V. S. Naipaul: Conrad sötétje (I. részlet)
Fotó: Walkerssk képe a Pixabay -en.
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (I. részlet)
  1. július

Sok időbe tellett számomra, míg megbékéltem Conraddal. És ha most azokkal a nehézségekkel kezdem, amelyek őt olvasva adódtak, az azért van, hogy hű maradjak a vele kapcsolatos tapasztalatomhoz. Nehezemre esett leválni Conradról. Azt hiszem, ő volt az első modern író, akit megismertem. Az apámon keresztül. Az apám autodidakta volt, aki óvatosan közlekedett abban a kulturális zűrzavarban, amelynek valószínűleg nem is igen volt tudatában, és amelyet én is csak az utóbbi időben kezdek megérteni. Az apám író szeretett volna lenni. Nem annyira az élvezetért, hanem inkább nyomokért, utalásokért és önmaga biztatása végett olvasott, velem pedig megismertette azokat az írókat, akikbe kutatása folyamán belebotlott. Conrad volt az egyik legkorábbi közülük: Conrad, a stiliszta, de még inkább Conrad, a kései kezdő, akinek példája reménnyel tölti el azokat, akik talán egyáltalán el sem kezdik az írást.

Azt hiszem, tízéves lehettem, amikor először olvasott föl nekem Conradot. Ez ijesztően hangozhat, ám a történet A lagúna [The Lagoon] volt, és a fölolvasás jól sikerült. A lagúna talán az egyetlen Conrad-történet, amelyiket föl lehet olvasni egy gyereknek. Nagyon rövid, mindössze tizenöt oldal. Erdő szegélyezte trópusi folyó az alkonyban. A fehér ember a csónakban így szól: „Az éjszakát Arsat tisztásán töltjük.” A csónak kis természetes kikötőbe ér, amely egy lagúnára nyílik. Magányos ház a parton; odabenn egy nő haldoklik. Az éjszaka alatt pedig Arsat, egy fiatalember, a nő szeretője, elmondja, hogyan kerültek ide. Egy másik helyről származó tiltott szerelem, lányszöktetés, üldöztetés, egy báty halála, aki az üldözők kezére jut – ezekből áll a történet. Arsat mondókája nem tartana hosszabban tizenöt percnél, ám a románc az románc, és mikor Arsat története véget ér, megvirrad, a kora reggeli szél elfújja a ködöt, a nő pedig halott.  Arsat boldogsága, ha létezett egyáltalán, törékeny és rövid volt, és ezek után pedig elhagyja majd a lagúnát, visszatér hazájába, hogy szembenézzen sorsával. A fehér embernek is mennie kell. Az utolsó kép Arsatot mutatja, egyedül lagúnáján, amint „túltekintett a felhőtlen nap hatalmas fényén az illúziók világának sötétjébe.”[1]

Idővel A lagúna története elmosódott bennem. Ám velem maradt az éjszaka és a magány és a balsors érzete, amely képzeletemben összekapcsolódott a Sabu[2]- és Jon Hall[3]-filmek dél-tengeri vagy trópusi helyszíneivel. Akaratlanul is újraolvastam A lagúnát. Nagyon is Conrad-történet ez – szenvedély és mélység, magány és hiábavalóság és az illúziók világa –, sőt, megkockáztatom, hogy talán ez a legtisztább szépirodalmi mű, amelyet Conrad valaha írt. Az élénk cselekmény, a pontos képszerű írásmód, a folyó és a rejtett lagúna mint helyszín, a névtelen fehér látogató, az éjszaka és a veszteség története, a hajnalban bekövetkező halál: minden gyönyörűen összeáll. És amikor azt mondom, hogy ez egy tiszta szépirodalmi mű, az azért van, mert a történet önmagáért beszél; az író nem kerül története és az olvasó közé.

