Vannak zenék, amelyeket egyszerűen képtelen vagyok meghallgatni. De nem azért, mert hallgathatatlanul rosszak – az egy másik kategória –, ellenkezőleg: mert túl mélyen érintenek. Itt nem is a szépségről van szó. Arról amúgy sem tudható, hogy micsoda. Ebben a tartományban már nincsenek esztétikai megfontolások, csak ez a szinte elviselhetetlen megérintettség. A jó néhány példa közül most hirtelen a Radiohead Let Down című dala bukkan fel bennem, amit tényleg csak a legritkább esetben vagyok képes végighallgatni. Nem a szépségről van szó, és nem a szomorúságról, nem arról a végtelen melankóliáról, amely ebből a dalból árad. Ezek is nyilván alkotóelemei a hatásnak, de van itt még valami, aminek nincs neve, ami túlmutat minden definíción. Tudja a fene, mi lehet ez. Talán az a sötét víz, ami Hamvas Béla szerint a teremtett világ minden jelensége mögött ott hullámzik. Mindennek a mélyén ez a sötét csillogás. Ennek a sötét csillogásnak nincs előjele, nincsenek leírható tulajdonságai. Nem rossz, nem is jó: semmilyen. Az egyetlen attribútuma az, hogy létezik. De már önmagában a puszta létezése elég. Mert ez a létezés olyan intenzitású, hogy eleve zárójelbe tesz minden mást, ami vele kapcsolatos. Mint a világűr: nem írható le, nem mesélhető el, szétfeszíti a józan ész kereteit. Talán ez a sötét víz sem más, mint maga az Univerzum, lényegileg azonos vele. Okoskodik itt az ember, keresi a szavakat reménytelenül.

De ha már ez a sötét csillogás felmerült, vele együtt óhatatlanul elő kell kerülnie Thomas Bernhardnak. A Radiohead és Thomas Bernhard amúgy sem áll olyan nagyon messze egymástól. Ha bölcsészhallgató lennék – ami sosem voltam –, a szakdolgozatomat biztosan erről írnám. A címe valami olyasmi lehetne, hogy: Kioltás – a világ és az emberi lélek dekonstrukciója Thomas Bernhard és Thom Yorke szövegeiben. Szerencsére sosem voltam bölcsészhallgató, és nem kényszerültem efféle kínokra. Bernhard szövegeinek sötét csillogása jó húsz évvel ezelőtt mindenesetre hasonlóképp érintett, mint a Radiohead egynémely dala. Volt Nagymaroson egy antikvárium. Talán ha egy évig üzemelt. Sosem értettem, miért nyit valaki antikváriumot egy olyan helyen, mint Nagymaros. Ennél már csak az lehetne reménytelenebb vállalkozás, ha mondjuk kizárólag jazz-bakeliteket árusító üzletet nyitna valaki ott. Ennek ellenére az elmúlt három évtizedben nyílt legalább három antikvárium, olykor egészen jó kínálattal. Az egyik ilyen kérészéletű üzletben vettem meg Bernhard Fagy című regényét, valamikor a kétezres évek legelején. Tandori Dezső fordítása, akiről hírlik, hogy olykor bizony elég távolra merészkedett az eredeti szövegektől. Ez szinte minden fordító esetében főbenjáró bűnnek számít, de nem Tandorinál. Tandori olyan, mint a buddhista tanmese szerzetese, aki nem azon az ajtón lép be a helyiségbe, és nem is azon távozik, amin a többiek, holott a helyiségnek csak egy ajtaja van. Persze nyilván nem tudom megítélni, hol és mennyiben tér el az eredetitől, a némettudásom sok mérfölddel elmarad attól, hogy Bernhardot eredetiben valaha is olvasni tudjam. Ezt csak azért fűzöm ide, mert idegen nyelvről fordított könyvek esetében mindig kétséges, kinek a művét olvassa az ember. A lényeg az, hogy Tandori minden jel szerint zseniálisan beleérzett Bernhard világába, máskülönben nem született volna meg magyar nyelven a Fagy egészen elképesztő, költői hömpölygése. Soha addig hasonlót nem olvastam. Bernhard – mint később megtudtam – a Fagy előtt semmi igazán értékelhetőt nem írt. Jelentek meg verseskötetei, ezek magyarul is olvashatók, engem sosem győztek meg. Ezekből a korai versekből egyáltalán nem következik ez a regény, itt közben történt valami Bernharddal. Hogy mi történhetett, fogalmam sincs. Talán csak annyi, hogy egy kegyelmi pillanatban rátalált a saját hangjára. Nagy ajándék, kétségtelenül. A legtöbb, írással kacérkodó alaknak sosem sikerül. A Fagy írása idején Bernhard a harmincas évei legelején járt. A legjobb korban volt. A cselekmény örvendetesen szegényes: egy fiatal orvost a főnöke elküld egy hegyi faluba, hogy ott figyelje meg öccsét, az idegbeteg festőt. Strauch, a festő úgynevezett idegbeteg. Őrült. Számomra a regény első olvasásakor sem tűnt őrültnek, azóta még kevésbé. Volt szerencsém néhány őrülttel találkozni életem egy szakaszában, és nyugodtan kijelenthetem, hogy mindegyikük lenyűgözött. Kiváltképp egyikük, T. J., akiről többször megemlékeztem már. T. J. – Tóth József, most már nyugodtan ideírhatom a nevét, tavaly meghalt – végtelen monológjai, monomániás szónoklatai mindig kísértetiesen emlékeztettek Strauch regénybeli szövegeire. T. J.