A „szüzességét háromszor elvesztő” Cecilia Malespano Mimi Bluette néven a boldog békeidők Párizsának legnépszerűbb táncosnője és luxusprostituáltja lesz. A lányt szintén kitartott anyja tereli erre a pályára, aki anyagilag is kihasználja. Mimi azt gondolja, boldog: palotája van, ékszerei és szobalánya, az alvilágban és az elit körökben is mindenki szereti, igaz, rögös út vezetett idáig: egykori futtatója bántalmazta, amikor elhárította a közeledését, ám a lány – minden bizonnyal neveléséből adódóan – úgy véli, az erőszakot is élvezi. Ilyen családi háttérrel és tapasztalatokkal nem meglepő, hogy a párkapcsolatról, a szerelemről alkotott elképzelései is torzultak, ami nemcsak nevetségessé teszi, de végzetessé is válik számára. Egy nap első látásra beleszeret egy titokzatos, Ilarie Castillo („Laire”) néven bemutatkozó idegenbe. A férfi kapva kap az alkalmon, hogy ingyen megszerezhet egy világhírű szépséget, és néhány hónapos viszony veszi kezdetét. Mimi ebben az időszakban csak a szerelmének él, mindent és mindenkit elhanyagol – beleértve aktuális kitartóját, egy minisztert is, anyja legnagyobb rosszallására. A kapcsolat kimerül a férfi bérelt lakásán zajló légyottokban – a férfiében, akiről Mimi továbbra sem tud semmit, és aki a legkisebb figyelemre sem méltatja őt. A lány ezen nem akad fenn: ha munkáról van szó, a szex olyan szolgáltatás, ahol az ügyfél diktál és fizet, a szerelmi kötelék viszont az, aminek feltételek nélkül, tiszteletet sem várva adja át önmagát. Egy nap Laire váratlanul, búcsúüzenet nélkül eltűnik Párizsból, Mimi pedig kétségbeesetten, minden kapcsolatát latba vetve kezdi keresni. A sértett, de nem haragtartó miniszer segítségével kiderül, hogy a férfi az idegenlégióban lehet, a lány pedig pénzt és fáradságot nem kímélve nekivág a sivatagnak. Nem érzi, hogy nevetségesen viselkedik, hogy Laire annyira sem becsülte, hogy elköszönjön tőle, hogy a találkozás valószínűleg mindkettőjük számára kínos lenne. Erre azonban nem kerül sor: mikor Mimi hosszú, viszontagságos, időnként reménytelennek tűnő utat követően végre megérkezik, szerelme halálhíre fogadja. Laire hősi halált halt egy ütközetben, és eltemetni sem tudták, mert holttestét elnyelte a sivatag. A lány visszatér Párizsba, ahol rögeszméje eluralkodik rajta: miután még egyszer színpadra állt élete legnagyszerűbb produkciójával, a sivatag ihlette Naptánccal, öngyilkosságot követ el. Azt hiszi, mindez nemes önfeláldozás, hogy az igaz szerelemhez ez is hozzátartozik.

*

Ha Guido Da Verona Mimi Bluette, kertem virága (1916) című regénye valójában nem egy Gabriele D’Annunzio-paródia, akkor nagy kár érte. – Valami ilyesmi lett volna az első benyomásom, ha a mű nem dühített volna fel, nem ismertem volna a Da Verona-szakirodalmat, és nem vártam volna tőle sokat, pontosabban valami egészen mást. A regény a megjelenését követően bestseller lett Olaszországban, és általa vált a szerző az 1920-as évek egyik legnépszerűbb szerzőjévé: 1922-ig hatszor adták ki, és 300 ezer példányban kelt el, néhány éven belül pedig Európát, így Magyarországot is meghódította. Érdekesség, hogy a világháború végéig a kötetek legalább 80%-a a frontra került, ahol kortárs beszámolók szerint úgy járt kézről kézre, mint a rumosüveg. A Mimi Bluette nem az első Da Verona-mű volt, amit olvastam, és azt vártam, más lesz, mint a korábbi, közepes sikerű vagy a már befutott lektűríró munkái; valami csak indokolja a hatalmas népszerűséget. De csalódnom kellett: egy teljesen átlagos Da Verona-regényről van szó. Luxuskörnyezetben játszódó erotikus regény, tragikummal a középpontjában – pont, mint az életmű csaknem egésze. Ráadásul az írónak van ennél lényegesen polgárpukkasztóbb (pl. az Életem – napsugárban, ahol kiskorú szexrabszolgával is találkozhatunk), a szexualitással nyíltabban foglalkozó (pl. a „Cléo” divatszalon), és tragikusabb műve is (Senki földje).

