Miféle elmozdulások történnek és történhetnek a német emlékezetpolitikában, amelynek fundamentuma a holokauszt mint semmivel össze nem hasonlítható esemény? Radics Viktória ezeket a töréspontokat járja körül rendkívüli esszéjében.
1.
Személyes emlékezetünkben szabadok vagyunk, mint a madár, a kollektív emlékezet azonban kormányozott és szabályozott, alig is tud kioldozódni az emlékezetpolitika szorításából, még Németországban, a legfejlettebb, a túlfejlett emlékezetkultúrával rendelkező országban sem, ahol rengeteg energia és pénz ment bele ebbe a kulturális ágazatba. Miért? Németországnak a romokból és hamuból való újjászületése és egy, a háborúban elholttól merőben különböző, demokratikus, befogadó, antirasszista német civilizáció fölépítése érdekében. Volt mit gyászolni: embermilliókat, városokat, objektumokat, egy híres-neves, nagyhatású kultúrát – és közben kifejleszteni egy korszerű gazdaságot, egy teljesen másfajta, pluralista kultúrát és olyan nemzedékeket hozni a világra, akiknek eszükbe sem juthat antiszemitává válni. Több évtizedes „Vergangenheitsbewältigung” (múltfeldolgozás) után mintha minden tökéletesen sikerült volna. A beismert bűnösségre épített identitás paradox módon oda vezetett, jegyzi meg Asal Dardan iráni német írónő és kultúrakutató, hogy Németország imázsa úgy a nemzeti, mint a nemzetközi nyilvánosságban eleve pozitív előjelet kap.
A német emlékezetkultúra – egyébként jó okkal – olyan mértékben fixálódott a zsidók (vagy zsidónak mondott emberek) legyilkolására redukált holokausztra, hogy emellett minden és mindenki eltörpült, sőt törlődött. A páratlan méretű híres berlini emlékmű, Peter Eisenman alkotása, a The Memorial to the Murdered Jews of Europa nevű betonrengeteg is ilyen redukciót hajt végre, mert hol vannak a romák, a szintik, az internacionalista kommunisták és a szociáldemokraták, a homoszexuálisok, a fogyatékosok, a bűnözők, a katonaszökevények, a német, lengyel, magyar ellenállók, és mindazok, akik nem szavaztak Hitlerre, akik egyáltalán nem voltak a fasizmus hívei, mégis halálba küldték őket? Az amerikai építész alkotását bíráló, Emlékmű című esszéjében (2010) Nádas Péter oldalakon át sorolja a kimaradtakat, és mint írja, napestig sorolhatná. „Az emlékműállítás rítusának az a bökkenője, hogy az áldozatok emlékhelye a tettesek emlékét őrzi”, állapítja meg. Hát nem így van?
Éppen a német emlékezetpolitika szegregáló és szelektív, az államérdeket legitimáló jellegére lettek újabban figyelmesek a történészek és kultúrakutatók, és Németországban az 1986-os nagy történészvita után a Historikerstreit 2.0 zajlik immár, ami kissé félrevezető elnevezés, mert ami vitatott, az nem csak a történészek ügye és nem is csak ők vesznek részt a nagyszabású, az interneten és a nyomtatott sajtóban, a televízióban és a rádióban zajló érdekes eszmecserében, hanem írók, teoretikusok, újságírók, mindennemű értelmiségiek. Németországban a kollektív emlékezet valóban közügy.
2.
Hat évig elhúzódó tárgyalássorozat után idén írták alá a németországi és namíbiai illetékesek az egyezményt, melyben Németország hivatalosan beismerte, hogy 1904-ben a mai „népirtás” fogalmának megfelelő gyilkosságokat követett el Német Délnyugat-Afrikában (Deutsch-Südwestafrika), a mai Namíbiában. A Merkel-kormányzat tehát elismerte ezeknek a rémtetteknek a genocídium-jellegét, kötelezi magát a nyilvános, feltétel nélküli bocsánatkérésre és 1,1 milliárd euró jóvátétel kifizetésére.