-t (most már maradjunk ennél) hallgatva sokszor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is az az érdekes, hogy mit mond, nem a tartalom a fontos igazán, hanem a nyelve, az a végletekig feszített, folyamatosan az összeomlás peremén egyensúlyozó artikuláció, ami a sajátja volt. Leginkább ez volt benne a lenyűgöző. Hogy valami benne ilyen hihetetlen energiával ki akarja nyilvánítani magát. Ezt persze nyugodtan nevezhetjük őrületnek, de ha annak nevezzük, magát a teremtést is nyugodtan hívhatjuk annak. Itt van például ez a pár mondat, csak úgy találomra kiragadva a regényből: „Ott állok a fa előtt – mondom –, de hát azt sem tudom, mi is egy fa. Mi az? És ott áll egy ember is, és nem tudom, mi az. Semmit sem tudok.” Strauch ezt egy sírásónak mondja (ki másnak?), aki természetesen egy mukkot sem ért az egészből. Ezt a pár mondatot – szinte szó szerint – akár T. J. is mondhatta volna. Nagyon hasonlókat többször is mondott. Bernhard ezt a szabad, öntörvényű nyelvet az úgynevezett őrületben találta meg. Későbbi regényeinek hősei is mind őrültek, vagy legalábbis erősen autisztikusak, monomániások. A Mészégető Konradja, a Megzavarodás Saurau hercege mind ilyen alak. A Fagy természeti világa gyilkos világ, ahogy a regényben feltűnő emberek is egytől egyig torzak, gonoszak, vagy egyszerűen csak szenvednek. A hegyekben nyoma sincs az idillnek, az Alpesek varázslatos atmoszférája itt nincs jelen, csak a természet a maga neutrális kegyetlenségével. Strauch ebben a közönyös hó- és sziklavilágban bolyong, maga elé motyogva, elméjében a szűnni nem akaró zakatolással. Amit mond, abban semmi túlzás nincs, az őrültek szent stigmája ragyog a homlokán. Neki mindezt szabad elmondania, másnak tilos. Ahogy T. J. is szabad volt, minden kényszeressége ellenére. Vagy talán pontosabb úgy, ha azt mondom, hogy a daimón, aki rajta keresztül kinyilvánította magát, nem ütközött semmiféle akadályba. Szabadon áramolhatott. Az ilyesmi persze tagadhatatlanul félelmetes is lehet. Aki találkozott már ezzel, pontosan tudja, hogy van valami idegen, távoli és rémisztő abban, amikor a daimón szót kér. Ilyenkor mintha maga az Univerzum szólalna meg. Vagy az a bizonyos sötét víz, ami mindennek a mélyén csillog. A daimón megjelenése könnyen elpusztít mindent maga körül, nincs tekintettel semmire. „Gazdatestjére” a legkevésbé. Nem meglepő, hogy az ilyesmit mindig is a szent borzadály aurája vette körül. A Fagy elsöprő ereje abban rejlik, hogy Bernhardnak volt bátorsága kinyitni a tiltott szelencét, és volt mersze bele is nézni. Amit megpillantott benne, arról másként, mint az őrület nyelvén, nem lehet beszélni.

Nem állom meg, hogy ne másoljam ide a regény nyitányát. Ebben a néhány sorban már ott rejlik mindaz, amit a maradék háromszázötven oldal majd felejthetetlenül részletez: „Egy szigorló orvos kórházi gyakorlóideje korántsem csak a bonyolult bélműtétek végignézéséből, hashártyák felvágásából, tüdőszárnyak összekapcsolásából és lábak lefűrészeléséből áll, és halott szemek lefogásából és újszülöttek világra ráncigálásából sem áll csupán, igazán nem. A gyakorlóidő nem annyi csak, hogy tőből vagy térdből-könyökből lefűrészelt lábakat-karokat visszakézből a zománcvödörbe hajigálunk. Vagy hogy ott kullogunk örökösen a főorvos, meg a tanársegéd, meg a segédorvos mögött a vizitek kíséretében. Merő szemfényvesztésből sem állhat a gyakorlóidő, nem állhat abból, hogy azt mondom: »Szépen felszívódik majd a vérben a genny, és újra egészségesek leszünk.« Meg százféle egyéb hazugságból. Sem abból, hogy azt mondom: »Rendbe jön!« – amikor már semmi sem jön rendbe. Mert a gyakorlóidő nem arra való csupán, hogy megtanuljuk, mit hogyan kell felvágni és bevarrni, elkötni és kibírni. A gyakorlóidő során testen kívüli tényekkel és lehetőségekkel is számolni kell. Megbízatásom, Strauch, a festő megfigyelése, arra kényszerít, hogy efféle testen kívüli tényekkel nézzek szembe. Hogy felderítsek valami felderíthetetlent. Feltárjam a lehetőségek egy bizonyos – bámulatos! – fokáig. Akár egy összeesküvést. És meglehet, hogy ez a testen kívüli valami – nem a lélekre gondolok itt –, hogy tehát az, ami nem hús és vér, de mégsem lélek, amelyről nem is tudom igazából, létezik-e, csak elvárnám, hogy létezzék, hogy évezredes igazság legyen az évezredes feltételezés; meglehet, hogy a testen kívüli, vagyis az a sejtek nélküli valami épp az, amiből minden létező él, nem pedig megfordítva, s nem is csupán egyik a másikból.”