Kortárs amerikai költészeti antológiát szerkeszteni hatalmas kihívás. A ma alkotó költők színe-javát bemutatni tizenegy szerzőn keresztül lehetetlen. Mégis: ez az antológia arra tesz kísérletet, hogy az olvasóval megismertesse az Egyesült Államokban ma alkotó költők középnemzedékének sokszínűségét és jelentős hangjait – a maga szűkösségében is széleskörű képet próbál adni arról, mi is történik az óceán túlpartján. Sokezer költő publikál az Egyesült Államokban, így a teljességre semmi esetre sem törekedtünk, tekintsük a kötetet szubjektív válogatásnak, ami a szerkesztő és a fordítók ízlését és preferenciáit tükrözi. Könnyen kritizálható műfaj az antológia: ki miért maradt ki, ki miért került be. Ha lehetett volna érdekesebb válogatást is összeállítani, az az én hibám, ha erősek a kötetben szereplő magyar szövegek, az a fordítók érdeme.

A mai amerikai költészet sokszínű és decentralizált, a huszadik századot meghatározó költői mozgalmak és iskolák eltűntek, a ma alkotó nemzedékek tagjaira nem jellemző, hogy összeálljanak csoportokká közös esztétikai és politikai célok mentén. A domináns alkotói elv a „hibrid” költészet lett: az alkotók a saját hangjukat és önálló formanyelvüket a korábbi költői stílusok, hagyományok és eszközök egyéni kombinációjával alakítják ki, nincsenek meghatározó, akár a centrumot, akár a perifériát domináló esztétikai irányelvek. Természetesen ettől függetlenül jellegzetességek, tendenciák és trendek most is kimutathatóak.

Az Egyesült Államokban, mint sok más nemzeti kultúrában is, a huszadik század során a költészet két fő irányvonala a tradicionalizmus és a modernizmus köré rendeződött, egyfelől a brit romantika hagyományából, másfelől a francia szimbolizmus és avantgárd radikálisabb poétikájából táplálkozva. A huszadik század közepén a kánon a nagymodernizmus (Eliot, Auden, Frost) és a radikális modernizmus (Pound, William Carlos Williams, Stein) mentén vált ketté. A század második felének meghatározó mozgalmai egyre erősebben radikalizálták a modernista hagyományokat. Ezek közé tartoznak az önéletrajzot költészetük tárgyaként kezelő vallomásos költők (Plath, Sexton, Lowell), akik közül többeknek magyarul is van önálló kötete; a radikálisan kísérletező és formabontó avantgárd Black Mountain költők (Olson, Levertov, Creeley) akik éppen formai és nyelvi újításaik miatt gyakran nehezen fordíthatóak vagy egyenesen lefordíthatatlanok, így magyarul elsősorban folyóiratokban olvashatóak, és kevésbé váltak ismertté; szintén jelentős a San Francisco-i reneszánsz és az ahhoz erősen kötődő Beat nemzedék (Ginsberg, Ferlinghetti, Corso) szerepe, akik a lázadó, háborúellenes, a szexuális forradalmat hirdető ellenkultúrát képviselték, és itthon is méltán nagy népszerűségnek örvendenek; és, nem utolsó sorban a francia szürrealizmus hagyományára építkező New York School (Ashbery, O’Hara), akik csak az utóbbi években jelentek meg kötetben magyarul. Fontos még a később jelentkező, a nyelvet alapjaiban dekonstruáló Language költők mozgalma, akik közül Charles Bernstein válogatott kötete magyarul is napvilágot látott. A felsoroltak mellett számos más mozgalom létezett még, többek között a Black Arts, az új formalisták és a Deep Image költészet.

Ez természetesen csak egy végletekig leegyszerűsített felsorolás, de segít feltérképezni, a mai költők valójában honnan is jönnek, poétikáik milyen hagyományokban gyökereznek. Általánosságban a költői esztétikai törekvések a konvencializmus és experimentalizmus két végpontja között helyezhetőek el. A hagyományos poétika alapvető jellemzői lehetnek a precízen megalkotott, kidolgozott, letisztult, koherens és lineáris, lezárt formák és gondolatmenetek, a történeti narratíva és a meghatározható költői hang. A kísérleti irányok jellemzői ezzel szemben inkább a fragmentált, hiányos, képlékeny, illogikus és inkoherens, nyílt formák és gondolatok, az éles váltások, a spontaneitás, a többszörös perspektíva és az elbizonytalanított költői hang. A kortárs költők javarészt a harmadik utat választják, a két alapvető irányzatot szabadon ötvözik, ezért szokás ezt hibrid költészetnek nevezni, de mivel elsősorban a radikálisabb, modernebb törekvések követése a domináns, azaz továbbra is meg akarják újítani a maguk módján a költészet formáit és nyelvét, ki akarják tolni a műnem határait, így nevezik poszt-avant költészetnek is, utalva az erős avantgárd alapokra. Az eklektikus poétikák másik forrása az egyre nagyobb teret nyerő és az irodalmi színteret is meghatározó multikulturalitás és internacionalizmus, a nyugati hagyományokon túli örökség erősödő szerepe és a más kultúráktól átvett esztétikai törekvések fokozott jelenléte. Ráadásul, mivel az Egyesült Államok egyre összetettebb és sokszínűbb társadalma egyre összetettebb és sokszínűbb identitásokat kíván meg az élet minden területén, így a komplex önmeghatározások és a mögöttük rejlő egyéni életutak és egyedi eredettörténetek meghatározó tematikai irányt is képviselnek a kortárs irodalomban.