A helyzet nagyon bosszantott, mert a kérdésre a huszadik századi magyar könyvpiac olasz vonatkozásaival foglalkozó doktori disszertációm miatt muszáj volt válaszolnom. Da Verona példaképe, Gabriele D’Annunzio után a második legtöbbet fordított olasz író volt, mára azonban az italianista irányultságú olvasók sem ismerik. Bár a „varrólányok D’Annunziója” az 1920-as években művei, közéleti tevékenysége, arisztokratikus allűrjei és állandó botrányai révén közismertségnek örvendett, kanonizálódnia nem sikerült, ami pedig az emlékezetpolitikát illeti, egyetlen társadalmi csoport sem követeli lelkesen, hogy középiskolát nevezzenek el róla. Bár 1930-tól perifériára szorult, és 1939-ben az első zsidótörvények következtében lett öngyilkos, meggyőződéses fasiszta volt, induló kormánypárti lapok reklámarca, lelkes párttag stb. Ami a női jogokhoz való viszonyulását illeti, időnként ugyan találkozhatunk egy-egy feminista eszméket hangoztató elbeszélői monológgal, de hősnői felé mindvégig elvárás a feltétel nélküli engedelmesség az általuk dominánsnak elismert férfi iránt, visszatérő gondolat, hogy ha egy nő nemet mond, az valójában igen, és általában: az erősebbnek mindenhez joga van, a gyengék védelme ellenben kifejezetten természetellenes.  Mindennek tetejében Da Verona hevesen antiklerikális volt, aki a keresztény erkölcsiséget, a monogámiát stb. is keményen bírálta, ezért már 1920-ban a teljes életműve egyházi indexre került.

A Mimi Bluette-tel kapcsolatos munkámat megnehezítette, hogy a regény rettenetesen feldühített (mint általában a legtöbb Da Verona-mű). Természetemből fakadóan nehezen tudom megtartani az egészséges távolságot köztem és a kutatási témám között (szakirodalmon is szoktam nevetni vagy meghatódni), és be kell vallanom, hogy a fent közölt tartalmi összefoglalóban teljesen figyelmen kívül hagytam az elbeszélői nézőpontot, mert próbáltam a tényekre szorítkozni. Az elbeszélő egyetért Mimivel abban, hogy a nők élvezik az erőszakot (ez – mint már említettem – visszatérő gondolat a Da Verona-regényekben), hogy Laire nem kihasználja a naiv lányt, hanem ez az igaz szerelem, és hősként ünnepli Mimit, aki nem segítségre szorul, hanem nemes áldozatot hoz, amivel mindannyiunknak példát mutat. Zseniális téma felháborító tálalásban.

Egy szó mint száz, ha nem sikerül feltárnom a Mimi Bluette népszerűsége hátterében álló okokat, az egész Da Verona-életművet, illetve irodalom és divat kapcsolatát sem érthetem meg. És egy másik kérdés is nyugtalanított: tényleg ennyire futotta ükszüleink generációjától? Tényleg csak a szeszélyükön múlott, hogy mikor fedezzenek fel egy írót, és tényleg egy lelkileg sérült, önpusztításba menekülő prostituált volt számukra az idealizált nőalak? Ezt azért nem akartam elhinni.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy bár a látszat talán nem erre vall, élvezem a szerzővel való munkát. A magyar recepciója teljesen feldolgozatlan, engem pedig nagyon foglalkoztatnak az irodalom társadalmi funkciói, az írói népszerűség okai, valamint az imázsépítés lehetőségei a közösségi média előtti korban – márpedig ő mestere volt az utóbbinak. Azt is élvezem, hogy kibillent a komfortzónámból, formálja a személyiségemet, mert ahhoz, hogy megértsem, új nézőpontok elsajátítására van szükségem.

