V. S. Naipaul: Conrad sötétje (II. részlet)
Fotó: https://www.flickr.com/
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (II. részlet)

Az esszé első részéből már kiderült, honnan Naipaul különös, mély vonzódása a nyelvet cserélt Conrad munkáihoz. Most, a második részben a kizsákmányolt Belga Kongón keresztül vezet tovább az út.

Ám különböző időkben különböző dolgokat keresünk olvasmányainkban. A regényeket az ideális regényről alkotott eszméinkkel közelítjük meg, eme eszméket pedig szükségleteink, neveltetésünk, szociális hátterünk, vagy talán a szociális hátterünkről alkotott eszméink teremtik meg. Mert valójában azért olvasunk, hogy kiderítsük, amit már tudunk, és így az író erényeit magától értetődőnek tekintjük. És eredetisége, az újdonság, amelyet nyújtani tud, elmegy mellettünk.

Rájöttem, hogy a nagy regényírók magas fokon szervezett társadalmakról írnak. Nekem nem volt ilyen társadalmam, nem tudtam osztani az írók előföltevéseit, nem láttam, hogy világom az övékben tükröződne. Az én gyarmati világom kevertebb, másodkézből valóbb volt, és jóval korlátozottabb. Egyszer csak elkezdtem töprengeni saját hátterem misztériumán (Conrad kedvelt szava): eme szigeten[1] a hatalmas dél-amerikai folyó, az Orinoco szájában, a conradi értelemben sötét földi helyek egyikén, ahol az apám saját irodalmi ambícióit dédelgette, később pedig az enyémeket, ám e szigetet, legalábbis elmémben, megfosztottam minden romantikától, és talán még a realitástól is: „A lagúna” fölolvasását hallgatva a cselekményt nem az általam ismert szigetre helyeztem el, a sáros folyókkal, mangróvével és mocsarakkal, hanem valahova messzire.

Számomra úgy tűnt, hogy mindannyian, akik ott születtünk, sajátos meztelenségben leledzünk, pusztán fizikailag élünk. Ez nem egykönnyen megmagyarázható dolog, még magunknak sem. Ám Conradnál, éppen a „Karaim” című novellában, később pontos megfogalmazását találtam a hazámmal kapcsolatos érzéseimnek.

„Valóban, rátekintve eme vidékre, amelyet meredek ormok zártak el tengertől és földtől, nehéz volt hinni bármilyen szomszédos környék létezésében. Csöndes, teljes, ismeretlen föld, tele ama élettel, amelyben ott kísértett az egyedüllét aggodalma; élettel, amely hihetetlen üresnek mutatkozott, nem csiholt gondolatot, nem érintett meg szívet, melynek révén a napok baljós folyását fölülírta volna. A vidéknek, úgy tűnt nekünk, nincsenek emlékei, nem sajnál és nem remél semmit, ezen a vidéken semmi sem élte túl az éj közeledtét, és minden egyes napfölkelte egy különös teremtés ragyogásában vált el az éjszakától és a másnaptól.”[2]

Olyan passzus ez, amelyen korábban sietősen túl akartam volna lenni: elszállt tájleírás, merengő képaláírás. Most azonban látom romanticizmusának pontosságát, a gondolkodásra és együttérzésre tett hatalmas erőfeszítést. És ez az erőfeszítés nem áll meg a táj aspektusánál. Kiterjed minden emberre, akik ezeken a sötét és távoli helyeken élnek, akik különböző okok folytán  meg lettek fosztva a világ világos víziójától: magára Karainra fantomvilágában; Wangra, az önkéntes száműzetésben élő kínaira a Győzelemből, aki be van zárva a kínai paraszt „ösztönszerű egzisztenciájába”; A haladás előőrsének két belga birodalomépítőjére, akik tehetetlenek társaik távollétében, és úgy élnek Afrikában, „mint vak emberek egy nagy teremben, csak azt észlelik, ami velük kapcsolatba kerül, de képtelenek látni a dolgok általános vonatkozásait” [like blind men in a large room, aware only of what came in contact with them, but unable to see the general aspect of things].

A haladás előőrsét tekintem jelenleg a legjobbnak, amit Conrad valaha írt. Két átlagos belga története, akik újak az új Belga Kongóban, és rájönnek, hogy tudtukon kívül, néger asszisztensükön keresztül, afrikaiakat adtak el elefántcsontért, és akiket aztán magukra hagynak a környékbeli törzsek, melynek következtében megőrülnek. Ám elsőnek pusztán irodalmi szempontból ítéltem meg. Ismerősnek tűnt: olvastam már történeteket forró országokban eszüket vesztő magányos fehér férfiakról. És így Conrad (újra) fölfedezése számomra valójában A sötétség mélyén egy kis jelenetével kezdődött.