A népirtás fogalma 1948 óta létezik csupán, azonban a fentiek értelmében a 20. század első genocídiuma 1904-ben zajlott le, mikor is Lothar von Trotha porosz helytartó kiadta a lázadó herero és nama törzsekre vonatkozó lőparancsot (Vernichtungsbefehl), mely így hangzott: „A német határokon belül minden hererót, akár rendelkezik, akár nem rendelkezik fegyverrel vagy ökörrel, agyon kell lőni. Nem fogadok be több nőt és gyereket, hanem visszazavarom őket a népükhöz, vagy lelövetem őket.” Az 1908-ig tartó harcokban 65—80 000 herero és 10—20000 nama esett a német gyarmatosítók áldozatául, sokan koncentrációs táborokba kerültek vagy a sivatagba menekülve haltak éhen. A német csapatok a sivatagba is utánuk lovagoltak és elzavarták őket a források mellől: a kiirtásuk volt a cél.
Ehhez hasonló, megsemmisítő célzatú tömeggyilkosságok nemcsak Namíbiában, hanem más német gyarmatokon, Kamerunban, Togóban, Tanzániában, valamint Csingtaóban (Kína) és a Csendes-óceáni-szigeteken is történtek, és a kényszermunka, a hiper-kizsákmányolás – mely német gazdasági ágazatoknak óriási hasznot hajtott – mindenütt jellemző volt. A misszionáriusok társaságában is fölmerült, hogy legjobb volna megsemmisíteni egyes „vad” törzseket.
A gyarmatosítás során számos rablott vagy olcsón megszerzett népművészeti kincs került a németországi meg a svájci múzeumokba. Vajon hogyan nézegetik a kiállítási tárgyakat a bevándorlók, akik azokból az országokból jöttek, ahonnét elrabolták ezeket? A műtárgyak visszaszolgáltatása máig tartó viták tárgya. Achilles Mmembe, a neves kameruni származású johannesburgi filozófus szerint az afrikaiak számára nem csak ezek a tárgyak, hanem jelentéseik, energiáik, tartalmaik is veszendőbe mentek: egy egész világot gázolt halálra a kolonializmus, amiért semmi sem kárpótolhatja a feketéket. „Az európaiak, akár egy förgeteg, mindent fölkaptak és magukkal sodortak: az emberhúst rabszolgák formájában, a földet, a barmokat, a természetet, az ékszereket, a trónokat, a pajzsokat, a fegyvereket, a művészetet. Még az ősök szelleme és az istenek előtt sem hőköltek vissza, a sírokat is kirabolták. Amit pedig nem tudtak magukkal vinni, azt megsemmisítették.” Mmembe szerint az európaiakban mindmáig fel sem merült, hogy bármivel tartoznának Afrikának, egyáltalán a volt gyarmatoknak, ezért nem kevés szarkazmussal a rablott objektumok visszavételének elutasítását javasolja, mert ily módon ezek a kiállítási tárgyak „örök bizonyítékai lesznek annak, amit Európa művelt, és amiért nem vállalja a felelősséget. Arra ítélik Európát, hogy továbbra is éljen együtt a rablott kincsekkel, és játssza tovább Káin-szerepét az idők keserves végezetéig”.
Achilles Mmembe posztkolonializmus-kutató németre fordított és díjakkal is kitüntetett könyvei körül parázs vita pattant ki Németországban. A filozófus egyik németországi meghívását visszamondták, miután Mmembe a holokausztot az emberiség és emberiesség elleni bűncselekmények máig tartó szériájában helyezte el, a gyarmatosítók bűnei, az apartheid és Palesztina megszállása mellé sorolta. Nem egy német értelmiségi szerint ezzel relativizálta, kétségbe vonta a holokauszt szingularitását, egyszeriségét, sajátszerűségét és összehasonlíthatatlanságát.