Fontos megemlíteni, hogy mint idehaza a zeneszerzőket vagy festőket, az Egyesült Államokban a költőket is egyetemen képzik kreatív írás szakon, több mint háromszáz intézményben, ami évi néhány ezer költészeti diplomát is jelenthet. Ez két szempontból is fontos. Egyfelől költőnek lenni megfizetett hivatás, tanári állás, ami megélhetést biztosít több ezer alkotónak, akiknek így verset olvasni és írni nem esti vagy hétvégi szenvedély, esetleg hobbi egy polgári állás mellett. Másfelől, ha nem is lesz minden diplomásból elismert költő, (ahogy itthon is a művészeti egyetemeken végzett diákoknak csak töredéke tud kiteljesülni a pályán), értő olvasók nemzedékeit nevelték ki, hiszen nem is számoltam ráadásként azt a sok hallgatót, akik ugyan elvégeznek versíró kurzusokat, de nem szereznek belőle diplomát. A kötetben szereplő költők közül szinte mindegyik a költészet professzora, aki nincs állásban, az is vendégtanárként tanít szemeszterről szemeszterre. A huszadik század során több amerikai költészeti mozgalom is egyetemeken alakult ki, a Black Mountain College költői magáról az intézményről kapták a nevüket, míg a San Francisco-i reneszánsz a Berkeley Egyetemről indult. A kísérletező, avantgárd költők is a katedra mögött találják meg a biztonságot, a legjobb példa a mai nemzedékre nagy befolyással bíró John Ashbery, aki a Bard College költészetprofesszoraként dolgozott élete nagy részében. Több közép-európai költő is amerikai egyetemeken találta meg a helyét, többek között Milosz, Zagajevski és Salamun is kint tanítottak életük jelentős részében. A költészet virágzik: évente több, mint ezer kötet jelenik meg és megszámolhatatlan mennyiségű irodalmi folyóirat közöl verseket. Az 1912 óta havonta megjelenő Poetry folyóirat az internetes jelenlét ellenére manapság is több tízezres nyomtatott példányban kel el. A költők, mint a zenészek, felolvasókörutakra mennek, és az Egyesült Államok nagyobb városainak könyvesboltjaiban és egyetemein lépnek fel. Már egy közepesen ismert költőnek is ügynöke van, gyakran több is, az egyik intézi a szerzői jogdíjakat, a másik a turnéit, a harmadik a PR-t és marketinget.

Az 1749 kiadói felkérése tíz költőt tűzött ki célul. Lanczkor Gábor sorozatszerkesztővel úgy döntöttünk, hogy a kötet inkább a középnemzedék meghatározó, friss hangjait gyűjtse egybe, mint a „nagyokat,” az idősebb generációból már itthon is ismert neveket. Ez a kötet semmiképpen nem pótol egy régóta esedékes, széleskörű amerikai költészeti antológiát. A szerkesztés során több száz költő versét olvastam el. Nehéz volt választani, mert nincs átfogó angol nyelvű antológia sem, ami terjedelmesen lefedné a kortársakat; tematikus antológiák vannak, általában nagyon eltérő szerzőgárdával. Feltérképeztem a fontos költészeti díjakat is, hogy lássam, kit hol ismertek el, kapcsolatba léptem amerikai költőkkel és egyetemi tanárokkal, kikérve a javaslataikat, és a fordítók is adtak tippeket. Az így összeállt névsorból próbáltam meghatározó, jellegzetes és egymástól eltérő hangú költőket összeválogatni. A következő lépésnél fontos szempont volt, hogy gyakorló magyar költőket bízzak meg a fordítással, akik szintén a középnemzedék fiatalabb tagjai. Valójában sokkal több költő van, aki kiváló műfordító is, de sajnos a terjedelmi korlátok megkötötték a kezemet. Minden költőnek felajánlottam legalább három szerzőt, döntse el, kit fordítana szívesen, és amelyikre nem esett választás, azt másnak is javasoltam. A műfordítás szempontjából alapvető elvárás, hogy a fordítót érdekelje, sőt, izgassa, amit fordít, és ráérezzen a szerző hangjára. Minden fordítónak teljes szabadságot adtam, válogassa ki maga, melyik verseken dolgozna szívesen, mert gyakorló fordítóként magam is tudom: az a jó, ha az eredeti szöveget olvasás közben már fejben át is költöm, ha ez magától beindul, az az ideális egymásra találás egy verssel. Sajnos az eredetileg tervezett összeállításból végül több amerikai költő is kimaradt szerzői jogi gondok miatt. Mégis így lett kerek egész ez a kötet.

Nem lövöm fejbe magam – írja versében Jericho Brown, mert a költészet végrendelet és bizonyíték, fikció és dokumentáció, nyelvi forma és képi metafora, és nem utolsó sorban az erőszak megszelídítése és elutasítása, véresen komolyan vétele és kigúnyolása. A kötet minden szerzője a maga módján reagál a társadalmat a mindennapjaiban átitató, és a hírcsatornákat és közösségi oldalakat elárasztó ezerarcú brutalitásra, akár közvetlenül, akár metaforikusan, hiszen a gyarmatosított kontinens őslakosságának sorsától a rabszolgatartás kegyetlenségén át a New York-i ikertornyok lerombolásáig az elnyomás és pusztítás markánsan jelen van mentális térképünkön. A negatív is átcsaphat pozitívba, így Ben Lerner írja, aki gondolatmeneteiben végletesen kiforgat mindent a helyéről: „Az erőszak legkevésbé sem modern, elmulasztja fölismerni médiumának végességét. / Mikor az erőszak ráeszmél medialitására, és elveszti tárgyát, / elkezd hasonlítani a szeretetre.”