Minden ország történelmében vannak olyan sötét idők, amelyekre az utókor nem szívesen emlékezik vissza, sőt, olykor a mea culpa helyett a tagadást választja. Az irodalmi kánonok nem ritka hozadéka, hogy felrázza a társadalom lelkiismeretét, az olvasók elé tárva azokat a borzalmakat, amelyeket a politikailag korrekt ízlésvilág már nehezen visel el. Ausztráliai viszonylatban ilyen az 1842-1868 közötti időszak, melynek során a britek megközelítőleg 165 ezer fegyencet deportáltak a kontinensre. Az ő szenvedésüknek állít emléket Marcus Clarke Életfogytiglan című műve, amely az ausztrál fegyenctársadalom életvilágának talán legjelentősebb irodalmi lenyomata, s mely épp százötven éve, 1870-ben tűnt fel először az Australian Journal hasábjain. A regény sokak szerint mérföldkövet jelent a kor büntetés-végrehajtási módszereinek és a fegyencek mindennapi életének bemutatása terén, a vele szembeni feltétlen csodálat egyik kiváltó oka pedig az, hogy az idők múlásával a szélesebb nyilvánosság és az akadémikus közeg egyaránt az ausztrál történelem legsötétebb korszakának folyamatos, baljós bűvkörében élt.
A mindössze tizenhét éves, újságírói ambícióktól fűtött Marcus Andrew Hislop Clarke 1863-ban, tíz évvel az utolsó kényszerű fegyencáttelepítéseket követően érkezett Melbourne-be. Újságírói pályafutását az Australian Magazine-nél kezdte, emellett pedig színikritikákat írt. A Yorick Club alapító tagjaként Henry Kendall-lal és Adam Lindsay Gordonnal együtt jelentős szerepet vállalt az ausztrál kulturális élet felpezsdítésében, legismertebb műve (eredeti címén For The Term of His Natural Life) pedig először az Australian Journal hasábjain, folytatásokban jutott el az olvasókhoz 1870 és 72 között.
A történet egyik helyszíne Tasmania, a másik pedig Norfolk, a „legsúlyosabb” bűnözők otthona – igaz, ebbe a kategóriába került minden elítélt, aki egynél több bűncselekményt követett el. Nekik jutottak a legkeményebb büntetések és legdurvább kínzások. a fegyencekkel szembeni kegyetlen bánásmód határtalanságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elítéltek leghőbb vágya az akasztás általi halál volt. A kegyetlen tortúrákról James North tiszteletes naplójából szerezhetünk tudomást; az ő karakterét Clarke valószínűleg Ullathorne atyáról mintázta, aki hosszabb időt töltött Norfolk szigetén az elítéltek között. Az anglikán egyház képviselői talán a legellentmondásosabb figurák az egész gyarmati időszak folyamán: North, „szenvedélyes, ám meggyötört, whiskybarát papként” (Michael Gladwin) való ábrázolása hűen tükrözi a korszellemet.