3.
Valóságos boszorkányüldözést indult Mmembe ellen, állítják a fekete filozófus védelmezői. Miért lenne rögtön relativizálás az, ha a genocídiumok összehasonlításával kirajzolódik egy sötét kontinuitás, mely összefűzi a gyarmati időket meg a náci kort egyaránt fémjelző rasszista ideológiát, kizsákmányolást, rablást és szisztematikus gyilkolást? Amikor a holokauszt relativizálását hányják a filozófus szemére, voltaképpen azzal vádolják, hogy megkérdőjelezi a pozitív német identitást. A holokauszt ún. relativizálása ugyanis kikezdi a német emlékezetkultúrát, ami a jelenlegi német állam tartóoszlopa – államérdeket sért tehát. Ráadásul antiszemitának nevezik Mmembét, mivel bűnösnek mondja Izrael külpolitikáját, s nem átallja az apartheidhez hasonlítani a palesztin területek megszállását: szerinte ami a palesztinokkal történik, az korunk legnagyobb erkölcsi botránya. Nemcsak bírálja Izraelt, vélik német kritikusai, hanem a létjogát vonja kétségbe, és ugyanúgy démonizálja ezt az államot, mint a BDS (Palestinian Boycott, Divestment, Sanctions Movement) aktivistái és azok a posztkolonialista baloldaliak, akik Izrael elszigeteléséért kampányolnak, felszólítván a kormányt, hogy vessen véget a palesztin területek megszállásának és ismerje el az arab—palesztin polgárok jogait, valamint tegye lehetővé a palesztin politikai menekültek hazatérését.
Németország egészen speciális viszonyt alakított ki Izraellel, mely nem engedi meg Izrael bírálatát és kötelezővé teszi a filoszemitizmust. A zsidók a „jó másikak”, az arabok pedig – a jelenkor antiszemitái -- a „rossz másikak”. Izrael a muszlim veszélyt megfékező véderő. Azonban, figyelmeztetnek az árnyaltabban gondolkodók, Izrael megszállási politikájának bírálatát nem helyes összemosni az antiszemitizmussal és ekként diszkriminálni. Erre rendszerint az a válasz, hogy a bennszülöttek és palesztinok elleni bűncselekmények elvileg nem helyezhetők egy sorba a holokauszttal, mivel az utóbbinak kifejezetten egy nép totális megsemmisítése volt a célja – a Harmadik Birodalom a zsidókat ideológiai okokból gyilkolta –, az előbbieknek pedig volt – van – valami más, pragmatikus funkciója, oka, célja is.
Mmembe ellenben hamisnak és provinciálisnak nevezi a sokat dicsért német emlékezetkultúrát, mely oda vezetett, hogy a németek süketek és vakok más népek másfajta traumáira. Több neves értelmiségi egyetért vele abban, hogy a multikulturális Németországnak, mely nemcsak a németek, hanem a bevándorlók és a migránsok országa is (Einwanderungsland, Migrationsgesellschaft) másmilyen, új, plurális emlékezetkultúrára van szüksége, mely a bevándorlócsoportok történelmeire – így, többes számban – is tekintettel van. A rablott műkincseket őrző múzeumok pedig magyarázattal és felvilágosítással tartoznak a látogatóknak (a londoni Museum Detox csoport ennek lehetséges formáival foglalkozik).
4.