A Mimi-ügy megoldásában is a nézőpontváltás volt a kulcs, erre pedig Hans Robert Jauss recepcióelmélete vezetett el. A német teoretikus 1977-ben megjelent Horizontszerkezet és dialogicitás című esszéjében abból a gadameri tézisből indul ki, hogy múlt és jelen között nemcsak távolság, de idegenség is fennáll. A művek megértéséhez tehát többre van szükség, mint egy „fordításra”, néhány szómagyarázatra vagy háttéradatok közlésére. Ezt az állítást az én esetem is alátámasztja: a szöveg nyelvileg egyszerű, az elbeszélő pedig egyáltalán nem épít az olvasó műveltségére, mégsem sikerült megtalálnom, mi tette népszerűvé. Jauss a megoldást a korabeli és a kortárs olvasó elvárás- és tapasztalati horizontjának szétválasztásában és elemzésében látja, és azt is fontosnak tartja, hogy a kritikus az értelmezés játékába maga is olvasóként kapcsolódjon be, ne tagadja meg a saját olvasói mivoltát, hanem tudatosan reflektáljon rá. Szintén Gadamerre hivatkozva azt is megállapítja, hogy az irodalmi mű megértéséhez párbeszédre van szükség, kérdéseket kell föltenni a műnek, illetve önmegértésünk mindig valami máson keresztül, valami másban történik.

Ami a saját elvárás- és tapasztalati horizontomat illeti, vegyük először azokat a tényezőket, amelyek nem korfüggők, hanem teljesen szubjektívek. Már utaltam rá, hogy a regénytől kicsit „többet” vártam, bár nehezen tudnám megfogalmazni, pontosan mit, a szerzőhöz elég kritikusan viszonyulok, a romantikus regényekkel és filmekkel pedig ki lehet kergetni a világból. Azon kívül, hogy a többségük untat, károsnak tartom, ha józan belátás szerint boldogtalansághoz vezető viselkedésformákat vagy párkapcsolati modelleket idealizálunk. (Persze erre azt lehet mondani, hogy a krimitől sem lesz senki bérgyilkos, az olvasók felnőttek, és a Mimi Bluette-ről sem állította senki, hogy tankönyv, de ez nem nyugtat meg.) Összességében tehát a kezdeti attitűdömet, elváráshorizontomat a „különlegesség” iránti kíváncsiság és a cinizmus jellemezte, mivel ha valamilyen oknál fogva romantikus regényt kell olvasnom, megpróbálom nem komolyan venni.

Mindazonáltal az értelmezésem hátterében a korszellem is szerepet játszik, sőt, olvasatom valószínűleg akkor sem lett volna lényegileg eltérő, ha nem támasztok különleges elvárásokat a mű iránt, vagy ha nincsenek fenntartásaim a műfajjal kapcsolatban. Mimi bántalmazásának ábrázolása minden bizonnyal a legtöbb ma élő nyugati olvasót megbotránkoztatná, ahogy az is, ahogy a lány mindent feláldoz, a férfi pedig a legapróbb figyelmességre sem képes. Napjaink olvasója Mimiről sokféleképp gondolkodhat, tarthatja tisztának és ártatlannak, visszataszítóan butának és nevetségesnek, nemeslelkűnek vagy őrültnek, de Laire-t áldozatra méltónak, Mimi tettét példaértékűnek aligha. Nehezen vitatható az is, hogy a lányt kihasználják, és hogy ő áldozat: Mimit az anyja nevelte prostituáltnak, majd pedig egy bántalmazó, manipulatív futtató „idomította” – csoda lenne, ha nem hagyná, hogy Laire is a kénye-kedve szerint bánjon vele.