De nem csak North tiszteletes alakja épít történelmi tényekre: a regény legfelkavaróbb része, amelyben a szökött fegyencek menekülésük viszontagságai során fokozatosan megőrülnek és éhségükben felfalják egymást, úgyszintén valós eseményeken alapul. A „Tasmán Kannibál” néven elhíresült Alexander Pierce Macquarie Harbourból szökve embertelen szenvedései csúcsán jutott el a kannibalizmusig. Clarke rendkívüli pontossággal formálta meg Pierce karakterét, akit egy pár cipő ellopásáért hét évre ítéltek, Ausztráliában földműves munkákat bíztak rá, idővel kacsák és pulykák ellopásával vádolták meg, majd büntetésként Macquarie szigetére száműzték. A zord szigetet még hajókkal is nehéz volt megközelíteni, a korbácsolás pedig a napirend része volt. Ezt nem ritkán maguk a fegyencek végezték el – az Életfogytiglanban Gabbett az egyik önkéntes, aki szadista élvezetet lel társai megkínzásában. A másik valós történet, amelyet Clarke beépített a regényébe, Roger Tichborne, egy gazdag angol családból származó fiatalember viszontagságos életútja. Tichborne anyja, Henriette, a francia királyi család törvénytelen sarja. Roger pedig egy ritka nemiszerv-rendellenességgel jött a világra, A megfelelő kezelés reményében anyja Franciaországba küldte, majd a stoyhursti bentlakásos iskola után csatlakozott a hadsereghez. Vakációit nagybátyjánál töltötte, itt szerettek egymásba Katty unokahúgával. A két család erősen ellenezte a vérfertőző kapcsolatot, s hogy véget vessenek a románcnak, a fiút messzi utakra küldték. Teljes biztonsággal annyit tudni, hogy Roger felől 1854-ben hallottak utoljára, ám a hajó, amelyen utazott, elsüllyedt, ő pedig eltűnt. Lady Tichborne minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a fiát, de csak valamivel több, mint egy évtized múltán kapott levelet Ausztrália Wagga Wagga nevű településéről egy magát Rogernek nevező személytől, aki az egyszerű telepesek közé tartozott, és hentesként valamint postásként dolgozott. Identitását egészen addig senki sem vette komolyan, amíg ki nem derült, hogy ugyanazzal a szervi rendellenességgel született, mint az elveszett fiatal angol nemes. Mivel Roger Tichborne-t hivatalosan holttá nyilvánították, meg kellett jelennie a bíróságon, és kétséget kizáróan bizonyítani az igazát. Mivel időközben Lady Tichborne meghalt, nem akadt tanú, aki igazolta volna a személyazonosságát. Ekkorra a perköltségek már az egekbe rúgtak, így a magát Rogernek valló férfi elkezdte árulni a Tichborne-vagyont, mi több, viszonyt kezdett az időközben férjezett Kattyval is. Mindezek rossz fényben tüntették fel őt, megkérdőjelezték szavahihetőségét, és végül csalásért tizenöt év kényszermunkára ítélték.
Ez a történet nemcsak a viktoriánus Angliában, hanem szerte a világon címlapsztorivá vált. Clarke mint újságíró nyilván úgyszintén tudomást szerzett az esetről, Richard Devine karakterét és sorsát pedig jelentéktelen változtatásokkal Roger Tichborne-ról mintázta. Az Életfogytiglan Richardját nem küldik utazni, hanem koholt vádak alapján elítélik. Ausztráliában Rufus Dawes álnéven él. A regényben a Richard titkát ismerő fegyenctársa, John Rex az, aki felfigyel a hirdetésre és magát a keresett angol nemesnek kiadva tér vissza Angliába, ahol fokozatosan ráteszi a kezét Richard örökségére. A valósággal ellentétben azonban az anya felismeri a csalót a magát fiának hazudó John Rexben.