A normatíva szerint a holokauszt a német, sőt az európai identitás központi magja, szinguláris, semmivel össze nem hasonlítható esemény, és meg is kell maradnia ennek. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez esetben hogyan értsük a „soha többé” óhaját? Hiszen ha valami egyszeri, akkor nincs esély a megismétlődésére. A holokauszt relációba állítása, összehasonlítása az erőszak más formáival és más népirtásokkal (ami a genocide-studies, vagyis az összehasonlító népirtás-kutatás keretében történik) nem azt jelenti, hogy holokausztot egyenlővé teszik ezekkel és élét veszik, hanem azt, hogy megvizsgálják historikus és geográfiai kontextusát és sajátszerűségeit, előzményeit és következményeit. Egyébként már a lengyel Raphael Lemkin is következetesen szériákban gondolkodott, az örmény népirtás motiválta a „ludobójstwo“ (angolul „genocide”) fogalmának kialakítására, Wilhelm Marrt többek között dél-amerikai utazása, a rabszolgatartással való találkozása vitte rá az „antiszemitizmus” fogalmának elterjesztésére, Franz Neumann jogász pedig a nemzetiszocializmust „rasszista imperializmusként” definiálta.
A. Dirk Moses Amerikában tanító ausztrál történész, népirtás-kutató egyenesen fogalmaz: a holokauszt kiemelt szerepe a német államban elleplezi a gyarmatosítók bűneit. Moses „a németek katekizmusáról” (the German Catechism), a kollektív emlékezés kiskátéjáról és önjelölt főpapjairól, megbízott főfelügyelőiről beszél. Eszerint a holokauszt a Német Szövetségi Köztársaság, sőt az egész európai civilizáció erkölcsi fundamentuma – más szóval alapító mítosza (Gründungsmythos) –, és eretnekségnek számít összevetni más népirtásokkal. Ezt a tézist azonban egyre többen cáfolják, mert Németország történelmi felelőssége és felelősségtudata nem vezethet az erőszak és az elnyomás egyéb történelmi tapasztalatainak „delegitimizációjához” és elmosásához sem erkölcsi, sem politikai értelemben. Ezt az állásfoglalást német értelmiségiek egy csoportja is aláírta nyílt levelében, melyben a Mmembét ért kirekesztés, valamint a BDS állami szintű elítélése ellen tiltakozik.
A „régi katekizmus”, fejtegeti Moses, az ezredforduló előtt volt érvényben; eszerint a holokauszt történelmi katasztrófa, amit fanatikus nácik egy csoportja idézett elő, ezért nem helyes az egész német nemzet megszégyenítése. Az első „Historikerstreit” 1986-ban robbant ki, amikor Ernst Nolte történész a holokausztot a Gulaghoz hasonlította; akkortájt azt vitatták, hogy a holokausztot igazából a bolsevikok provokálták ki, tehát a kommunizmusra adott reakció volt. Jürgen Habermas ezt az álláspontot revizionizmusnak, a holokauszt relativizálásának nevezte, ő is azt állította, hogy holokauszt nem hasonlítható össze semmivel.
A németek „új katekizmusában” viszont, amire a jelenlegi emlékezetkultúra épül, a holokauszt Németország számára a „raison d’être”, Ikonikus státusza van, normatívát jelent és fundamentális konszenzust az ország valamennyi polgára számára. Tilos visszatérni a régi katekizmushoz és a bűn hárításához, enyhítéséhez. A hit őrei, írja ironikusan Moses, újabb és újabb nácikat fedeznek fel a palesztinok és a nem cionista zsidók között, a korrekt emlékezetkultúra pedig egyúttal az Izraelhez való különleges lojalitást jelenti – meg sem szabad pendíteni, hogy egy jobboldali, etnonacionalista, iszlámellenes, restriktív bevándorláspolitikát és agresszív telepítéspolitikát folytató államról van szó. A német katekizmus szerint az antiszemitizmus más, mint a rasszizmus: sui generis előítélet, és egyenlő az anticionizmussal.
A baloldaliak és a liberálisok kötelességüknek érezték ennek a katekizmusnak a feltétel nélküli elfogadását, és német polgárok milliói érezték úgy, hogy nemzetük bűneiért bocsánatért kell esedezniük. Ha „katekizmus”, akkor implikálja az üdvtörténetet is: e logika szerint a zsidók „feláldozása” a nácik részéről a Német Szövetségi Köztársaság legitimitásának előföltétele, a holokauszt pedig nem csupán történelmi esemény, hanem szent trauma, melyet semmi áron sem szabad más eseményekkel – más népirtásokkal, nemzsidó áldozatokkal – kontaminálni, mert azáltal csorbulna a szakrális narráció megváltásra hajtó energiája.