Az afrikai környezetet – a fosztogatás és szabványosított kegyetlenség által „demoralizált vidéket” – magától értetődőnek tekintettem. Így tartanak fogva bennünket előföltevéseink. Most éppen a környezet tűnik számomra a könyv leghatásosabb részének, ám akkoriban semmi többet nem jelentett annál, mint amire számítottam. Kurtznak, a folyóparti elefántcsont-ügynöknek a története, akit primitivizmusba és elmebajba sodort a primitívek fölötti korlátlan hatalma, nem kapott meg engem. Ám volt a könyvnek egy oldala, amelyik közvetlenül hozzám beszélt, és nem csak Afrikáról.

A gőzös a folyó torkolata felé közelít, hogy Kurtzcal találkozzon, „mintha a világ teremtésének legősibb időszaka felé”[3] haladna. Egy nádviskót látnak meg a parton. Üresen áll, ám van benne egy könyv, Tanulmány a tengerészet néhány kérdéséről [An Inquiry into Some Points of Seamanship], szakadt, a borítója hiányzik, „de a hátát fehér pamutfonallal nagyon gondosan újravarrták”[4]. A rémálom kellős közepén ott ez a régi, „borús” könyv, „szemléltető ábrákkal és visszataszító számoszlopokkal”[5], ám „az írói szándék tisztasága, a becsületes törekvés a jó munkára”[6] az elbeszélő szemében „nem a szakmaiság fényét villantotta föl, hanem valami más sugárzott belőle”[7].

E jelenet, talán mert túl sokáig hordoztam magamban, vagy talán mert most már befogadóbb vagyok a történet többi részére, többé nem tesz rám olyan mély benyomást. De azt hiszem, abban az időben valamennyit lereagált abból a politikai pánikból, mely kezdett bennem fölgyülemleni.

Gyarmati lakosnak lenni egyfajta biztonságérzetet jelent: egy rögzített világ lakója vagy. És fantáziámban alighanem úgy jelent meg angliai utam, mintha egy tisztán irodalmi közegbe érkeznék, ahol, a körülmények és a történelem baleseteitől háborítatlanul, romantikus írói karriert alakíthatok ki. Ám az új világban kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Új politika, emberek függősége azon intézményektől, amelyek működését épp ők próbálják meg aláásni, hiedelmek egyszerűsége és tettek iszonytató egyszerűsége, korrupt indokok, félkész társadalmak, melyeket arra kárhoztattak, hogy félkészek maradjanak: ezek a dolgok kezdtek nagyon foglalkoztatni. Nem tudtam magamat elvonatkoztatni tőlük. És rájöttem, hogy Conrad – hatvan évvel azelőtt, a nagy béke idején – már mindenhol járt előttem. Nem érdek vezérelte emberként, hanem, mint ahogy az a Nostromóban történik, valakiként, aki bemutatja világunk félkész társadalmait, önmagukat folytonosan fölépítő és leromboló helyeket, ahol nincsen cél, és ahol a „sikeres cselekvéshez elengedhetetlen összetevők [mindig]... az eszme morális elfajzását hozzák magukkal” [something inherent in the necessities of succesful action ... carried with it the moral degradation of the idea]. Komor kép, ám mélyen átérezhető: egyszerre igaz és részben vigasztaló.

Conrad megértéséhez arra volt szükség, hogy tapasztalásának is részese kezdjek lenni. Arra is szükség volt, hogy elvessem prekoncepcióimat a regényről, hogy annak milyennek kellene és milyennek nem kellene lennie, és mindenekfelett arra, hogy megszabadítsam magamat a regény vagy a comedy of manners finom romlottságától. Mikor a művészet másolja az életet, és cserébe az élet mímeli a művészetet, akkor sokszor elhomályosul egy író eredetisége. A titkosügynök thrillernek tűnik. Ám a korrekt, de nyugtalanító Heat felügyelő egyáltalán nem olyan, mint a regénybeli rendőrök korábban – még ha később aztán sok olyan is lett, mint amilyen ő. És a látszat ellenére nagyasszonya, az ünnepelt anarchista pártfogója, egyáltalán nem Lady Bracknell[8]:

„Nézeteiben nem volt semmi sem, ami sokkolta vagy megijesztette volna az asszonyt, már csak azért sem, mert ezeket a nézeteket saját emelkedett helyzetéből ítélte meg. Valójában könnyen érzett rokonszenvet egy ilyesfajta férfi iránt. Ő maga sem egy kizsákmányoló kapitalista volt; úgyszólván fölötte állt a gazdasági viszonyok játékának. Erős részvéttel volt a közkeletű emberi nyomorúság nyilvánvalóbb formáihoz, pontosan azért, mert számára oly idegenek voltak, hogy saját fogalmait a mentális szenvedés kifejezéseire kellett lefordítania kegyetlenségük megragadásához... Szinte kezdte már hinni a férfi elméletét a jövőről, hiszen az nem is volt ellenszenves az ő előítéleteinek szemszögéből. Számára sem volt tetszetős a plutokrácia új elemének föltünése a társadalmi elegyben, és az iparosodás mint az emberi fejlődés módszere egészen visszatetszőnek tűnt a maga mechanikus és érzéketlen jellegével. A szelíd Michaelis humanitárius reményei nem a teljes rombolás felé, csupán a rendszer gazdasági romlása felé tendáltak. És ő nem igazán látta, hol van mindebben bármiféle morális kártétel. Csak elsöpörné a parvenük sokaságát, akiket nem szeretett és akikben nem bízott, nem azért, mintha azok beérkezettek lettek volna bármilyen értelemben (ezt a nő tagadta), hanem a világgal kapcsolatos mélységes tudatlanságuk miatt, mely elsődleges oka volt észleléseik bárdolatlanságának és szívük sivárságának.”[9]

Nem Lady Bracknell. Ez a nő sokkal valóságosabb, még most is megtaláljuk őt több országban. Manapság talán fiatalabb, de a humanitárius aggodalmak hasonló arroganciát és egyszerűséget álcáznak, a meggyőződést, hogy a gazdagság, a tehetős vagyon, a pozíció, vagy egy bizonyos név az emberi önbecsülés kizárólag lehetséges indokai. És hány meg hány országban találkozhatunk ilyen férfival, mint amilyen a következő leírás alanya?

A dinamit háborúk[10] csaknem haldokló veteránja a maga idejében nagy színész volt... A híres terrorista soha életében még csak kisujját sem emelte személyesen a társadalmi fölépítmény ellen. Nem a tettek embere volt... Körmönfontabb intencióinak megfelelően inkább a pimasz méregkeverő szerepét játszotta, mellyel fölkeltette azokat a baljós ösztönzéseket, melyek a vak irigység, a hiúsággal súlyosbított ostobaság, a szegénységből származó szenvedés és nyomorúság, valamint a jogos haragból, részvétből és lázadásból fölkélő reményteli és nemes illúziók mélyén ólálkodnak. Gonosz tehetségének árnya úgy vetült alakjára már csupán, mint ahogy a kiürített méreg fiolájában lappang még a halálos szer szaga, használhatatlanul, készen arra, hogy bármikor kihajítsák a kiszolgált dolgok szemétdombjára.”[11]

A következő kifejezés ragadott meg: „nemes illúzók mélyén... ólálkodó baljós ösztönzések”. Ám most egy másik frázis tűnik föl: „hiúsággal súlyosbított ostobaság”. Így van ez a legjobb Conrad-szövegekkel. Szavak, melyek fölött elsőre átsiklunk, másik alkalommal fölcsillannak.

Ám a bekezdés tárgyát képező karakter A titkosügynökből vett idézetben nem igazán létezik ezen a bekezdésen kívül. A neve Karl Yundt; nem olyan, akire emlékszünk majd. Fizikailag groteszk, egy karikatúra, mint oly sok más alak Conrad átható tekintete alatt – anarchisták, rendőrök, miniszterek. Úgyszólván semmi olyan nincs Karl Yundt regénybeli, dramatikus megjelenésében, ami a bekezdés mélységével fölérne, vagy amely akár csak utalna az őt teremtő reflexió minőségére.

Fönntartásaim Conraddal mint regényíróval szemben megmaradtak. Teremtő képzeletében van valami hiányosság és gyakorlatlanság. Nem von be a fantáziájába, kivétel ez alól a Nostromo és néhány novella; a Lord Jim számomra továbbra is inkább elfogadható elbeszélő poémaként, semmint regényként. Conrad értéke számomra abban jelentkezik, hogy ez az ember hatvan vagy hetven évvel ezelőtt elmeditált az én világomon, a világon, ahogyan én ma fölismerem. Nincs még egy századbeli író, akivel kapcsolatban így éreznék. Ez a teljesítmény abból az őszinteségből vezethető le, amely a nehézséget is jelenti vele kapcsolatban, abból, „hogy aggályosan hű maradj[on] az érzetei igazságához”.