Clarke ugyanakkor nem csak az egyéni történetek szintjén támaszkodik hiteles forrásokra, hanem a fegyencek életmódját és szokásait illetően is. Bár kevés forrás áll rendelkezésre, mára kétségkívül bizonyíthatónak tekinthető, hogy csekély számban, de előfordult, hogy a fegyencek végső kétségbeesésükben olykor az önkéntes halált választották a szenvedés helyett, mégpedig olyan módszereket igénybe véve, amelyekkel Clarke szembesíti az olvasót. A büntetésekről szóló mítoszok egyik legelrettentőbbike az (ön)gyilkossági megállapodásokról szól, amelyekért a fegyencek versengtek egymás között. A legenda szerint az elítéltek sorsot húztak egymás között, ki legyen a hóhér, és ki az, aki feláldozza magát. Ha az „elkövetőknek” szerencséjük volt, az ügyük tárgyalására Sydneybe vagy Hobart Townba szállították át őket, és a halálbüntetés által megszabadultak a Tasmaniába való visszatéréstől. Clarke regényében ez a mítosz Blind Mooney fiktív megöletésében köszön vissza. Az állítólagos elkövetők az írónál a titkos Gyűrű-társaság tagjai. Bár kétséges, ezek az öngyilkos-lotériák a valóságban is léteztek, Tim Causer rámutat, hogy néhány korabeli telepessel és misszionáriussal, például James Backhouse-szal folytatott beszélgetés írásos nyomai arról tanúskodnak, hogy a fegyencek valóban követtek el egymással szemben gyilkosságokat, hogy Hobart Town ítélőszéke elé kerüljenek, és megszolgálják a kegyesnek tartott halált. Az elkövetőket motiválhatta az a tény, hogy mivel az öngyilkosságot a kereszténység halálos bűnnek tartja, az önkéntes megállapodások révén kikerülhették a pokol tüzén való elégettetést. Ez a vallásos nézőpont tükröződik vissza az Életfogytiglanban is, amikor Meekin tiszteletes ekképpen sajnálkozik a két öngyilkos gyermek, Billy és Tommy halála felett: „fiatal lelkük a pokol tüzére ítéltetett”.
Az eddigiekből világosan kitűnik, hogy bár voltak, akik úgy vélték, Clarke-ot inkább az írói képzelet határtalansága, mint a valóság inspirálta, valójában a szerző újságírói múltjának tapasztalatait felhasználva rendkívüli alapossággal járt el a forrásgyűjtésnél. Clarke éveket töltött levéltári kutatásokkal, regénye helyszínén, Port Arthurban pedig volt fegyencekkel folytatott beszélgetései során gyűjtött valósághű adatokat – ez az alaposság és valósághűség tette regényét igazán egyedivé. Ugyanennek a történelmi precizitásnak az okán a mű megjelenését követően Clarke-ot plágium vétségével vádolták meg: Tasmania kormányzója, James Erskin Calder ugyanis a levéltári dokumentumok felhasználására plágiumként tekintett. Egy 1881-ben keltezett magánlevelében meg is jegyzi, hogy Clarke kalóz módjára rabolta el azokat a dokumentumokat, amelyek a nyilvánosságot illetik.
Clarke regényének sikeréről megjelenésétől fogva napjainkig élénk diskurzusok folytak és folynak mindmáig. A Guardian által a legnagyobb élő irodalomkritikusnak tartott Robert Hughes „erőteljes nemzeti eposznak, szenvedélyektől fűtött mesterműnek“ nevezte az Életfogytiglant, Mark Twain pedig 1895-ös melbourne-i előadásán „Ausztrália egyetlen irodalmi géniuszának” kiáltotta ki, kiemelve rendkívül izgalmas karaktereit, és briliáns, narratíváját. Hazájában azonban – főként naturalisztikus mivolta miatt – kritikák is érték a regényt. Maga Mark Twain is kitért Clarke korai ambivalens fogadtatására, megjegyezve: „Elmondhatom, hogy mi sokkal többre tartjuk Marcus Clarke-ot saját országunkban, mint (…) önök itt”. Ez a negatív attitűd két megközelítésből is magyarázható: az egyik ok a koloniális gondolkodásmód, amely bizonyos fokig tagadta a fegyenctársadalom visszásságainak létét, a másik pedig az, hogy Clarke főhőse nem Ausztrália szülötte, hanem egy angol nemes, aki közelebb állt a viktoriánus angol olvasókhoz, mint az ausztrálokhoz.
Clarke regénye azonban mindezek ellenére kiállta az idők próbáját, és az ausztrál irodalom egyik legtöbbször feldolgozott alkotásává vált. Rufus Dawes és fegyenctársai embert próbáló szenvedései több száz színpadi feldolgozásban köszöntek vissza, a regényből pedig három hangosfilm, egy tévésorozat és egy képregény is készült.