A kötelező német filoszemitizmusnak is van ilyen különleges potenciálja. A keresztény megváltásnarratíva magában foglalja a föltámadási narratívát is: a zsidók „feltámadását” Németországban, amit a Szovjetunióból, a posztszovjet államokból és Izraelből érkező zsidó bevándorlók fölkarolása tanúsít. Ily módon létrejön a német–zsidó szimbiózis, és a németek a civilizáció világítótornyaként ismét visszanyerik nemzeti büszkeségüket, az izraeli és amerikai politikai osztály vállveregetésének kíséretében, ironizál Moses.
5.
A katekizmus ideje azonban lejárt, hiszen fetisizálja az európai civilizációt az ázsiai és afrikai barbárok ellenében. Új német emlékezéskultúrára van szükség, mely szakít az iszlamofóbiával és a rasszizmus minden formáját elítéli. Az elnyomás narratívái nem monopolizálhatók, az áldozatok szenvedései és traumái nem rangsorolhatók. Immár Jürgen Habermas is elismeri, hogy a holokauszt igenis összehasonlítható más genocídiumokkal, egy nemzet polgárainak politikai önmegértése nem fagyasztható be, a bevándorlók számára is elfogadható politikai kultúrára és plurális történelemre van szükség – igenis, a migránsoknak, a bevándorlóknak – természetesen a muszlim-németeknek is –van beleszólásuk a német emlékezetkultúrába.
Jürgen Zimmerer német történész és Afrika-szakértő, a Hamburgi Egyetem tanára is kutatja a gyarmatosítás és a holokauszt összefüggéseit, és ő is az összehasonlítás tabujának eltávolítására szólít fel. Michael Rothberg amerikai irodalomtudós Multidirectional Memory című, angolul 2009-ben, németül nemrég megjelent nagyhatású könyvében egyenesen az összehasonlítás etikájáról beszél, és a többirányú, több nézőpontú, több perspektívát keresztező, inkluzív emlékezetkultúra elméletét fogalmazza meg, mely globális történelemben, nem pedig nemzeti történelemben gondolkodik. Az emlékezetkultúrának a holokauszttal való lezárása helyett ő is a megnyitása mellett érvel.
Többen fölvetették a német médiában, hogy a holokauszt dogmává vált, és a soá egyedülállóságára való fixálódás elzárja az emlékezet többi útját. A holokauszt szinguláris mivoltának folytonos hangsúlyozása nem vezetett-e oda, hogy kiemelték a történelemből? Az összehasonlítás tilalma misztifikál. A szingularitás elismerése és a relációkba állítás vajon feloldhatatlan ellentmondás-e? Zimmerer szerint a kettő nem zárja ki egymást, mert az összehasonlító (multidirekcionális) perspektíva a hasonlóságokat és a különbségeket egyaránt számba veszi, ellenben a „Blackbox Auschwitz”-felfogás megszakítja a strukturális kapcsolatot az egyszeri borzalmas bűncselekmény-sorozat és a német meg az európai történelem között. Márpedig, amint Moses leszögezi, a holokauszt megannyi történelem része: az antiszemitizmus, a rabszolgatartás, a gyarmati felkelések, az üldöztetések és kitelepítések történelméé, a tanulsága pedig univerzális természetű. Emlékezetét ezért nem szabadna politikailag instrumentalizálni és a nevében a gondolatszabadságot korlátozni, Izraellel pedig kritikátlan szolidaritást szorgalmazni.