A lagúnát Max Beerbohm parodizálta A Christmas Garland című könyvében. Írómítoszok ilyen véletleneken múlnak. Történetesen A lagúna volt az első novella, amelyet Conrad írt; és habár később, amikor a paródiát olvastam, éreztem, hogy van némi bennfentes tudásom Conraddal kapcsolatban, mégis, saját szemszögömből tekintve A lagúna csalásnak tűnt föl. Mert sohasem leltem föl még egy ilyen erős és közvetlen művet Conrad írásai között.

A Karain című novella nem sokkal A lagúna után íródott. Ugyanaz a maláj helyszín, és, ahogy Conrad is megjegyezte, hasonló motívum. Karain szexuális féltékenységből megöli egy barátját, akinek megígérte, hogy segít szerelmi kalandja beteljesülésében; ezek után Karaint kísérti megölt barátjának a szelleme. Egy napon találkozik egy bölcs öregemberrel, akinek meggyón. Az öregember kiűzi az ördögöt, Karainból pedig harcos, hódító és uralkodó válik, akinek az öregember lesz a tanácsadója. Az öregember meghal, a megölt barát szelleme pedig visszatér kísérteni Karaint. Karain rögtön elveszetté válik, hatalma és ragyogása pedig semmivé; kiúszik a fehér emberek hajójához, és megkéri őket, a hitetleneket egy másik világból, hogy segítsenek. Adnak neki egy talizmánt: egy hatpennys érmét. A talizmán működik, Karain újra egész emberré válik.

A történet a felszínen egy őslakos babonáról szóló mese [yarn]. De Conrad számára valami sokkal több: mélyenszántóbb és csodálatosabb A lagúnánál, és a szerző eltökélt abban, hogy az egész jelentése föltáruljon. Minden, ami csak hallgatólagosan érzékeltetve volt A lagúnában, az itt kifejtetté válik. A fehér embereknek van neve, és úgy beszélnek és cselekednek, mint a kar egy ókori drámában. A szerző arra kér bennünket, hogy fontoljuk meg két kultúra egymás mellett élését: az egyik nyitott és hit nélküli, a másik zárt és egy ősi mágia uralja; az egyik a „külső sötétség peremén” fedezi föl a világot, a másik be van zárva a világ egy kis részébe. De az illúziók azok illúziók, a délibáb pedig délibáb. Vajon maga London, az élet az utcákon – ez nem egy délibáb? „Látom. Ott van: liheg, szalad, pörög, erős és életteli, szétzúz, ha nem figyelsz oda rá, de akasszanak föl, ha akár olyan valóságosnak tűnik, mint ez a másik.” Így végződik, némiképp romantikusan és rejtélyesen, a történet.

Az egyszerű mesefonálnak [yarn] sokat el kell bírnia. Összetettebb befogadást követel meg A lagúna nyíltabb fikciójánál. Az érzetek – éjszaka, magány és balsors – már nem elegendőek; az író a saját fantáziáján túl másba is be akar bennünket vonni, a kar és a kommentár megköveteli tőlünk, hogy kívülállóként viszonyuljunk a történet tényeihez és elmélkedjünk el a témáról. A történet egyfajta példabeszéddé vált. Semmi nincs azonban fölcicomázva, mert semmit sem akar bizonyítani – csak a csodálkozásunkat fölkelteni.

Egy későbbi válogatott novellákat tartalmazó kötet előszavában Conrad azt írja: „A valóság romantikus érzése velem született képesség volt.” Nem szándékosan választott romantikus témákat – inkább ezek maguk kínálkoztak föl neki.

