Túl az izoláción?
Túl az izoláción?

Ma reggel – a közösségi videómegosztó oldal algoritmusának javaslatát elfogadva – újranéztem Will Self Húsz év magánzárkában: izoláció, magány és a nagy terjedelmű próza címmel  megtartott egyetemi előadását. Self arról beszélt, hogyan gyakorolja már mintegy két évtizede az önkéntes karantént; és mindezt négy évvel azelőtt, hogy a fizikai távolságtartás egycsapásra (és világszerte) közegészségügyi elvárássá vált volna.

Nincs ezen mit csodálkozni: Self a Gutenberg-galaxis őslakosai közé tartozik, az ő platformja változatlanul a nyomtatott kódex. Az irodalom, amihez a maga részéről több mint egy tucatnyi kötettel járult hozzá, két végponton történik, de mindig magányban: egy szobában valaki egyedül ír, egy másikban valaki egyedül olvas. Ezt a fajta irodalmat nem érinti semmiféle kijárási tilalom: az izoláció a természetes közege, ha úgy tetszik, alapfeltétele. A kórházi szobától kezdve egészen a lövészárokig bárhol űzhető.

Self ennyiben persze csak egy példa a sok közül. Ami elgondolkodtatóbb, az egy anekdota, amit az olvasási szokások társadalmi-kulturális beágyazottsága kapcsán mesél. Amikor Hippói Ágoston meglátogatta Ambrus püspököt – aki éppen egy könyvvel volt elfoglalva – rettenetesen meglepődött: még sosem látott embert egyedül olvasni! A negyedik században az olvasás jellemzően szociális tevékenység volt, az emberek egymásnak olvastak fel (feltéve persze, hogy tudtak olvasni). Ez elsősorban a nyomtatás mint széles körben hozzáférhető egyirányú médium általánossá válásával változott meg. Sokan, sokat írtak arról, milyen változásokat hozott ehhez képest a kétirányú digitális technológiák megjelenése. Ami viszont aktuális kérdés, az az, hogy mi történik egy olyan világban, ahol adottak egyrészt a digitális kapcsolattartás fejlett eszközei, másrészt pedig a fizikai (de nem szociális) távolságtartás kényszerű korlátai?

Az ember elképzelhetetlenül adaptív lény. A körülmények változására való reakció természetes módja a kompenzáció; ahogy a fizikai élettér beszűkül, a virtuális élettérbe menekülünk. Az első előzetes statisztikák szerint a koronavírus-járvány a globális internetforgalom 70%-os emelkedésével járt. A szociális érintkezés lehetőségeinek beszűkülésével a kapcsolattartás új eszközei alakulnak ki. Világszerte szerveződnek színvonalas online fesztiválok, felolvasások: a Föld napja alkalmából a Pathway to Paris által szervezett fesztiválon Patti Smith saját verseit adta elő, Jim Jarmusch pedig Li Pajt olvasott fel; a Paris Review „Poets on Couches” sorozatában költők olvassák fel azokat a verseket, amik segítenek nekik a bezártságot átvészelni; most májusban pedig első alkalommal digitális formában kerül sor a Hay fesztiválra.

Ami ugyanakkor ennél is izgalmasabb, az az, hogy vajon megállunk-e a meglévő eszközök online térbe áthelyezésénél? Előfordulhat-e, hogy ahogy a fizikai távolságot a szociális kötelékek szorosabbra húzásával kompenzáljuk, maga az irodalom is megváltozik—azaz szociálisabbá válik?

A közelmúltig – valamennyi irodalmi témájú eseménytől függetlenül – az író és az olvasó kapcsolattartása elsősorban mégis csak a gutenbergi modellen, ha úgy tetszik mindkét fél önkéntes izolációján alapult. A jelenlegi helyzetben, otthonaik magányában talán sokan teszik fel Hippói Ágostonként a kérdést: miért akarna bárki egyedül olvasni?

