Ha egy téli éjszakán, őszi reggelen, kánikulai délutánon, tavaszi reggelen az utazó az idegen várossal ismerkedve körbehordozza tekintetét és okostelefonját Catania főterén, a barokk kulisszán, a spanyol birodalom barokk világában találja magát, nem az előző részben emlegetett fin de siècle-hangulatban. Annak itt nyomát nemigen találni, hacsak nem a kávéházi asztalokon.

A teret csakúgy, mint az egész várost, az Etna uralja, ott magasodik a háttéreben, a felé vivő nyílegyenes Etna utca (Via Etnea) végén (ilyen, mikor szépen csalja a távolságot a perspektíva), akár a régi festményeken a kékesszürke Hegy, Isten sziklaszilárd, megdönthetetlen jelenléte. A láva opálos feketéje, szürkéje és homokszíne festi a teret, a paloták és a katedrális homlokzatát, de ilyen árnyalatú a tér közepén álló obeliszket hordozó inkább fakó fekete, mint szürke elefánt is (Bernini római remekművének délszaki párja). A várost alkotó láva és hamu színeit az elefánt vakító fehér agyara, a homlokzatokat strukturáló fehér dekórumok, a templom tövében örökké zöldellő, fehér és fukszia virágokat lövellő leanderek színezik át, pont, mint a kihűlt láva halott lankáin megtelepedő élet. Egyszerre kősivár és élettől duzzadó díszlet, ami lehetne egyrészt bárhol a hajdani birodalom territóriumában, és mégsem lehetne sehol máshol, csak itt a Vulkán tövében.

A tér talán legintenzívebb, ha tetszik legbarokkosabb pontja (egyszerre nyomasztó és otthonosan védelmező) az a kiöblösödés, ami az V. Károly városfalába vágott, majd barokk palotával felcicomázott városkaput öleli. A telefonnak köszönhetően gyorsan kiokosodik a turista, hogy a kapu neve Porta Uzeda, könnyen megtalálja, hogy nevét egy XVII. századi hispán alkirályról vette, de oda is eljut a következő lépésben, hogy a Szicília-irodalom egyik nagy klasszikusának, Az alkirályok (I viceré) című regénynek hősei az Uzeda-família tagjai. (Ha netán az utazásra készülve elővette, bevezető gyanánt, akkor megspórolt néhány kb-nyi adatforgalmat az előfizetéséből.)

A regény és írója, Federico De Roberto szóba került már az előző esszében, hisz Giovanni Verga ifjabb barátja a századforduló cataniai kulturális aranykorának egyik fontos alakja volt, emlegettem is azt a palotát, amit Az alkirályok regényhez lehet kötni. Az az épület a főtértől (és Verga egykori lakásától) pár perc sétára, egy eldugott, csendes zugban található, s azért tartják az ihletet adó térnek, mert az író anyjának, a sziget történetében egykor évszázadokon át fontos szerepet játszó Asmundo-családnak volt lávaszín barokk rezidenciája. A fiktív történet családneve és az eseményeknek helyet adó épület tehát ma is a város életének, kulturális emlékezetének része, egymásba tűnnek, egymásra vetülnek évszázadok, dinasztiák, tények, kövek és képzeletek.

Ahogy a szöveg is beleszövi magát a kor és az olasz irodalom történetének sűrű-színes hálójába azáltal, hogy akár lehetne a Verga-féle I vinti (A legyőzőttek) ciklus egy darabja, méghozzá az, amely az arisztokráciát veszi górcső alá. Verga tervezte a szigetet egykor (és továbbra is) uraló elitet bemutató darab megírását is, ez lett volna a La duchessa di Leyra (Leyra hercegnő – sic!), amiből csak az első fejezet és egy kis töredék készült el, s amelyet épp De Roberto jelentett meg írója halála után, 1922-ben.

Ugyanő volt tehát, aki az Uzedák történetével elvégezte a mestere által meg nem valósított munkát. Mikor Az alkirályokat olvasom, róla beszélek, vagy valamiért a fejemben van, gyakran elmorfondírozom, vajon mi lehet az oka, mi az a végzet, ami nehéz sorsot mért a szicíliai arisztokráciát bemutató regényre, illetve mindazokra, amik ugyanerről a témáról-világról beszélni kívántak (mindjárt eljutunk hozzájuk is). Azt gondolnám, hogy az elit viselt dolgaiba beleolvasni az irodalmat fogyasztó városi, polgári olvasók számára nem csak érdekes, de azért is fontos, mert a modernizáció folyamataiban épp az egykori uralkodóosztály leváltása, de legalábbis leértékelése, diszkreditálása nem lényegtelen eljárás. Párhuzamosan pedig ott mozog az egzotikum dinamikája, a taszítás-elutasítás mellett a vonzódás, a gyakran titkos, de mégis lépten-nyomon megmutatkozó vágyakozás is az ancien régime züllöttnek-dekadensnek ítélt, mégis izgató, érzéki világa iránt. Ehhez még hozzájárulhatna a speciális itáliai aspektus, a modern nemzeti irodalmat fogyasztó, a domináns kulturális paradigmát kialakító és éltető, diadalmas északi burzsoázia és a célokat, ideológiákat, politikai retorikákat is igazoló vesztesnek kikiáltható déli elit hatalmi viszonyrendszere.