Per Leo német író és történész Tränen ohne Trauer. Nach dem Erinnerungskultur (Könnyek gyász nélkül. Az emlékezetkultúra után) címmel és alcímmel írt vitairatot. Szerinte is globális emlékezetkultúrára van szüksége a németeknek. Az áldozatok, az áldozatiság körüli vetekedés és a tettesek démonizálása helyett ő a szolidáris emlékezet mellett teszi le a voksát. Leo is ki kívánja mozgatni a merevgörcsből a szingularitás toposzát meg a negatív identitást, azaz a német múlt mint merő negatívum értelmezését, ami úgyszólván „a félelem emlékezetkultúráját” hozta létre. Ez a vezeklő múltfeldolgozás tulajdonképpen kényelmes megoldást kínált, hiszen csupán a „jó oldalon” kellett helyezkedni, és máris tiszták vagyunk. Az ilyen egyirányú és államilag dirigált emlékezet azonban ellenérzéseket, ressentiment-t ébreszt, amit az „új jobboldal” most kihasznál.
Leo is kritizálja a holokauszt szakralizációját, a tettesek démonizálását és az áldozatokkal való azonosulás gyakorlatát. Nem a záróvonal (Schlussstrich) meghúzását javasolja, vagyis hogy a németek végre fejezzék be a náci múlttal való örökös foglalkozást, ellenkezőleg, a többirányú történelmi kutatások folytatását anélkül, hogy ez tovább gerjesztené a bűnösség kultuszát. A jelent le kell választani a múltról – nem elvágni tőlünk, nem feledésre ítélni, hanem megengedni, hogy a múlt múlt legyen.
Ezzel szemben többen – például a neveléstudománnyal foglalkozó Astrid Messerschmidt – azt állítják, hogy pontosan az antiszemitizmus és a rasszizmus múltba utalása a probléma, mivel a rasszista, antiszemita és diszkriminatív képzetek máig élnek és hatnak. A nagyon is pozitív német nemzeti önkép a nem-németektől – azaz a muszlimoktól – való magabiztos elhatárolódáshoz vezetett.
Az antiszemitizmus, a rasszizmus és az antiszláv (antikommunista) beállítottság egyként ellenségképeket konstruál. Michael Wildt történész professzor szerint viszont alapvető különbség van az antiszemitizmus és a rasszizmus között. Az előbbi ugyanis démonizálja a zsidókat és félelmet kelt velük szemben, mert fölényben lévőnek gondolja a zsidóságot, az utóbbi viszont megveti, lebecsüli a civilizálatlan bennszülötteket, a „vadakat”. Alon Confino Amerikában dolgozó izraeli professzor ellenben úgy fogalmaz, hogy az antiszemitizmus a rasszizmus vagy a diszkrimináció egyik formája, és semmiképp sem elfogadható, ezzel szemben a cionizmus, mint a nacionalizmus minden formája, mindig vitatható. A zsidók áldozatok voltak, ám ez nem jelenti azt, hogy másokat nem tehetnek áldozattá.
A viták gócpontja tehát a holokauszt újraértelmezésének szorgalmazása, illetve az ez ellen való tiltakozás. Az előbbi tovább viszi és új szempontokkal keresztezi a holokausztkutatást, az utóbbi azonban kimetszené a 20. század globális – nem csak európai! – történelméből és a kortárs kutatásokból, például a posztkoloniális elméletek hatóköréből és az összehasonlító népirtás-kutatásból, és meghagyná a német állami ideológia (Staatsideologie) szolgálólányának funkciójában.
*
Jegyzetek:
A források egy része a geschichtedergegenwart.ch (itt német és angol nyelven) valamint a newfascismsyllabus.com weboldalakon olvasható, ahol továbbvezető linkek találhatók, másik részük a Die Zeit-ból és más német és angol, az interneten is olvasható újságokból való.
A legfontosabb szövegek:
A. Dirk Moses: The German Chatecism
Asal Dardan: Wenn nicht Leitkultur, was dann?
Michael Rothberg: Der neue Historikerstreit bedarf einer anderen Richtung