A magány feloldásának kézenfekvő módja a megosztás; nem csoda, hogy az elmúlt évtizedben a költészet új, és egyre népszerűbb platformra talált a közösségi média felületeken. Ennek egyik oldala, hogy a diskurzus a közös problémákra terelődik: Simon Armitage-nak a járványról írt verse, vagy éppen Wei Shuiyin vuhani nővér versei sokaknak nyújtottak kapaszkodót a kollektív trauma átvészeléséhez (ezek hamarosan magyar nyelven is elérhetők lesznek oldalunkon – a szerk.) A másik oldal, hogy most, a vírushelyzettel összefüggésben egyre többet olvasni olyan, az intézményesült formákon túlmutató spontán megmozdulásokról, amik – történjenek akár online, akár a fizikai térben – a konkrét témától függetlenül a megosztás aktusát helyezik előtérbe.  

Alessio Boni olasz színész például verseket kezdett megosztani az oldalán – ezzel keresve kapcsolatot a közönséggel, akikkel a kijárási tilalom óta találkozni nincsen módja. A német sajtóban nemrég jelent meg a hír, miszerint egy német szupermarket bejáratához (ami, úgy képzelem, mindezidáig elsősorban nem a kulturális érintkezésnek volt helyszíne) valaki egy kézzel lemásolt Mascha Kaléko verset függesztett ki. Egy barátom videókonferencia-alkalmazáson keresztül olvassa fel a Moby Dicket, egy másik pedig hetente egyszer, éjfélkor H. P. Lovecraft egyik novellájának rádió-adaptációját streameli, ez utóbbihoz élő chat is tartozik.

Nem kevésbé érdekes az Instagramon terjedő, Spanyolországban indult kihívás, ebben ugyanis maguk az alkotók vesznek részt: költők a vírushelyzettel kapcsolatos verseket tesznek közzé, ezzel egyben egy másik költőt kihívva, akinek 48 órája van a kihívásra válaszolva egy újabb verset közzétenni. Az olasz költő, Franco Arminio (akinek a koronavírus járvány kapcsán született versét hamarosan magyar fordításban közöljük az oldalon a szerk.) pedig saját telefonszámát tette közzé azzal a céllal, hogy a kijárási tilalomban egyedül maradottakkal beszélgessen – az író és az olvasó közötti kapcsolatot a körülmények ellenére egészen közvetlenné téve.

Persze, ellenvetésként fel lehetne hozni, hogy mindez csak mennyiségi elmozdulás. Hogy mind az alkotás, mind a befogadás szociális dimenziójának a most tapasztalt intenzitása csupán a „jelenlegi helyzetre” tekintettel áll fenn, és a „normális” világ visszatértét követően minden visszaáll a szokott kerékvágásba.

A valóság ugyanakkor az, hogy semmi biztosat nem tudunk mondani arról, hogy ez az úgynevezett „normális” világ valaha visszatér-e ugyanolyan formában, ahogy megszokhattuk. Az időtartamától függetlenül valószínű, hogy a járványhelyzet a közlekedésre és a tömeges rendezvényekre legalább akkora hatással lesz, mint annak idején a szeptember 11-i terrortámadás. Nem elképzelhetetlen, hogy a hosszú távú fizikai távolságtartásra a társadalom a meglévő formák újragondolásával reagál majd.

Talán a jövőbeli online oktatásban a homéroszi eposzoknak már egy eredetihez közelebb álló változata szerepel majd: a diákok a számítógépekről hallgathatják a hangszeres kísérettel felénekelt művet, miközben egymással beszélgethetnek. És ki tudja, talán újabb négy év múlva a videómegosztó oldal algoritmusa újra felajánlja Will Selfet, ahogy élőben olvassa fel a legújabb regényének aznap megírt részletét.

 

Az esszé szerzőjéről
Janković Dávid (1989)

Író, szakfordító. Írásait eddig többek között az Új Szó és a Látó közölte.