Míg az elesettek sajnálata, a részvét morális kötelességként is működik, és közvetlen fenyegetettséget nem jelent a kényelmes életvitelre, addig az elit viselt dolgainak kritikus bemutatása tükörként is tud működni. Kényelmetlen, felkavaró, unheimlich, azaz kísérteties lehet – valami olyan dolog, amiben a befogadó is leleplezettnek érezheti magát. Kivált akkor, ha a történet egyáltalán nem egy dekadens széthullás-történet, nem a régi világ halálának gyászát és mítoszba emelését végzi el, hanem kijózanítóan nyíltan beszél arról, hogyan esik szét a régi rend, de hogyan épül újra az új körülmények között. Ez pedig nem történhetne meg az ország egyesítését levezénylő északi elittel való kiegyezés, alkuk nélkül – ezt hívják a történelemkönyvek és a korabeli újságok a nemzet egyesítésének. Kényelmetlen dolog az igazság. Bárhogyan is, de szegény De Roberto hiába írja meg nagy várakozásoktól fűtve 1891 és 1893 között, s jelenteti meg Milánóban 1894-ben Az alkirályokat, a regény egyértelmű kudarcot hoz, a közönség tudomást sem vesz róla, és évtizedeknek kell eltelni, hogy megteremtődjön az az időbeli távolság, amikor már lelkiismeretfurdalás nélkül lehet olvasni, sőt, amikor már része lesz a társadalomkritikának és egy sajátos olvasatban épp a Szicíliával kapcsolatos negatív sztereotípiák visszaigazolására is szolgálhat.

Hasonlóképp nem volt és nincs könnyű élete Luigi Pirandello I vecchi e i giovani (Öregek és fiatalok) című munkájának. Pedig ezt a kitűnő Szicília-regényt húzhatná a szerző világhíre és autoritása. Nálunk teljesen feledésbe merült (létezik magyar fordítása, Bíró Sándor készítette, és 1942-ben megjelentette a Dante Kiadó), de hazájában sem igen emlegetik az 1913-ban született művet. Nem korai zsengéről, szárnypróbálgatásról van szó, viszont nem ’tipikus Pirandello’. Ha gyors pillantást vetünk rá, akkor leginkább (fél)történelmi regény, hiszen a megjelenése előtt húsz évvel játszódik. Az Öregek és fiatalok sok tekintetben a Verga által indított, De Roberto regényével továbbírt Szicília-diskurzust folytatja, abban a tekintetben mindenképp, hogy csakúgy, ahogy harminc, illetve húsz évvel korábban az elődök, Pirandello is a közelmúlt itáliai történéseinek elemzésére választja a sziget mikrokozmoszát úgy, hogy abból közben a sziget önálló identitását is fölépíti. Az alkirályok továbbírása e mű a tekintetben is, hogy szintén a régi-új hatalmi elit áll a figyelem középpontjában, bár az udvarházak és paloták világa köré rendezve a társadalom jóval összetettebb szövete válik láthatóvá. Viszont míg Az alkirályok a tisztátalan rendszerváltást leplezi le, addig az Öregek és fiatalok a megszületett új állam és társdalom kudarcait veszi számba.

Ezzel a történettel mi, a Szicília-utazó idegenek, elhagyjuk Cataniát (mondjuk szimbolikusan, a Garibaldi kapun át), és a déli partvidék dombos-hegyes-völgyes tájait járjuk be. Pirandello hazája a sziget délnyugati sávja, Girgenti, a mai Agrigento környéke, a nagy latifundiumok és a kénbányák Szicíliája, egyszerre a feudalizmus és az ipari forradalom tája. Az 1890-es években itt születik meg a fascio-mozgalom, egy agrárproletár baloldali szerveződés, a kizsákmányolt, hangtalan tömegek reakciója a rendszerváltás után harminc évvel beálló válságra, aminek evolúcióját sem születésekor, sem 1913-ban nem lehetett még látni – a világháború után ebből a mozgalomból sarjad ki Mussolini rezsimje.