„Természetes jogom van [témáimra], mert a múltam leginkább mégiscsak az enyém. Ha pályájuk letér a szervezett társadalmi élet kikövezett ösvényéről, az talán azért van, mert jómagam is elég korán leszakadtam róla egy olyan ösztönzésnek engedelmeskedve, amely bizonnyal nagyon is eredetinek mondható, tekintve, hogy kitartott bennem a kiábrándulásokkal járó veszélyek során is. Ám irodalmi tevékenységemnek eme eredete távolról sem járt képzeletem látókörének bővülésével. Ellenkezőleg: a puszta tény, hogy a mindennapi élet folyásán kívül eső dolgokkal foglalkozom, azzal az elkötelezettséggel járt, hogy aggályosan hű maradjak az érzeteim igazságához. A problémát az jelentette, hogy szokatlan dolgokat hihetővé tegyek. Hogy ezt meg tudjam tenni, teremtenem, reprodukálnom kellett számukra az aktualitás megfelelő atmoszféráját, amelynek burkában megjelenhetnek. Ez volt a legnehezebb, egyszersmind a legfontosabb feladat az igazság gondolatban és tényekben való lelkiismeretes megfeleltetése szempontjából, ami mindig is célom volt.”

Ám a Karaim című történet igazságai bonyolultak. Az illúziók világa, emberek, akik saját kultúrájuk foglyai, hit és hitetlenség: olyan igazságok ezek, amelyre az olvasónak készen kell állni, talán félig-meddig már birtokolni is, mert a történet nem hordozza őket meggyőzően magában. Rejtélyes a sugalmazás, hogy a londoni élet ugyanolyan délibáb, mint a maláj szigetvilág időtlensége, hiszen a londoni utcák két oldalon át tartó leírása, amellyel a történet zárul, túlságosan is prózai: üres arcok, kétkerekű konflisok, omnibuszok, „élénken társalgó” lányok, „koszos fickók... mocskos szájjal”, egy rendőr. Semmi olyan nem szerepel ebben a katalógusban, amely meggyőzhetne bennünket a leírt élet délibábszerűségéről. A valóság nem fuzionál az író fantáziájával. Alkalmazni kellett a délibáb fogalmát. Ezek azonban csak szavak, egy jobbára egyszerű képhez illesztett zavaró képaláírás.

Azért időztem el némileg ennél az egyszerű történetnél, mert kicsiben illusztrálja azokat a nehézségeket, amelyeket a főbb művek jelentettek számomra. Úgy éreztem, Conradnál nem értem a lényeget. Az önmagukban egyszerű történetek egy ponton folyton kitértek előlem. És ott voltak a szavak, szavak, melyek abból a szükségletből ömlöttek az íróból, hogy hű legyen érzetei igazságához. A szavak útban voltak, homályt teremtettek. A Narcissus négere és a Tájfun, eme híres könyvek – számomra áthatolhatatlanokká váltak.

1896-ban a fiatal H. G. Wells írja a következőket egy egyébiránt méltató recenzióban, amely A Narcissus négere előtti Conrad-könyvről, A szigetek száműzöttjéről szól: „Mr. Conrad beszédes; a történet nem annyira elmondva van, hanem inkább időről időre láthatjuk azt a mondatok homályán át. Az írónak még meg kell tanulnia művészetének hatalmasabbik felét, azt a művészetet, hogy dolgokat megíratlanul hagyjon.” Conrad barátságos levelet írt Wellsnek, ám ugyanazon a napon – Jocelyn Baines életrajzának tanúsága szerint – a következőket írta Edward Garnettnek: „Valami sikerültté teszi a benyomást – megteremti a hatását. Mi lehet az? Semmi más, mint a kifejezés – a szavak elrendezése, a stílus.” Egy regényírótól megdöbbentő definíciója ez a stílusnak. Hiszen a regény, de talán bármely próza stílusa több mint „a szavak elrendezése”: inkább az észlelések elrendezése, még inkább hangszerelése, annak a kérdése, hogy mit hova rakjunk. Conrad azonban hűségre törekedett. A hűség kívánta meg tőle a kifejezettséget [to be explicit].