Térjünk át a korabeli olvasókra. Szerencsénk van, mert elég egy könnyen behatárolható, speciális helyzetű társadalmi csoportra koncentrálnunk, és egy kis empátiával nincs nehéz dolgunk, ha a világháborús katonák életvilágát, tapasztalatait és a regénnyel való kapcsolatát akarjuk feltárni. A családjuktól távol, közvetlen életveszélyben lévő, tragédiákat átélő, a kényszerhelyzet, az általános hadkötelezettség miatt a lövészárkok mostoha körülményeit elviselő, szexuálisan is kiéhezett férfiakat a halálfélelem mellett minden bizonnyal az is foglalkoztatta, hogy ha meghalnak, legalább a végtisztességet megkapják-e, illetve várják-e még őket otthon, hűséges-e hozzájuk a feleségük-kedvesük. A regényben kétségkívül Laire alakjában találhatták meg magukat, ő az a szereplő, akivel az azonosulás a mindennapokból való menekülést jelenthette, és akár erőt is adhatott a legnehezebb pillanatokban.

Gondolatmenetemben erre a pontra eljutva hirtelen sok mindent megértettem, a regény pedig átfordult világháborús népmesébe.

*

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegénylegény. Hosszú vándorútja során elvetődött egy nagyvárosba, ahol megpillantotta őt egy gyönyörű nő. Miniszterek, üzletemberek, arisztokraták versengtek érte, akik elhalmozták kincseikkel, ő viszont semmit nem tudott adni neki, a hölgy mégis csak őt akarta megajándékozni a szépségével, és leste a kívánságait. Egy nap a vándort elszólította a háború, nélkülözött, szenvedett, és készült a halálra. A városba nem hallatszott el a fegyverek zaja, a polgárok úgy éltek, báloztak, szeretkeztek, mintha nem is dúlnának a harcok. A szépséges hölgy velük mulathatott volna, gazdag volt, és a férfiak továbbra is sorban álltak érte. Ő azonban – a békét élvezők közül egyedüliként – megértette, hogy az áldozatvállalás ebben az időben erkölcsi kötelezettség. Nem kímélte magát, és kiment a frontra, hogy átölelje azt az embert, akit szeret; csak azért vállalta a viszontagságokat, hogy megajándékozhassa a gyönyörrel, talán utoljára. A katona arra való, hogy meghaljon, ez alól pedig a szegénylegény sem volt kivétel: még egy szépasszony szerelme sem tudta megmenteni. Háborúban a végtisztesség sem jár, a vándort sem temették el, de ezzel senki sem törődött, minek is törődött volna. Egyvalakit mégis érdekelt az emléke: a hölgy olyan temetést rendezett neki, hogy hetekig arról beszélt az egész nagyváros, az újságok csak erről írtak; ilyen temetést nem kapott senki, a szegény vándornál sokkal gazdagabbak, hatalmasabbak sem.

De a szerelmes asszony ennél is tovább ment. A szegény vándor nem csak múló szeszély volt, és a fronton tett látogatásával, a táncával sem más, a katonánál jobb férfiak figyelmét akarta felkelteni, hogy miután kiélvezte az özvegyi önsajnáltatást, másnak adhassa magát. A szépasszonynak senki más nem kellett: miniszterek, üzletemberek, hercegek, tábornokok sem. Élete egyetlen öröme és értelme a baka volt, akit követett a halálba.

Talán még ma meghalsz, talán a te sírodnál sem fognak imádkozni. De egy Mimi Bluette talán épp most is téged keres minden lövészárokban, lehet, hogy az otthoniak téged is így szeretnek. Ha pedig ezt az egészet túléled, talán neked is kijut egy drága, világhírű nő teljesen ingyen. Te is lehetsz a névtelen vándor. Ebben higgy ma!