Az Öregek és fiatalok jelen-nem-létének talán az lehet az oka, hogy az elbeszélő egyértelmű szimpátiával mutatja be a fascio-mozgalmat, a regény emlékeztet arra, hogy Pirandello a fasiszta rezsim támogatója volt. Ugyanakkor pontosan itt találjuk meg a magyarázatot, miért állt Mussolini mellé. Az Öregek és fiatalok lapjain az országot és a modernizációt vezető régi és új elit, az arisztokrácia és a polgárság a hatalomért vívott harcokban morálisan megsemmisíti magát, és nem látszik más esély a tényleges változásokra, mint egy radikálisan új megoldás, ami csak a társadalom alsó rétegeiből épül fel.

Ez eddig egy szép ideológiai tanmese, programregény lehetne, csakhogy Pirandello ennél sokkal jobb szerző. Sokkal mélyebben ismeri az embert, benne nem csak a homo politicust látja, hanem a közösség, a társadalom kérdéseiben, tragédiáiban is feltárja az emberi létezés dilemmáit, meghatározottságait, melyek társadalmi szerveződésektől, koroktól, ideológiáktól függetlenek. Az Öregek és fiatalok bölcsessége nem a kemény szembenézésben, nem az ideológiákkal való leszámolásban van, hanem abban, hogy az igazi pirandellói iróniával bemutatott figurákban és helyezetekben lelepleződik az emberi élet értelmetlen nagyszerűsége.

Ahogyan a harmadik nagy szicíliai arisztokrata-regényben, az Il gattopardo-ban (A párduc) is. Tomasi di Lampedusa művét több évtized, a fasizmus és annak bukása, a második világháború borzalma és botránya választja el az Öregek és fiataloktól és Az alkirályoktól. Egy másik világ, ami mégis ezekben a történetekben gyökerezik, a szerző ott találja meg azt a szituációt, amiben a maga dolgait elmondhatja. Tomasi di Lampedusa nem politizál, nem a múltat akarja értelmezni, hanem az ember, mint individuum és társadalmi-társas lény megfejtésével próbálkozik, tehát leginkább Pirandello nyomdokain halad, még akkor is, amikor az előző két regényben nem tematizált elmúlás-mitológiát építi. A régi világ elsiratása volt az, ami a regény első sikertelenségét, majd zajos népszerűségét hozta, pedig igazi nagysága épp abban áll, hogy az elmúlás-tapasztalatot nem banális társadalmi-politikai-történelmi összefüggésbe, hanem egzisztencialista távlatba helyezi. Szicília igazi jelentősége itt sem abban érhető tetten, hogy egy elsiratott, letűnt világ képződik meg a lapokon, hanem abban, hogy a Szicília-identitás, ez a sajátos kulturális, irodalmi, nyelvi entitás – ami egyszerre metafora és egy nagyon is valósan létező szövet – teszi lehetővé az írónak, hogy a maga élet-tapasztalatát elmondhassa. Meglehet, az emberi létezés egzisztenciális tapasztalatának tragikuma uralja ezt a remekművet is, mégis maga a szöveg, annak puszta léte a feloldást is megadja.

Mára közismert, sőt mondhatni legendás A párduc nehéz sorsa, hiszen Elio Vittorini (maga is kitűnő, szicíliai származású író) visszadobta a művet, ami csak a szerző halála után Giorgio Bassani (ő Észak szülötte és krónikása) jóvoltából látott napvilágot 1958-ban, s aratott azonnal hatalmas sikert. Vittorini (bal)ítélete is mutatja, hogy Szicíliáról bátran beszélni mindig provokáció is az olasz irodalomban. Valahogyan mindig ellenpont lesz belőle, ellentörténelem, ellenzéki politika, ellenkultúra – Szicília az olasz táradalom tükre, amiben nem tudja elhazudni saját magát, ugyanakkor nélkülözhetetlen a magára találáshoz, hiszen mindig csak a másik tekintetében leszünk mi magunk. Mert számunkra, a sziget tájait képzeletben és boldog időkben valóságosan járó utazók számára is hasonló élményt kínál. Dehát ez az idegen helyekre való utazás értelme. A bebarangolt tájra pedig rávetődik a kultúra, az irodalom árnya és fénye: Verga, De Roberto, Pirandello, Tomasi di Lampedusa és tárasaik szövegei ráterülnek a szigetre, hogy általuk a magunk szemébe nézhessünk.