Ez a kifejezettség, annak kerülése, hogy a történet magáért beszéljen, az aggodalmas sürgölődés, hogy egy egyértelmű szituációból kipréseljen minden titokzatosságot, ez vezet a Lord Jim misztifikációjához. Nem mindig könnyű tudni, mi is van benne kifejtve. Rendszerint úgy tartják, hogy a történet a becsületről szól.  Jómagam úgy érzem, hogy a témája – 1900-ban még sokkal kényesebb ez, mint napjainkban – a faji elmaradottság. És Conrad kifejezettségre törekvésének köszönhetően mindkét nézőpontot alá lehet támasztani idézettel. Mindazonáltal a Lord Jim egy imperialista könyv, és meglehet, hogy a két nézőpont valójában egy és ugyanaz.

Bármi is a Lord Jim titka, engem nemigen tudott megkapni. Fantázia, képzelet, ha úgy tetszik, a történet maga is pallérozódik a kifejezettségben. Volt valami egyensúlyozatlan, valami befejezetlen Conraddal kapcsolatban. Úgy tűnt, nem képes túljutni a történettel kapcsolatos első egyszerű koncepcióján, invenciója pedig gyorsan hanyatlani kezdett. Még változatosságában is volt valami puhatolózó és bizonytalan.

Jött A titkosügynök, a rendőr-thriller, amely mintha már be is fejeződött volna, mihelyst elkezdődött, egy csipetnyi Arnold Bennett Riceyman Steps című regényének helyszínéből abban a Soho-beli belső térben, kis H. G. Wells-i poénkodás a londoni utcanevekkel, bérkocsisokkal, lestrapált gebékkel – mintha az ismerttel, a már megírttal foglalkozva az írót elhagyta volna a rácsodálkozás adománya, és más írók vízióira kellett volna támaszkodnia. Jött a Nyugati szemmel, mely orosz forradalmár szereplőgárdájával és az árulás témájával dosztojevszkiji mélységet ígér, ám szétfoszlik az analizálásban. Aztán jött a Győzelem túlságosan megcsinált fikciója: a tiszta, zárkózott férfi kimenekíti a lányt a Keleten utazó zenész kompániából, elviszi egy távoli szigetre, ahol a katasztrófa gengszterekben megtestesülve sújt le rájuk. És aztán jött a Nostromo, Dél-Amerikáról, karakterek és témák zűrzavarával – ezt végig sem tudtam olvasni.

Conradok sokasága, és számomra mindegyik elhibázott volt. A Győzelem hőse a világtól tartózkodóan visszavonul, és „az undoron kívül minden érzéstől megtisztult”, számomra pedig úgy tűnt, hogy Conrad, közhelynek ítélve, a képzelet és fantázia és invenció minden olyan minőségétől megtisztult, amelyekért én regényt olvasni szeretek. A Conrad regény olyan volt, mint egy egyszerű film kidolgozott kommentárral. Egy film: a karakterek és a díszletek világosan láthatóak. Ám a realizmus gyakran triviális és esetleges dialógusokat kívánt meg, melyek triviális cselekményt követtek; a lezáró melodramatikus vonaglás az addig lezajlottak lassúságát és rossz arányait hangsúlyozta csak; a kommentár pedig pusztán a tényt erősítette meg, hogy a szereplők valójában színészek.

[1] “beyond the great light of a cloudless day into the darkness of a world of illusions.”

[2] Sabu Dastagir: indiai származású hollywoodi sztár a negyvenes években.

[3] Főleg kalandfilmekben játszó hollywoodi filmsztár a harmincas és negyvenes években.

Az esszé szerzőjéről
V. S. Naipaul (1932-2018)

Nobel-díjas trinidadi-brit író.

A fordítóról
Lengyel Zoltán (1982)

Zenél, ír, fordít, színházban dolgozik. Legutóbbi kötete: A sors kritikájáról (Tiszatáj, 2016).

Kapcsolódó
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (II. részlet)
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (III. részlet)
Conrad, Kongó – kontextus egy Naipaul-esszéhez
Lengyel Zoltán (1982) | 2020.06.22.