Conradnál semmi sincs megcsinálva. Nem alkot újra országokat. Mint ismeretes, a való életből választ eseteket, és elmeditál fölöttük. A „meditálni” pontosan az ő szava. És amit a Nostromo hősnőjéről ír, az rá nézve is alkalmazható. „A szív bölcsessége számára, mivelhogy nem érdeklik fölállítandó vagy megdöntendő elméletek, sem védelmezendő előítéletek, nem állnak rendelkezésre tetszőleges szavak. Kiejtett szavainak olyan értéke van, mint az ép, toleráns, együttérző cselekedeteknek.” [The wisdom of the heart having no concern with the erection or demolition of theories any more than with the defence of prejudices, has no random words at its command. The words it pronounces have the value of acts of integrity, tolerance and compassion.]

[1] Trinidadról van szó.

[2] “And really, looking at that place, landlocked from sea and shut off from the land by the precipitous slopes of mountains, it was difficult to believe in the existence of any neighbourhood. It was still, complete, unknown, and full of life that went on stealthily with a troubling effect of solitude; of a life that seemed unaccountably empty of anything that would stir the thought, touch the heart, give a hint of the ominous sequence of days. It appeared to us a land without memories, regrets, and hopes; a land where nothing could survive the coming of the night, and where each sunrise, like a dazzling act of special creation, was disconnected from the eve and the morrow.” A Karain című elbeszélés nincs magyarra lefordítva, ezért saját fordításomban közlöm. Egyúttal egy általános megjegyzést is tennék az esszében szereplő idézetekkel és azok fordításaival kapcsolatosan. Naipaul semmilyen jegyzettel nem egészíti ki az idézeteket, oldalszámokat sem közöl. A sötétség mélyén című regény idézeteit (két jelölt kivétellel) Vámosi Pál fordításában közlöm. Az összes többi idézetet lefordítom, azokat is, amelyeknek van magyar megfelelője. Ennek oka az, hogy a meglévő magyar fordításokban másként lettek fordítva bizonyos kulcsszavak és kifejezések, amelyek a Naipaul-esszé gondolatmenetének megértéséhez szükségesek.

[3] Joseph Conrad: A sötétség mélyén. Ford. Vámosi Pál. Alinea Kiadó, 2011, 59. Az eredetiben: “like travelling back to the earliest beginnings of the world”.

[4] i.m.,66. “lovingly stitched afresh with white cotton thread”

[5] i.m.,66. “dreary…with illustrative diagrams and repulsive table of figures”

[6] i.m.,66. “honest concern for the right way of going to work”

[7] Itt megváltoztattam a fordítást, mert az nagyon eltért az eredetitől: “luminous with another than a professional light”.

[8] Oscar Wilde Bunbury című komédiájának egyik szereplője.

[9] “His views had nothing in them to shock or startle her, since she judged them from the standpoint of her lofty position. Indeed, her sympathies were easily accessible to a man of that sort. She was not an exploiting capitalist herself; she was, as it were, above the play of economic conditions. And she had a great pity for the more obvious forms of common human miseries, precisely because she was such a complete stranger to them that she had to translate her conception into terms of mental suffering before she could grasp the notion of their cruelty… She had come to believe almost his theory of the future, since it was not repugnant to her prejudices. She disliked the new element of plutocracy in the social compound, and industrialism as a method of human development appeared to her singularly repulsive in its mechanical and unfeeling character. The humanitarian hopes of the mild Michaelis tended not towards utter destruction, but merely towards the economic ruin of the system. And she did not really see where was the moral harm of it. It would do away with all the multitude of parvenus, whom she disliked and mistrusted, not because they had arrived anywhere (she denied that), but because of their profound unintelligence of the world, which was the primary cause of the crudity of their perceptions and the aridity of their hearts.”

[10] Utalás az 1881 és 1885 között lezajlott “Fenian Dynamite Campaign”-re, ír köztársasápártiak “terrorista” akcióira a Brit Birodalom ellen.

[11] “The all but moribund veteran of dynamite wars had been a great actor in his time… The famous terrorist had never in his life raised so much as his little finger against the social edifice. He was no man of action… With a more subtle intention, he took the part of an insolent and venomous evoker of sinister impulses which lurk in the blind envy and exasperated vanity of ignorance, in the suffering and misery of poverty, in all the hopeful and noble illusions of righteous anger, pity and revolt. The shadow of his evil gift clung to him yet like the smell of a deadly drug in an old vial of poison, emptied now, useless, ready to be thrown away upon the rubbish-heap of things that had served their time.”

Az esszé szerzőjéről
V. S. Naipaul (1932-2018)

Nobel-díjas trinidadi-brit író.

A fordítóról
Lengyel Zoltán (1982)

Zenél, ír, fordít, színházban dolgozik. Legutóbbi kötete: A sors kritikájáról (Tiszatáj, 2016).

Kapcsolódó
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (I. részlet)
Conrad, Kongó – kontextus egy Naipaul-esszéhez
Lengyel Zoltán (1982) | 2020.06.22.
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (III. részlet)