextus egy Naipaul-esszéhez
Lengyel Zoltán (1982) | 2020.06.22.